hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2009. július 29. szerda   14:52
nincsen hozzászólás

szerző: halfnelson
Arctic Monkeys, The Kills
Bécs, Arena 2009. július 5.

  Tényleg az új Black Sabbath akar lenni az Arctic Monkeys? Az elmúlt hónapok fő híre a sheffieldi zenekarral kapcsolatban az volt, hogy új albumuk producerének, a Kyuss-szal, és a Queens of the Stone Age-dzsel a stoner-rock trónját elfoglaló Josh Homme-ot kérték fel. Ha ez még nem lett volna intő jel, akkor azt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy a tagok hosszú hajat növesztettek, és egyikük Black Sabbath pólóban fotóztatta magát! A brit indie szcéna zászlóvivő bandája hátat fordít az angol beat gyökereknek? Mi lesz a szűk nadrágokkal, és az itthoni indie bulikkal, ahol az I Bet You Look Good On The Dancefloor, még mindig aktuális? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a bécsi Arena-ban , ahova Alex Turnerék nyári európai turnéjuk keretében látogattak el.
  
  Félreértés ne essék, cirka 4 éve, én is ugyanúgy odavoltam a fentebb említett dalért, meg úgy nagyjából az egész debütáló lemezért. A 2007-es második Favourite Worst Nightmare méginkább tetszett, sőt az is kiderült, hogy ebbe a zenekarba azért lényegesen több tehetség szorult, mint kor-, és stílustársaikéba (The Kooks, Razorlight, Kaiser Chiefs). Bizonyítékot vártam tehát élőben is erre a tehetségre, hogy végleg eldőljön bennem a kérdés, vajon fontos együttese-e ennek az évtizednek az Arctic Monkeys, vagy csak egy divathullám feledhető képviselőiként emlékezhetünk majd rájuk.
  
  Az Arena szabadtéri színpada szinte tökéletes helyszínnek bizonyult. Itt abszolút megmarad a klubkoncert hangulat, hiszen nem férnek be olyan sokan (kb. 3000 ember), mégsem kell a tetőről csöpögő izzadságtól tartani. Még mielőtt elfoglaltuk volna helyünket a nézőtéren, gyors pillantást vetettünk a merch-pultra, ahol aztán arra lehettünk figyelmesek, hogy pár magyar rendkívüli szellemes módon, azon élcelődött, hogy ezek (értsd osztrákok) úgysem értenek semmit, és ezt a gondolatmenetet egy hangos kurva anyátok!-kal zárták le. Pechük volt, mi értettük.
  Négy nap Volt fesztivál után társammal inkább a nyugodtabb hátsóbb régiót választottuk a nézőtéren, innen is mindent tökéletesen láthattunk. Bár kicsit kétségbe estem, amikor megjelent mellettem egy 30-as osztrák informatikus, aki negyedórán át fényképezte a holdat, a vigyázállásból és fapofából pedig csak akkor engedett fel, amikor a warm-up során elhangzott egy Interpol szám.
  
  Néhány Ottakringer-rel később aztán végre színpadra lépett, az erre az alkalomra az előzenekari szerepet betöltő The Kills. Számomra külön öröm volt az ő szerepeltetésük, ám koncertjük sajnos csalódást okozott. Tipikusan a rossz időben, rossz helyen, előadott műsor volt ez. Az még csak hagyján, hogy gyalázatosan halkan szóltak (bár lehet hogy az előző napi, soproni Art Bruthoz képest volt ez halk koncert), de a közönség is teljesen hidegen fogadta a kéttagú bandát. Eljátszották az összes fontos szerzeményüket, Alison Mosshart is elég szexi volt, ahogy az tőle elvárható, de a műsor felénél ők is belátták, ebbe a fellépésbe kár több energiát fektetni az épphogycsak elegendőnél.
  
  Az Arctic Monkeys azonban mindjárt az elején felszámolta minden csalódottságomat. Pofátlan módon, egy az eddigi életművükbe nehezen beilleszthető új dallal kezdtek, a másfél perces Pretty Visitors-szal, ami aztán rendesen kétségek között hagyta az egybegyűlteket. A zenekar mintha a 70-es évekből lépett volna elő: farmerdzsekik, hosszú, középen elválasztott frizurák, és a tetejébe, még egy zsíros, hosszú riff. Szóval első blikkre igaznak tűntek az előzetes híresztelések. Sokáig azonban ez maradt az egyetlen meglepő mozzanat a koncerten. A következő percekben sorban jöttek a lendületes szerzemények, főként a második albumról. Érezhető, a zenekar is inkább a Favourite Worst Nightmare-t preferálja, az első LP, a Whatever People Says I Am, Thats What Im Not inkább csak arra volt jó, hogy felcsillantsa a lehetséges potenciált a négy pattanásos suhanc zenéjében. A pattanások azóta eltűntek, és a szigetország talán legnagyobb nemzedéki hőse, Alex Turner profihoz illő rezzenéstelen arccal vezeti elő csipkelődő, kifejezetten színvonalas szövegeit.

  Apropó szövegek: ha már a kortársakkal szemben szerzett tehetségbeli előny fentebb szóba került, meg kell jegyezni, a legnagyobb különbség az Arctic Monkeys javára, hogy Turner szövegei valóban példaképeihez (Jarvis Cocker, Mike Skinner) méltóak, nagy szó ez olyankor, amikor ilyen refrént hallok úton-útfélen, hogy Are We Human, Or Are We Dancers?.
  
  De visszatérve a koncerten történtekhez, szerencsére a közönség a Brianstorm alatt már végre megfelelően heves hangulatba kerül, főleg az első sorokban masszívan tomboló junge österreichische indie gruppénak köszönhetően. Egész koncert alatt egyetlen lassú szám hangzik csak el (Only Ones Who Know), ezelőtt le is kell csendesíteni a visítozó első sort ( Calm Down For a Minute, Please!).Nem irigylem azokat, akik mondjuk WC-re sietnének egy lehetséges akusztikus műsorrész alatt, de szerencsére nincs összeborulós, telefonnal világítós rész, rosszul is állna ez ennek az együttesnek.
  
  A koncert felétől egyre sűrűbben kerülnek terítékre az új album dalai, elsőként az első kislemeznek választott Crying Lightning, ami ugyancsak felvillant valamit a lehetséges új irányvonalból. Ezen kívül még három új szerzeményt játszanak el, de a Potion Approaching, a Dangerous Animals, és a Secret Door kevesebb újdonságot hordoz magában. Ettől függetlenül, első hallásra mindegyik ígéretesnek tűnik, főként a koncertzáró Secret Door, amely az Arctic Monkeys középtempós dalainak sorát folytatja. Azt már az előző album, és a mellék projektként működő The Last Shadow Puppets is bebizonyította, hogy Alex Turner akkor tud igazán emlékezeteset villantani, ha kicsit visszavesz a tempóból, és nem feltétlenül sodró lendületű indie-himnuszt akar írni. A koncert végéhez közeledve kerülnek elő, ezek a finomabb, de összetettebb dalok, Leave Before The Lights Came On, Do Me A Favour, és a ráadás egyetlen száma, a 505, ami szimplán a legjobb dolog amit eddig ez az együttes eddig elkövetett.
  
  Fontos tanulsága még ennek a fellépésnek, hogy az is megmutatkozott, hogy az Arctic Monkeys másik alappillére Matt Helders. Az ő dobjátéka csak most élőben tűnt fel igazán. Vitathatatlan, hogy neki is nagyban köszönhető, hogy ez az együttes nem szürkült el. Mindig van egy aprócska csavar a játékában, ami különlegesebbé, ezáltal megjegyezhetőbbé teszi a majmok dalait.
  A másfél óránál egy perccel sem játszanak többet, az Arctic Monkeys már kilépett a tinédszerkorszakából, és felnőtt produkcióvá nőtte ki magát. Felnőtt produkción itt tökéletes hangzást, jól felépített setlistet, és kevés mellébeszélést értek. Igaz, ezáltal a fiatalos báj, és a spontanitás tűnt el, de nem maradhat mindenki örökké tinédszer, ez talán csak Eddie Argosnak sikerülhet.
  Az is egyértelművé vált, hogy az augusztus 24-én megjelenő Humbug nem stoner-lemez lesz.
  Ennek ellenére úgy tűnik, az Arctic Monkeys tudott váltani az eddig bevált recepthez képest, és újragondolta saját zenei alapjait. Az csak külön dicséretes, hogy szembe mennek az árral, ami napjaink popzenéjében a 80-as éveket, és a szintetizátor előtérbe kerülését jelenti.
  Ha igazán kúlnak akarsz tűnni a következő teszkódiszkón, keresd elő apád ruhásszekrényéből a farmerdzsekit, és míg felöltözöl, hallgasd meg a War Pigs-et!



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

The Kills

Artic Monkeys

 programajánló: 
2020. február 20.
Hammerfall Budapesten - World Dominion Tour 2020
2020. március 1.
Myrath - tavasszal önálló koncert (Dürer Kert - Budapest)
2020. március 2.
Erik Gardefors (Grift) + Dan Wamsley (Winterfylleth) akusztikus est
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Marko Hietala, Oceanhoarse
Dream Theater
Darkest Hour, Fallujah, Bloodlet, Une Misére, Lowest Creature
Vinnie Moore
Sabaton, Apocalyptica, Amaranthe
Maxxwel, CoreLeoni
Újra aratott a D-A-D
Eluveitie, Lacuna Coil, Infected Rain
Sonata Arctica, Edge of Paradise, Temple Balls
Mustasch, Dynamite és a Motorjesus
 kiemelt 
A CONCERTO Music bemutatja: The Epic Apocalypse Tour 2020
  
Október 25-én egy különleges zenekari párost köszönthetünk majd a Barba Negra Music Club színpadán: közös turnén érkezik a hazánkban is hatalmas népszerűségnek örvendő négy finn csellós, vagyis az Apocalyptica, illetve a hollandok jobbnál jobb albumokat szállító, és rendre világkörüli turnékon tündöklő szimfonikus metal csapata, az Epica

Pineapple Thief- 2020. 11.10.
HOBO 75
Sari Schorr: a BackStage Pubban ad koncertet
Erik Gardefors (Grift) + Dan Wamsley (Winterfylleth) akusztikus est
 friss hozzászólások 

Végighallgatható a Lemurian Folk Songs új lemeze (1)
Legéndy Jácint: Földalatti Oltár (Kalligram Kiadó, 2019) (1)
VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz) (3)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 csak kép    septicmen     hipno5e    mr. bean    the last charge    millennium-trilógia    nemjuci    world invasion    structures    heboidophrenie    newsted    gondozoo    pribojszki band    soulmirror    pixies    intim torna illegál    preservation hall jazz band    blind myself    bogoz    nagy dávid    inevitable end    mr2    despicable me    2012    ben stiller  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2020 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!