beszámoló [fesztivál] 2009. július 22. szerda 15:35
nincsen hozzászólás
szerző: KKVolt fesztivál 1-2. nap 2009. július 1-4., Sopron, Lővér Kemping
Bajusz és napszemüveg, papucs és gumicsizma, Ferenc Ferdinánd és a piros sapkások, halvérű britek, pörgős ethno-funk, haldokló magyar alter és a legrosszabbul megszervezett nagyszínpad program: ilyen a Volt első két napja 2009-ben.
1. nap
Az első nap nyilván nem indult simán, viszont legalább későn. A Lővér Kempingbe való érkezésem szinte tökéletesen volt időzítve, időpontja a 30Y utolsó számaira datálható.
Nem teljesen értem, mi alapján választották ki a nagyszínpados fellépőket, a 30Y-ról lehet, hogy Beck Zoli, az őket kővető, Franz Ferdinand énekesével (vagy David Bowie-val) mutatott fizikai hasonlóságai alapján döntöttek a szervezők. Jó vagy sem, a magyar alternatív vonalról igazán kevés zenekarral sikerült megbarátkoznom, és ezek a barátságok, az esetek többségében, hamar fel is szívódtak. A 30Y-nál még idáig sem jutottunk, kettőnk kapcsolata halva született. Kiver a víz a fahangon előadott sokatmondó szövegektől, amik a (leendő) bölcsészekből kiváltják, a nahát, milyen őszinte és nahát, ezt a könyvet én is olvastam reakciókat. Ez viszont nem sok mindenkit érdekel, ellenben a koncert! Derék módon megtelt a nézőtér, a zenekar műsorára sem lehet panasz, hisz a tőlük elvárható színvonalat hibátlanul hozták, fellépésük kellő nézőt vonzott, akik pont kellően lelkesedtek, hiszen itt a nyári szünet, vége az egyetemnek vagy középiskolának és ráadásul a 30Y zenélt a színpadon.
Tizenegy után pár perccel pedig már érkezett is a Franz Ferdinand (az angol alter banda, ahogy azt néhány sátrazótól megtudhattuk) megmutatni, hogyan kell egy fesztiválból izgalmas házibulit csinálni. Mert ez az, amihez igazán értenek, nem pedig a zenetörténet megreformálása, lássuk be. Buli, csörgés a haverokkal, (Never Let Me Down Again-es) csápolás a Ulysses-re, mindezt persze szigorúan nagyon lazán. Alex Kapranos énekesnek pedig nem kell a szomszédba mennie a lazaságért, bátran mondhatjuk, a fickó iskolapéldája ennek. Be is bizonyította, ahogy hátravetett gitárral énekelt, vagy ahogy a nyaka mögött pengetette a hangszerét. A közönség maximálisan ki lett szolgálva, a show része volt ugyanúgy a magyar konferálás, ahogy a minden koncerten bevetett együtt dobolás vagy a kellemesen tarka háttérvetítés. Mindemellett, még ott van az az el nem hanyagolható tényező is, hogy végig szinte teljesen hibátlan volt a hangzás (és itt még a szél sem avatkozott közbe, ahogy azt a következő estéken tette). Főleg az idei Tonight: Franz Ferdinand dalai szerepeltek (szinte az egész album), de felbukkantak olyan régebbi ismerősök is, mint a Walk Away, a Do You Want to, This Fire vagy a 40. Ekkor már lehetett sejteni, hogy ez a fesztivál egyik legjobb koncertje, azt viszont, hogy a legjobb buli volt, már biztosan tudtam.
A hangulatba hozott, ám magára hagyott közönség azon tagjainak, akiknek még maradt letáncolni való a lábaiban, a szomszédos sátorban kezdődő Tesco Disco ígért stílus közeli after party-t. Hogy mennyire ésszerű a színpadról nemrég levonult zenekar számait játszani 5-10 perces kitérőkkel, azt mindenki döntse el maga, nálam ez éppen elég volt ahhoz, hogy a szemerkélő esőt és a nap befejezését válasszam.
2. nap
Csütörtökre a tipikus fesztivál éghajlat mellett, még egy dolog állandósult a Volton: minden második szembejövő ember, nemtől függetlenül, fekete bajuszt és pilóta napszemüveget viselt. Kezdetben a budapesti Eagles Of Death Metal koncert merchandise-át tettem felelőssé, de aztán fény derült rá, hogy nem ám Jesse Hughes-ék rajongótábora nőt ekkorára, hanem a fesztivál területén, néhány feladat elvégzéséért, ilyen frappáns ajándékot osztogatnak.
