beszámoló [koncert] 2009. augusztus 10. hétfő 10:42
nincsen hozzászólás
szerző: KingaDavid Byrne 2009. július 15., Millenáris Teátrum
David Byrne koncertjére indulva egyértelműen a Talking Heads-számokra hangolódva indultunk, hiszen az együttesnek ő volt az alapítója Chris Frantz dobossal és Tina Weymouth basszusgitárossal a hetvenes években. A Talking Heads mint ismeretes 1991-ben hivatalosan is megszűnt, a számok viszont azóta is élnek David Byrne által hiszen fellépésein újra és újra hallhatóak a régi számok.
A régi számokhoz híven a Millenáris teátrumban összegyűlt közönség sem épp a legfiatalabb nemzedékből tevődött össze, bár nem kis számban akadtak huszonévesek is, akik nem a Talking Heads-en nőttek fel. Ehhez képest már a nyitószám sem a régi slágerekből került elő, hanem David Byrne és Brian Eno legújabb közös lemezéről, az Everything that Happens Will Happen Today-ről, amely 2008-ban jelent meg.
A Strange Overtones szövege is e kettős erőt a múlt és a jelen idézi fel: a 20 évvel ezelőtti beats már idejétmúlt, ma már nem divatos, bár a szemében is látni lehet azt a zenét, amelyet nem hallani, szükség van egy másik szívre, hangra, amely harmonikussá teszi a fura tónusokat.
A múlt, a fiatalkor zenéje, a Talking Heads ma már nem divatos bár a közönség a Millenáris Teátrumban mégis jól mulatott a zenéjén, és ujjongott a számoknak , szüksége van egy mai harmonizáló hangra, egy másikra, az egyes szám első személyre, aki lehet David Byrne vagy Brian Eno hisz a Strange Overtones-t is ketten szerezték.
S ezt követték a régi és új számok egymást váltogatva, a Talking Heads számai közül hallhattuk: I Zimbra (Fear of Music, 1979), Houses in Motion (Remain in Light, 1980), Heaven (Fear of Music, 1979), Cross-eyed and Painless (Remain in Light, 1980), Born Under Punches (Remain in Light, 1980), Once in Lifetime (Remain in Light, 1980). Az újabb számok közül pedig: One fine day, Help me Somebody, My Big Nurse, My Big Hands, Air, Poor Boy, Life in Long, LDW, I Feel My Stuff.
Az új számok mellett a régi Talking Heads-hez képest újításnak számított, hogy jól kidolgozott show-műsorral támasztotta alá koncertjét, a hófehérbe ölözött zenészek és énekesek mellett megjelentek a táncosok is, akik gyakran mozgásba hozták a színpadot mintegy a közönséget is erre biztatva.
Mondanom se kellene, hogy az amúgy is teltházas előadáson ahol a széksorok mellett bőven akadtak olyanok, akiknek csak állóhely jutott nem kellett sok biztatás, buzdítás. A My Big Nurse után, amelyek hangulata amúgy is kissé andalító, mint amikor valaki felül a dallam hullámára és elhajózik csendesen, jött a kicsit erős My Big Hands olykor enyhén disszonáns zenéjével. Ezt követte a Heaven, mely mozgásra pendítette a közönséget: a mintegy félórai bemelegítés után ők is táncra perdültek, nem bírták egy helyben ülve, mozdulatlanul hallgatni a mestert és csapatát. Ettől a ponttól két dolog bizonyult kicsinek: a színpad a show-műsornak a táncosokkal, és a terem a közönség számára: a publikum szinte szétfeszítette az épületet. A szervezők bizonyára úgy gondolták, ez a koncert csak az eliteknek van, hiszen kevesek jártasak a zene világának ebben a fertályában, hogy eljöjjenek David Byrne zenéjét hallgatni. De nem így van ez! Szuperbuli lett volna, ha a hely megengedte volna! Nem mintha így nem mulattak volna jól a nézők, csak kissé kényelmetlen a széksorok közt ropni a táncot, mert a színpad előtt nem volt elegendő hely arra, hogy oda vonuljanak, akiket beindított a zene.
Nem a hely szellemével volt a gond, hanem mindössze a méretekkel: a koncertet adók kicsalták a népet a székekből, és a közönség viszonozta ezt: ők is kicsalták David Byrne és csapatából a többszöri rájátszást is. Ennek köszönhetően vagy sem, nem ez a lényeg, de itt már nagyrészt régi számokra lötyöghettünk vagy pöröghettünk (ki hogyan kívánta): Take Me To The River (More Songs About Buildings and Food, 1979), The Great Curve (Remain in Light, 1980), Road to Nowhere (Little Creatures), Burning Down the House (Speaking in Tongues, 1983) hisz a közönség korából is kiindulva ezeket szerette inkább hallani, ezek indították mozgásra.
A koncertkezdő számra válaszként és befejezésként hallhattuk a tavalyi lemez címadóját: Everything That Happens (Everything that Happens Will Happen Today, 2008). Hiszen semmi sem változott, bár semmi sem ugyanaz, és minden holnap lehetne tegnap is, és minden, ami történik, ma történik vagy ma történhetne...
Everything that happens will happen today & nothing has changed, but nothing´s the same and ev´ry tomorrow could be yesterday & and ev´rything that happens will happen today
ev´rything that happens will happen today and nothing has changed but nothing´s the same & ev´ry tomorrow could be yesterday and ev´rything that happens could happen today
10:42
