hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2009. augusztus 20. csütörtök   10:11
nincsen hozzászólás

szerző: KK
Balaton Sound
Zamárdi, 2009. Július 9-12.

   Ültünk a mólón és néztük, hogy járja a táncát a vízen a fény. Élveztük, mennyire jó ez a sablonos helyzet. Hamburgert ettünk és vártuk, hogy jöjjön a fél négy, mert utazunk már. Itt hagyjuk Zamárdi-felsőt, hisz újra csak elmúlt egy balatoni nyár.
  
  És igen. A hamburgertől és néhány apróságtól (olyan bagatell dolgok, mint például a Kraftwerk koncertje) eltekintve, erről volt szó. Nézzük, mit kínált idén, a parton való döglésen és a tisztább vécéken túl a balatoni prémiumfesztivál.
  
  Ilyen helyre az emberek többsége nem a koncertek miatt megy, pontosabban, a közönség jelentősebb részét azok a bulizni vágyók alkotják, akiknek a Balaton közelsége és a napokon át való leállás nélküli party sokkal nagyobb húzóerő, mint mondjuk az, hogy fellép Orbital. Ami, a jelenlegi programot tekintve, talán a legvállalhatóbb hozzáállás, mert hiába a néhány aktuális (vagy kevésbé aktuális, de jó vagy kultikus) név, ha mellette valódi különlegesség nincs (és még Moby is főfellépő). Emellett az sem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért jó nyáron a Balaton partján, ha nem esik az eső és mondjuk még a nap is süt. Na, most nem sütött. Tehát a fentebb említett, parton való döglés kapásból lekerült a menüről, vagy legalábbis az utolsó napra redukálódott (addigra ugyanis helyreállt az idő). Akkor viszont mi maradt?
  
  A szemerkélő délutáni eső és borult ég mellett elég hideg is volt, ilyenkor pedig az ember nem szívesen mászkál a csúszós fűcsomókon, pláne ha van lehetősége fedett, száraz helyen tartózkodni. Így aztán maradt az a néhány igazán elszánt ember, akik a délutáni dj set-tek összemosódó zajában próbáltak fesztivál kinézetet kölcsönözni a fesztiválnak. Nem túlzás, délután öt órakor kihalt volt a Balaton Sound, mintha a levonuló napi kitessékelés nem járt volna teljes sikerrel. Az összemosódó zaj sem csak hangulatfestés, hanem tényleg mindenütt szólt valami, mivel egy viszonylag kis területen lévő fesztiválról van szó, nyilván a színpadok is elég közel voltak egymáshoz, aminek eredménye a különböző ütemek kivehetetlen (és hangos) keveréke lett. És még akkor itt az elején tisztázzuk ezt a prémium fesztivál dolgot (bármit is legyen hivatott ez jelenteni): ez leginkább abban mutatkozott meg, hogy az árak némileg magasabbak a többi fesztiválon látottakénál, a (konténeres) wc-k elviselhetőek, a csomagmegőrző simán betellik és hogy a mocsaras területeket viszonylag hamar eltűnnek a munkagépeknek hála. A magasabb árak pedig már a belépőknél kezdődnek, amik egy jól összerakott (aktuális, divatos fellépőkből álló) külföldi fesztivált is hoznak, aztán folytatódnak az étel és ital áraknál (bár itt is volt borfalu, ahol emberi áron lehetett hozzájutni a borhoz).

  Péntek délután, a fent hosszasan emlegetett nagyszerű körülmények között, az Ozomatli koncertjével igyekeztem magam vidám hangulatba hozni, a latin zene iránti ellenszenvem ellenére. A színpad előtt vállalható mennyiségű ember gyűlt össze hasonló célból (eltérő hozzáállással); bár, ez a tömeg némileg jobban mutatott volna valamelyik kisebb színpad előtt, mint a nagyszínpadnál. Mivel délután ez volt az egyetlen olyan program, ahol hangszereket is használtak, igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy a latin zene és a hip-hop is jó, pláne együtt, de előbbit csak óvatosan és ritkán, utóbbit meg csak nagyon megválogatva viselem el, így kénytelen voltam lemondani az együtt töltendő további pillanatokról pár szám után. De a többség kitartóbb volt nálam, ahogy biztos távolból nyomon követtem, a színpadi nyüzsgés átragadt a közönségre, amiben szerepe lehetett annak is, hogy a fenti kavalkád leköltözött a nézőtérre, mármint szó szerint, a zenekar ugyanis levonult az emberek közé játszani. A sokszínűség, ami a tagokat és a zenét is jellemzi, ezzel már végképp „vásárivá” vált, úgyhogy búcsút vettem tőlük.
  
  Fesztiválon megszokott késéssel (kb. fél óra) indított az addigra már kellő nagyságúvá duzzadt közönség előtt, eggyel odébb, a Gurus Jazzmatazz. Ekkor viszont jó hangosan kezdtek neki a hip-hopból és jazzből kotyvasztott egyvelegnek, amit (a hip-hopban amúgy nem túl meglepő) konferanszok (túlzásba vitele) és ezen belül is az állandó mékszámnojz-ok meglehetősen elrontottak. A cifra trombita és a sok klisé ellenére még így is felüdülés volt az előző koncert után, még akkor is, ha a végére azért kifulladt a buli.
  
  Estére aztán szépen feltöltődött a fesztivál emberekkel, a főfellépőre már bőségesen megtelt a nézőtér. Hogy hakni-e a Kraftwerk Florian Schneider hivatalos távozása után? Számít-e hogy az alapítók közül, vagy a klasszikus négyesből (Florian Schneider, Ralf Hütter, Wolfgang Flür, Karl Bartos) már csak Ralf Hütter maradt? A válasz egyértelmű, nem. Ha fokozni akarnám, azt mondanám, különösen nem egy ilyen fesztiválon, de nem fokozom és különben sem csak mostanra igaz. Ráadásul a Kraftwerk egy olyan zenekar, amit legalább egyszer érdemes (mert ugye, olyat nem mondunk, hogy kötelező) látni élőben. Tényleg nem túl komplex a show, a színpadon négy mozdulatlan ember, maguk előtt egy-egy laptoppal, mögöttük háttérvetítéssel. Ennyi. Sok ember kérdezte körülöttem (vagy tőlem), hogy ez tényleg ennyi?
  Ennyi. És lehet, hogy elavult (nem az), hogy lassú (nem az), hogy nem agresszív (tényleg nem az), de odáig remélem, nem kell eljutni, hogy bárkinek is magyarázni kelljen (pláne egy ilyen jellegű fesztiválon, jaj) ennek a bandának a jelentőségéről. És nem csak arról volt itt szó, hogy mekkora legenda a Kraftwerk, hanem, arról, hogy a fogékonyabb nézelődőktől kezdve, a piros inges-fekete nyakkendős rajongókig mindenkit hogy átmozgatott a négy öregúr (illetve robot) az olyan számokkal, mint a Showroom Dummies, Radioactivity, Trans Europa Express, Model, Tour De France, Computer Love, Aerododyamik, The Robots és Musique Non Stop. A műsor az első perctől az utolsóig hibátlan és magával ragadó, az olyan apróságok, mint a The Robots alatt tagokat váltó robotok, az Aerodynamik alatti egyenruhák tökéletes egységet képeznek az önmagában nem túl különleges háttérvetítéssel. A zárás pedig szintén példás, egyesével levonuló tagok a tovább lüktető zene alatt, majd egy Jó éjszakát! Hüttertől. Az eredmény: 10/10 és minimum a fesztivál legjobb koncertje.

  A szombati nap említésre méltó fellépője, az aznapi nagyszínpados fővendég, az idén visszatérő Orbital volt. A Kraftwerk után azt gondoltam, hogy a fesztivál rendezte a számláját és innentől már nincs hova, de az Orbital szerencsére rám cáfolt. A húsz éve alakult duó műsorára kevesebben jöttek a nagyszínpad elé, mint ahányan előző nap voltak ugyanott. A kevés embert viszont elég hamar sikerült lázba hozni a különös (hát, izé) fizimiskájú fickóknak, akik friss Best of lemezükhöz hűen igazi Best of műsort nyomtak. Ez persze már megint túlzás, de talán így magyarázható az a „zenefolyam”, ami még inkább, egy nagy egységgé összeálló „masszaként” írható le, olyanként, ami kisebb részekre, a fent emlegetett slágerekre bomlott. (A bomlás inkább töredezés volt.) A fejükre erősített lámpákkal világító, mezítlábas fickók műsora néhol iszonyú ijesztő volt (ehhez hozzájárult a minimál vetítés és a lepusztult, „űrbéli” színpadkép), nem is értettem, hogy mit keres egy (ilyenkor tényleg) „indusztriál” zenekar a nagyszínpadon, de aztán jött valami egyszerűbb és slágeresebb techno pillanat és minden a helyére került. A koncert is pont ilyen változó volt, a nagyon izgalmas részek közé kerültek sajnos elég sablonos dolgok, de még így is (kicsit hosszú, de) abszolút pozitív csalódás volt.
  
  A fesztivál zárónapjára kisütött a nap, így a meggyötört, de divatos közönség már a korábbi órákban kivonult a fesztiválra. Bár ennek valószínűleg sokkal kevesebb köze van az időjáráshoz, mint a nap két várva várt fellépőjéhez, a Röyksopp-hoz és Mobyhoz.
  Nem különösebben fáj a szívem érte, de a becsület kedvéért leírom, a Röyksopp első számát sikerült lekésnem (annak ellenére, hogy fél órát késtek, a fránya napnyugta miatt), mivel a csomagmegőrzőben táboroztam éppen. A prémiumfesztivál megőrzője ugyanis megtelt, okozva ezzel kisebb kellemetlenségeket a nagyobb csomaggal érkezőknek... A probléma megoldása helyett, végül csatlakoztam az elektropoppoló norvég duóhoz, akik az irántuk eddig kialakult ellenszenvemet csak még tovább erősítették. A hangosításról nyilván nem ők tehetnek, szóval az, hogy az amúgy is halk produkciójukat elfújta a szél, az szomorú, az viszont inkább elkeserítő, hogy a koncert alatt éppen valamelyik teljesen másik dimenzióban járó srácok, mármint a zenekar, olyan gyenge műsort produkáltak, hogy ebből még a legjobb körülmények sem hoztak volna ki jobbat. A női vokált élőben (?) előadó (”beugró”) Anneli Drecker, szegény, irritáló színpadi túlmozgásával pedig csak tetőzte az egészet, bár, így sem volt annyira kínos, mint a kollega, aki sajnos nem tudta még az országot sem belőni, ahol éppen zenélt. Voltak slágerek és a rettenet gyönge új album is bemutatkozott élőben (Girl And The Robot, Happy Up Here, Eple, This Must Be It). A Balaton viszont most is nagyon szép volt.
  
  A norvégok késése után, már meg sem kottyant, hogy (köszönhetően nekik) a fesztivál legjobban várt fellépője is csúszik. Egy órás késéssel szaladt a színpadra az ember és adott minden igényt kielégítő koncertet. Mindenki kedvence egyszerre rocksztár, kemény technos, popikon, vagány kongás és érzelmes férfi, meg még ki tudja, mi. Ez remekül hangzik, csak kicsit már unalmas, pont olyan, mint az a harminc ledarált thank you, ami minden szám (Bodyrock, Lift Me Up, Natural Blues, In My Heart, Disco Lies, Honey, Why Does My Heart Feel So Bad?, ) után elhagyta Moby száját. A show-nak volt egy másik, szintén nagyon karakteres főszereplője, Joy Malcolm énekesnő, aki (a kis kopasz) az univerzális ember mellett, a dögös afro vokalista volt. És jöttek vonósok, meg persze komplex zenekar is, minden, amire igazán vágyott a nagyérdemű.
  A mostani Balaton Soundhoz jobban passzoló zenekart aligha lehetett volna találni (az utolsó napra), Moby fellépése koronázta meg és foglalta össze ezt a négy napot a legtökéletesebben.
   Aztán vártuk, hogy jöjjön a fél négy



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Balaton Sound

 programajánló: 
2019. november 21.
Annihilator: 2 albumot is bemutat a kanadai thrash metal legenda
2019. november 22.
Az „Improvizáció” a Zeneakadémia Nagytermében „A Zongora 1-ben”-sorozaton Balázs János és Szakcsi Lakatos Béla közös koncertje
2019. november 25.
Sonata Arctica: novemberben a Barba Negra klubban
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Beast In Black, Myrath
Tommy Emmanuel és Ripoff Raskolnikov
Paul Gilbert
As I Lay Dying, Chelsea Grin, Unearth, Fit For A King
VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz)
Julian Sas Band
Evanescence, Veridia
Luis Fonsi
FEZEN ´19
 kiemelt 
2020-ban Joe Satriani a Barba Negra Track-ben
  
Joe Satriani a napokban tette közzé jövő áprilisban induló turnéjának első állomásait, melyek között a budapesti Barba Negra Track is szerepel, ahol május 8-án játszik a G3 gitárosturné alapítójaként és a Chickenfoot tagjaként is ismert, négy évtizede éve aktív amerikai zenész

Nightwish: 2020-ban az Arenaban
Gotthard: tavasszal a Barba Negra klubban
Annihilator: 2 albumot is bemutat a kanadai thrash metal legenda
Nick Cave and the Bad Seeds 2020-ban az Arenaban
 friss hozzászólások 

Legéndy Jácint: Földalatti Oltár (Kalligram Kiadó, 2019) (1)
VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz) (3)
A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 untsoppable    kristen stewart    vidámpark    alice cooper    a dog called ego    petter carlsen    karthago    demonica    korom attila    born again    redheart    diabolus in musica    bws     s dance    bullet for my valentine    thaurorod    cowboyok és űrlények    psychotic waltz    oasis    mia wasikowska    blind myself    moneyball    audun kleive    pro-pain    hernádi judit  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2019 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!