szerző: milyColorStar koncert 2002 december 18, PeCsa
Minden nagyon kedélyes volt. Meglepően kedélyes. Mert a PeCsa, az biz nem szokott ilyen lenni, ilyen barátságos és családias. Hanem inkább hodály és kietlen (a túlnyomult tömeg ellenére), idegen és rideg (a kedves-kedvelt fellépők ellenére). Most azonban minden olyan volt, mint egy álomban! Szó sem volt dühös tekintetekről az elmaradt fellépők miatt (Hiperkarma, Titusz), és a jégcsapridegség is kint maradt a ligetben, ráfagyva a többméteres faágakra és a koszos, aszfaltos útra.
Farkaszoli szerint nem kell különösebb alkalom ahhoz, hogy egy zenekar a Petőfi Csarnokban koncertezzen. Még ha csak a felében is, ahogy ezen a fagyos szerdán is például. Nem szükséges, hogy szülinapja legyen a bandának, nem kell, hogy megjelenjen egy új lemez. A lényeg, hogy nincs lényeg. Mert van, amikor minden koncert ünnep, amikor nem számít a parádé, meg a hacacáré. Csak a zene, csak a játék, csak a közönség. Ez utóbbi pedig szép számmal összegyűlt a ColorStar koncertre. A fél terem ugyan nem telt meg színültig, de ez nem is volt baj, hiszen így a zsonglőröknek nagyobb mozgástér jutott. Az apró porondon és körülötte, mint egy vurstlin, különleges és egzotikus produkciókkal kápráztatták a szemeket a szépséges fiúk-lányok. Mert nem csak a körbe-körbe karikák, a fénylő és foszforeszkáló keresztbe lendülő szalagok voltak szépek, hanem azok a puha és pontosan koordinált mozdulatok, a karok, hasak és lábak együtt élese, amivel a pálcákat életre keltették az akrobaták. Így alakult tehát, hogy ezen az estén nem csak a fülnek, de a szemnek is jutott csemege, természetesen azon túl, hogy a ColorStar egyébként is kellemes látvány. Most pedig még inkább az volt, mert a színpad tele volt vendégzenésszel. Itt volt Judy J., akinek hihetetlenül öblös, vagány hangja abszolút beleillett a zenekar pontosan kiszámított lendületes ritmus- és dallamvilágába. Itt volt még Líviusz, ami már egészen megszokott, mert mindenki őt hívja, ha kongaütemre vágyik, s nem hiába, mert Líviusz játéka megbízható és humoros, és pontos kezén kívül igazán gengszterivé érett hangjára is építhet akármelyik banda. És akkor még jelen volt Leskovics Gábor is, aki akusztikus gitárjátékával finomított a ColorStar egyébként erőteljes és pergő hangzásán. Lecsó a dibá-dubá, dipp-du-bapp-ban is segített, mármint énekelni, és ebből az egész kavalkádból valami igencsak szórakoztató dolog jött ki.
Talán ezért lehetett, hogy a koncert iszonyú rövidnek tűnt, mintha csak négy számot játszott volna a zenekar, mintha előadták volna a készülő lemezük maxiját, pedig az óra mást mondott. Fél egy volt, mire véget ért a játék. Pedig még továbbnéztem volna a filmet a zenekar mögött! Mert abban bizony volt perspektíva! Volt benne lendület, meg jobbra-balra tobzódás, meg volt benne vadság és szelídség, és teljesen olyan volt, mint ez a szerda esti koncert, az oda nem tartozó, de teljesen beleillő elemekkel, a szelíd és romantikus ritmusgitárral, az erőteljes vokállal, és peregtek a filmkockák, éppen úgy ahogy a dobos verte a pergőt, és ütötte a tamot, mert bizony ez így lett kitalálva. És megálmodva. Meg meg is szerkesztve. Mert ez a film, ott a háttérben nem is a háttérben volt, hanem nagyon is az előtérben, mert arról szólt, ami nekem ez az este: utazásról, eltávolodásról, közelítésről, elbújásról és zárójelekről, mert ennek az estének semmi köze a szokásos hétköznapokhoz, és ahhoz meg aztán végképp semmi, hogy ugyanezen az estén mások mit isznak, mit hallgatnak, mit táncolnak, és kivel-miről beszélgetnek, mert csak az fontos, hogy ez a 250 ember, beleértve a zenészeket, a technikusokat, a büféseket és könyvárusokat, éppen itt talált menedéket. És ez a menedék nekem is megtaláltatott.
17:32
