beszámoló [koncert] 2009. augusztus 6. csütörtök 17:45
nincsen hozzászólás
szerző: UtazóGeorge Benson 2009. július 22. Papp László Aréna
Remek nyarunk van. A válság ellenére Budapesten is sorban adták egymás kezébe a kilincset a sztárok. A nagy páros, azaz Benson és Al Jarreau két év után újra hazánkban járt, igaz most külön-külön. Al Jarreau hetekkel ezelőtt a Millenárison adott nagyszerű koncertet, pár nappal később a progresszív rockzene jelenlegi legnagyobbja, a Dream Theater, a Talking Heads főembere, David Byrne; azután egy nagyszerű gitáros, a Toto alapítója: Steve Lukather; majd a blues mestere, B.B. King. A sort George Benson zárja. Tényleg remek nyarunk van!
Ha azt nézem, akkor semmi különbség nincs az egy héttel ezelőtt fellépett B.B. és Benson zenészikonok között, sem az előadásukat, sem a szerzeményeiket tekintve. Egyik se kisebb kaliberű muzsikus/zeneszerző, noha külön utakat jártak be. B.B. a bluest; Benson pedig a jazzt, smooth jazzt, soult, funkyt népszerűsítették nem kis eredménnyel. A két eseményt összehasonlítva úgy tűnt, hogy a hazai publikumnak jobban bejön B.B. Őt teltház fogadta, Benson kicsit szellősebben tudta megtölteni az Aréna lelátóit. Bár korban is többet tudhat maga mögött B. B. King a 83 évével, mint Benson. Mindketten magukért beszéltek, csak másképpen szórakoztatták a nagyérdeműt. B.B. sok konferálással tarkította műsorát, Benson ellenkezőleg: zenével.
Mi sem természetesebb, hogy Benson ezen a fellépésén is leginkább a funky/soul vokális klasszikusai vitték a prímet (Love X Love; Nothings Gonna Change my Love; In your Eyes; Nature Boy; Give Me the Night; Lady Love Me One More Time; The Greatest Love Of All; Masquerade; On Broadway) nem véletlenül. A számok hallgatása közben azt a megállapítást kellett tennem, hogy Benson életművének komoly hányada (amivel befutott) jazz/ smooth jazz dalok voltak, mégis a háttérbe szorultak pont úgy, mint két évvel ezelőtti fellépésén. Benson egyébként miért is fárasztotta volna a nagyérdeműt jazz sztenderdekkel vagy saját jazz klasszikusaival, ha így is ki tudta tölteni megközelítőleg 2 órás produkcióját funky és populáris grammyket is megnyert slágerekkel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem illesztett műsorába jó kis smooth jazz tételeket. Volt az is, de inkább csínján bánt velük. Véleményem szerint Benson mestert nem is érheti vád a műsorválasztása miatt, mert mindenki megkapta a magáét, de legfőképpen a táncos lábú Benson rajongók, akik nem a jazzművészet miatt jöttek. Természetesen Benson esetében kizárhatjuk a véletleneket, hogy véletlenül is beleakadt volna a remek harmónia sorokba, és akkord témáiba. Szerényen fogalmazva, Benson a mai napig erős viszketést okoz követőinek és kortársainak, azzal a hatvan valahány lemezének a kiadásával és Grammy-díjas dalaival.
Benson nevéhez képest most is kevesebbet játszott hangszerén, pedig ez lett volna a lényeg, ő inkább az olaszos kinézetű sokat látott Michael ONeill gitáros barátjának adta át a terepet jó párszor, miközben ő inkább énekelt. Ezzel a szerepcserével is nagyot alkotott, hisz nem csak fizimiskája a régi, hanem a hangja is, mondhatni az idő nem fogott ki rajta. Pont úgy játszott, énekelt, mint a pályafutása legelején: könnyedén, lazán és mosolyogva.
A hibátlan produkciója többeket táncra hívott. Kezdetben egyenként álltak fel a székekről, majd egyre többen mozdultak be Benson dalaira a hátsó nézőtér sem lógott ki ez alól így őrjítve meg a mérgezett pókokként körbejáró és folyamatosan ültetgető biztonságiakat. A rend így vált egyre inkább kaotikummá a biztonságiak szemében, mert a táncos lábú publikum sorra foglalta el a színpad előtti üres teret és érezte magát jól. Kérem szépen, valahogy így kell egy ülőhelyes koncertből egy igazi házibulit csinálni és csoda lett volna, ha nem így történik! Akik pedig kihagyták ezt a koncertet, azok egy élménnyel maradtak szegényebbek.
17:45