A délutáni programok kezdetekor még nem tudtuk, hogy a nap a hegedű jegyében fog telni, pedig így lett, minden egyébirányú szándékunk ellenére. A Csík zenekar nagyszínpados műsorával kezdődött, ahol a forróság elég hatékony népirtónak bizonyult, itt persze semmi radikálisra nem kell gondolni, csak a megfogyatkozott nézőszámra, de arra nagyon. Ennek ellenére, megvolt a bája ennek a koncertnek, ahogy a szikkadó mocsárfoltok között, a már száraz részeken néhányan port verve ropták magyar nótaszóra, dacolva a rájuk leselkedő hőguta veszélyével. A nagyszínpadtól jobbra, kis kutyaház formájú bunkerekben hűsöltek a szemfülesebbek és onnan lesték a színpadi történéseket. Az ördögszekerek délibábjai és a kutyaházak iránti vágyódás azonban hamar meggyőzött arról, hogy jobb, ha gyorsan menekülőre fogjuk.
A mesterséges hűtést a Poncichter negyed biztosította, aminek nem nagyon kell a reklám, ez a borfalu szinte mindig zsúfolásig megtelt. Meleg szívvel ajánlanám a helyet mindenkinek, ha erre egyáltalán bármi szükség lenne, ahol egyébként esténként a Pannonia Cigányzenekar húzta el a fesztiválozók nótáját, eredményesen, a közönség legkülönbözőbb tagjainak táncra bírásával.
A Kerekes Band műsorát várva, még pont elcsíptük a Metrosection nevű formáció utolsó számát, ami kellemes meglepetésként ért. A fiatal banda már bizonyított tehetségkutatós eredményével, ennek ellenére eddig még nem akadtak az utamba, és feltehetőleg ezután sem fognak, de van bennük lehetőség, ha kicsit többet szerepelnének a nagyon zene rádióban, hamar elég népszerűvé válnának funkys rockzenéjükkel.
Utánuk jött a fesztivál egyik legkellemesebb élménye, a Kerekes Band műsora. Elég jól kijövök a folk zenével, viszont hazai vonalon meglehetősen kevés, hosszú távon is hallgatható bandával találkoztam. A nagy rácsodálkozások után általában kiderül, hogy vagy nincs sok változatosság a zenéjükben vagy ha igen, akkor az rövid úton át is csap giccsbe. És akkor arról már nem is beszélek, hogy az micsoda ijedtséggel jár, mikor kiderül, hogy egy csapat még funkot is kever a népzene mellé... Leginkább pedig azért nem, mert nincs miért, ugyanis mikor a Kerekes elkezdte játszani a stadion-folkot vagy sokkal találóbban ethno-funkot, minden ijedtségem azonnal köddé vált. Öt, baromi tehetséges zenész, aki úgy keveri a (zenei) stílusokat (funk, folk, rock, dance), a vidékit a városival, a klasszikust a modernnel, hogy egy rossz szavunk nem lehet és nincs is (tátott szájjal nehéz lenne mondani bármit is). Vicces, rövid konferanszok, örömzene és sok-sok táncoló ember, ez jellemezte leginkább a soproni koncertet.
Aztán persze a jóból is megárt a sok, így elmentünk Egy Kiss Erzsi Zenét nézni és lám, útközben láttunk egy Óriást. Aztán pedig rengeteg embert, nagyon kis helyre tömörülni, (ugyanis bemutatkozott a fesztivál éghajlat béta verziója, a szakadó eső, ami amellett, hogy nedves, kiváló közösség alkotó erő is) így a két első szám csendes-ülős békessége után szorosan egymáshoz simulva párologhattunk közösen. A koncertről igen hamar elterelte a figyelmet a szakadó eső, amiért nagy kár, mert az említett két szám nagyon jó volt, de azután már csak háttérzeneként tudott működni, (elég jó háttérzeneként) amit most gond nélkül rá lehet fogni az esőre, de nem vagyok benne biztos, hogy mindig van ilyen kifogás.
Ezután hosszas-hosszas átszerelés következett, a Napra nagyon nehezen kezdte csak el programját. Eddigre az eső is elállt, így fogyatkozni kezdett a tömeg. A Napra megbízhatóan hozza a tőlük elvárt színvonalat, tehetséges, jól képzett zenészek, de a néha már túlzó precizitás most megölte a hangulatot és a máskor csábító cizelláltság, most már-már erőszakossá vált, így a békesség kedvéért inkább csatlakoztunk a tömeghez.
Következő napirendi pont a Kispál és a Borz nagyszínpados erőlködése volt, ami leginkább egy közös virrasztásra emlékeztetett. A mocsárátúszás persze alaposan letöri az embereket, de talán pont ilyenkor kellene a lendület, ami felsegít a dzsuvából. Na, ez az, ami teljesen hiányzik mára ebből a zenekarból, felsegítés helyett, inkább rúgott még egyet rajtunk. Rettenetesen unalmas arról beszélni, hogy ennek milyen szaga van és mennyire kevés értelme, tisztességgel abba kellett volna hagyni ezt a zenekart és foglalkozni az olyan, egyelőre (állítólag) működőképesnek tűnő projektekkel, mint a Kiscsillag.
Érvényes ez a napi sztárfellépőre is, (a Kiscsillagos résztől eltekintve) akiknek hála, a bajusz-szemüveg kombináció mellé, erre a napra még a piros baseball sapka is beszivárgott a fesztiválozok divatjába. Nem akarok folyton elégedetlenkedni, de komolyan Limp Bizkit? És azzal se akarok jönni, hogy miért kell 2009-ben Limp Bizkitről beszélni, mert ez hülyeség, de most komolyan Limp Bizkit? Igen. Felkészültem az év legnagyobb haknijára, de akármennyire unalmasnak és semmitmondónak tartom ezt a zenekart, hakniról nem számolhatok be. A színpadkép elég egyszerű (ó, és nagyszerű) volt, a háttérben a tagokat ábrázoló grafika és elől egy magyar zászló. Hogy mi kell még? Hát, nyilván a fő piros-sapkás, aki az este folyamán olyan ótvar szövegekkel dobálózott, hogy már én éreztem kínosan magam helyette; és akárhogy próbáltam, sehogy sem tudtam elképzelni, hogy Durst egy pillanataig is komolyan gondolja, egy álom vált valóra számukra azzal, hogy Sopronban vannak (arról meg ne is beszéljünk, hogy akkor most tudta-e egyáltalán, hogy Budapest vagy Sopron, ahol éppen játszanak). A koncert szépen szólt, Fred hangja sem csuklott össze mindig, ráadásul igazi slágeráradattal készültek (My Generation, Rollin, Take a look around, Behind Blue Eyes) felhívtak egy rajongót a színpadra, közösen ugráltak, énekeltek. Olyan volt ez a koncert, mint egy hamburger, egyszerű és gyors, és persze iszonyatosan mű, de aki szereti, az zabálja. Végig arra vágytam a show alatt, hogy ne csak úgy csináljanak, mintha dühösek lennének, hanem tényleg legyenek dühösek, hogy mikor éppen eldobják az agyukat, ne azt lessék, hogy ez mennyire volt vagány mások szerint, hanem tényleg dobják el az agyukat. De ők nem.
Az este utolsó fellépője, egy sátorral odébb, a brit Ladytron volt, ami félórás késéssel kezdett. A liverpooli banda báját iszonyatos sótlansága (vagy ennek látszata) adja, ennyi halvérű (vagy annak látszó) embert egy zenekarban már tényleg öröm nézni és hallgatni. Pláne, ha emellett még olyan zenét is játszanak, amilyet (electro, electropop, new wave). Hogy nem fesztivál-zenekar, ezt előre aláírtam volna, és most ki is derült, az arisztokrata (vagy annak tűnő) Ladytron a legkevésbé a soproni mocsárba illő, a fekete (szatén) ruháival és antik láncaival. Pár éve a NIN előtti programjuk során nagyot csalódtam bennük, akkor a közönség is olyan volt, mint ők, távolságtartó és hűvös, gondolom, nem nagyon kell ecsetelni, mennyire szerencsés egy ilyen párosítás. Most a közönséggel nem volt ennyi gond, sokan voltunk kis helyen, sokaknak ötlete sem volt ugyan, hogy hol jár, (fesztivál, ugye) de a többség mocorgott és visszafogottan énekelt is. A kezdeti koszos, zavaróan rossz hangzásból végül hallhatóvá váltak a hallani valók, így a mostanra legalább hajuk színe alapján megkülönböztethető lányok, Heren Marnie és Mira Aroyo énekdallamai is kitisztultak. A programjuk (Ghosts, Black Cat, Runaway, Destroy Everything You Touch, International Dateline) kicsit hullámzó volt, izgalmasabb és unalmasabb pillanatokkal. Rövid, kb. negyvenöt perces műsoruk alatt végig vetítés ment, amit többnyire fekete-fehér geometriai formák alkottak, (ezt legalább tényleg nagyon eltalálták). Még most sem tudnám megmondani, hogy összességében jó volt-e, amit láttam és hallottam, mindenesetre a korábbi csalódás most nem ismétlődött meg.
15:35
