beszámoló [koncert]  2009. augusztus 18. kedd   15:15

nincsen hozzászólás

  A nagyok valahogy mindig korán kezdik. Steve Lukather mindössze hét esztendős, amikor egy gitárt kap ajándékba, mellé egy Meet The Beatles lemezt Itt el is dőltek a dolgok. Már a középiskolában megismerkedik Jeff Porcaróval és David Paich-csel, akikkel aztán egy Toto nevű zenekart alapítanak. Ami pedig ezután következik, az már történelem
  
  A Toto a világ egyik legmeghatározóbb együttese volt egészen a tavalyi feloszlásig, s ezzel igencsak nagy űrt hagyott maga után a rock világában nem csoda, bő harminc év nem kis idő egy csapat életútját tekintve. Ez utóbbi tény pedig egyenesen bizarr jelleget kap annak fényében, hogy a hetvenes évek végén a banda eredetileg csupán egy album erejéig állt össze, de az elképesztő siker Hold The Line, ugye-ugye? további együttműködésre sarkallta őket. És nem is hiába: a 82-ben megjelentetett Toto IV olyan örökzöldeket adott a világnak, mint az Africa vagy a Rosanna, amelyek aztán hónapokig uralták a slágerlistákat és Grammy-esőt fakasztottak.
  
  Azonban itt Steve Lukather a főszereplő, és nem kimúlt anyazenekara, beszéljünk immár róla! Mert ő azon kevés gitárosok közé tartozik, akik pályafutásuk alatt csaknem megszámlálhatatlan albumon vendégpengettek; olyan nevekkel stúdiózott és turnézott együtt, mint például Eddie Van Halen, Carlos Santana, Eric Clapton, Elton John vagy Michael Jackson. Közben persze tovább robogott a Toto-mozdony, ahol jó pár énekes elfogyasztását követően Lukather vette át a frontemberi posztot, majd két-háromévente szólólemezekkel lepte meg rajongóit. És a tavaly piacra dobott Every Changing Times című munkájához kapcsolódó turné egyik állomása volt az A38 hajó.
  
  Kosárlabdameccsen látni ennyi 190 centi feletti férfiembert, és ezek a szép szál legények mind körülöttem ágaskodtak. Jóllehet, nő létemre a 170-es magasságom igazán nem rossz eredmény, de mit értem el vele ez esetben? Arra pedig nem sok lehetőség adódott, hogy lazán odébbálljak a jobb kilátásért, hisz egész egyszerűen nem lehetett megmozdulni az emberfalban! Ilyen tömeget a Hajón még nem tapasztaltam: aki későn érkezett, és a ruhatárig kígyózó sor mögött rekedt meg, az onnan befelé, a koncertterembe nem kaphatott bebocsájtást Volt szerencsém azonban bekukkantani a kulisszák mögé is, ahol egy kedves ismerősöm felhívta a figyelmemet egy személyre, aki Lukather mindenese, az illető ugyan nőnemű, de olyan széles vállal és kemény fellépéssel rendelkezik, hogy bármikor beállhatna az idegenlégióba.
  
  Az est nagy része Steve szólóalbumait idézte, és volt is miből szemezgetni, hiszen főszereplőnk életpályája mérföldnyi hosszú. A blues-rock opuszokon át, a könnyedebb latinos hangvételű számokon keresztül, eljutottunk az általam kevésbé szeretett progresszív, kissé ködös témákig. A változatos műsorban minden résztvevő megtalálhatta kedvencét, hiszen a fejrázós dalokat táncra hívó muzsika követte. Ilyen volt például az Ever Changing Times, a tavalyi lemez címadója és az 1994-es Candyman album nyitódala a Hero With A 1000 Eyes, melyek könnyedebb hangvételű, napfényes Toto-slágerek csak épp nem a Toto írta őket anno. Hiába, no, Lukather nem tud kibújni a bőréből, a közös múlt rányomja bélyegét munkásságára. A How Many Zeros számomra kicsit középszerű, laposabb témákból állt, míg a Stab In The Back igazi blues kocsmákba való szerzemény, már indultam volna egy jéghideg fröccsért, de nem volt ínyemre az izzadt hústornyokon átpréselni magam, így maradt a csendes vágyakozás. A Woodstock hangulatát idéző Drive A Crooked Road személyes kedvencem, igazi dinamikus kis tétel. Elhangzott még a Twist The Knife, melyet Eddie Van Halennel is előadott. A Never Walk Alone címéhez hűen igazi magányosfarkas-blues, és természetesen nem maradhatott el a tisztelgés Jeff Porcaro, a barát előtt sem (Song For Jeff, újfent a Candyman-ről), aki mint tudjuk, 1992-ben tragikus hirtelenséggel, alig 38 évesen hunyt el. A szomorkás, finom dallamok csendes emlékezésre hívtak mindannyiunkat, Luke kezében pedig sírt a gitár.
  
  Lukather muzsikusai Steve Weingart jazz billentyűs, Eric Valentine dobos és a mikrofonfejű latin szépfiú, Carlitos Del Puerto basszusgitáros mind-mind profi zenészek, és nemcsak kísérik a főszereplőt, de technikai tudásukkal és szólóikkal egyenrangú társaivá is válnak. Félelmetes szólók és improvizációk visszhangoztak a Hajó falain, hiszen Steve múltjából adódóan joggal várhattunk rögtönzésekkel teletűzdelt darabokat. Itt kell megemlítenem azt a dobszólót, melyet a Superman-pólós fekete óriás, Valentine dörömbölt el nekünk, azzal a pikáns kis kiegészítéssel, hogy bekötött szemmel és átrendezett szerkóval is számot kellett adnia tudásáról.
  
  Persze mindenki arra számított, hogy ráadásként felcsendül majd egy-két Toto örökzöld, és a rajongók akár még csalódhattak is, hiszen nem hallottuk sem a Rosanne-t, sem az I Will Remember-t, hogy csak egyet-egyet említsek. Ezek helyett egy Pink Floyd klasszikust kaptunk, a Shine On You Crazy Diamond-ot, mely méltó befejezésnek bizonyult az igencsak változatosra sikeredett estéhez. És ahogy a tömeggel együtt elhagytam a fedélzetet, eszembe jutott egy rossz szóvicc: Luke, az Erő veled van!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: