beszámoló [fesztivál]  2002. december 19. csütörtök   15:32

nincsen hozzászólás

  Ennyire hideg lenne a szobám? Ha erősen figyelek, látom a leheletem. Ahogy nemrég a Colombus büféjében. Megfagytam. Megfagyok. Most máshogy. Most belülről.
  Szeretem a büféket. Meghitt beszélgetések, heves viták, flörtök, bosszúságok, apró örömök, mosolyok és nyerítő kacajok színtere. Sosem vagy egyedül. Még péntek 13-án sem, ezen az egyébként is pocsék napon, ami semmivel sem rövidebb és kibírhatóbb, mint a többi, talán csak azzal az apró jutalomjátékkal, ami egy másfél órás szalagavatós látogatást jelent, ahol meghatódás, emlékezés, tovatűnés és nagyívben suhanó földig érő fehér ruhák
  
  Colombus-ba 800 a beugró, mégis adódik vagy harminc ember, akik úgy gondolják, megéri a hideg, a hideg, a hideg, a füst, a nyúlás jó mélyen a zsebbe, és megint csak a hideg. A nagykabátos fellépők pedig: Trafik, Nulladik Változat, Karabély, Műszaki Hiba, Lunapark, Flash. És én szeretem a büféket. Szerettem a büféket.
  
  Iszonyú szomorú vagyok. (vigasztalásképp kinyitok egy marsszeletet, amit már évek óta nem) Iszonyú szomorú és fáradt, és nem csodálkozom helyzetemen, mert mindenki iszonyú szomorú és fáradt, de az okosak Olaszországba menekülnek. Búvárkodni. Lebukni valami kellemesbe, lebukni valami más világba, mélyre, ahová én is szeretnék, csak nem merek, mert belezúgtam a szomorúságba és a fáradságba, és sosem voltam jó szakításban.
  
  Az a harminc ember tudja igazán miről beszélek, akik elmerészkedtek a rock és a beat (?) félhomályába, az árnyékba, ahol mindenki retteg és a félelemtől ordít. Belül. Kívül pedig kér még egy sört a pultnál, de nem korsót, mert fél literes műanyag pohár nincs, marad tehát a háromdecis, és borból is a rosé, mert a vörös az káput. Konyec. Ende. Sztornó. A zenekarok közben küszködnek a színpadon, a tükörnapocskában figyelem a fordított világot, gitárosokat, a dobosokat, figyelek iszonyúan, s mintha néha látnék, hallanék is valamit, de valaki közbeszól, vagy meghív egy pohár borra (szigorúan roséra), oltári drága s még több idő, közben más kerül a porondra, hangolni minek, játszani kinek, ami volt már nincs itt, s talán nem is volt sose, és a hangszerek a kézben idegenek, a hangszórók lüktetése a hosszú síp előtti utolsó taktust jelzik, sorra kerülök a pultnál, köhintek a füsttől, megszólal egy hamis g dúr, késik a lábdob, az egyik zenész a pultnál összevész egy lánnyal, én megijedek, pedig már én vagyok soron, rendelhetnék, de nem tudom mit, egy korsóval kéne, de azt nem lehet, kopaszerős közelít, tátog a szám, segítséget kiált, de csak ennyi jön ki: konyakot, de gyorsan!
  
  Több a zenésznek mondott fazon, mint a szurkoló és még több a szájból lógó bagó, nem tudom hol kezdődik és hol ér véget az este, nem, ez az este nincs is, vagy talán mégiscsak van, de csak egyetlen mosoly, egy szempár és hajfürt miatt, de utána semmi, csak köd. Mindenki háborog, csak egy valami nem szól, a zene. Pedig én akarom, és nem építettem falat körém, és még rajongok is ha kell, hát hogy a fenébe ne, de álmomban mindennek más az íze, s itt egyébként is sötét van, pislákol még néha valami, de a Karabély után teljesen kihal az is. Így nem lehet. Hogy így? kérdezi valaki a bal fülem mögött. Nem látod a szomorúságot a szemekben? kérdezek vissza. Miféle szomorúságot? Hisz mindenki mulat? Mindenkinek mosoly az arcán! mondja, kacsint, csillog a szeme, és körbemutat a hátam mögül. Nem mosoly az mondom neki vicsorognak. Fájdalmukban. Dehogy! legyint megint, s belesúg a fülembe: ezek itt mind boldogok, részegek a gyönyörtől. S hogy igazolja szavát, belenyal a fülembe. A hátamon végig fut a hideg. Odakapom a fejem, de ő már eltűnt, még látom a füstön keresztül ahogy kioson a büfé hátsó ajtaján, az a hang a bal fülem mögül eliszkolt, pedig neki jó volt, s nem értem hogyan nem látja mi folyik itt, hogy nem folyik semmi, hogy senki sem tapsol, még ha lenne is miért, mert a kezek odafagytak a büfé pultjához
  Aztán lassan rájövök hol vagyok. Egy halotti toron.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: