szerző: ArmaGedeonVágtázó Életerő – VHK Idéző 2009. április 25. PeCsa
A VHK maga a nagybetűs Kultusz. Feloszlásuk után nyolc évvel csaknem közösségi hisztériába csapott már a fellépésük híre is, számomra pedig egy percig sem volt kérdés, hogy ott legyek azon a szombati napon! Noha ezúttal Vágtázó Életerő néven idézték fel a dicső múltat egyrészt Grandpierre Attila kifejezőbbnek tartja ezt a nevet, másrészt az este hiányzott két alapító tag, Czakó és Ipacs , tulajdonképpen nem változtatott a lényegen, hiszen a lényeg amúgy is a zenén van: a Zenén, ami 1975 óta generációknak mutatott utat és mutat a mai napig.
A Petőfi Csarnok csurig megtelt: volt ott számtalan ifista, akik a 2001-es feloszláskor épp az általánosból ballagtak csillogó szemekkel, de a többezres közönség zömét természetesen az ősrajongók tették ki; ők a hetvenes években trapéznadrágos suhancként tomboltak a rituális színház extázisában, most azonban fazonra nyírt hajjal, pocakot eresztve, szolid ingben bólogattak elégedetten az örökérvényű dallamokra. Merthogy amerre néztem, elégedett embereket láttam mindenfelé! (Persze én is olvastam elmarasztaló sőt, fröcsögő! kritikákat a koncerttel kapcsolatban, de ez csupán a lépten-nyomon nyafogó kisebbség említést sem érdemelnek.)
A színpadkép nem volt hivalkodó, pláne nem giccsbehajló: tipikus VHK-sámándíszlet, amely annak a Barcsik Gézának a keze munkáját dicséri, aki régen a lemezborítókat illetve a koncertkellékeket tervezte (egyébiránt a borítókból, plakátokból és egyéb munkákból kiállítást is rendeztek a PeCsa apró galériájában), a kivetítőn meg szimbólumok és csillagképek forogtak-pörögtek, a nem evilági hangulatot fokozandó. És pontban kilenckor aláhullott a dekorációfüggöny, az együttes pedig elkezdett játszani Utoljára még az Almássy téren láttam a VHK-t valamikor a kétezres évek legelején, azóta és főleg a korai idők óta sokat szelídültek, nem zúznak már olyan hevesen, az improvizatív megoldások sem dominálnak annyira, itt már konkrét, elkülönülő dalokat hallhattunk, nem csupán egy hömpölygő zenefolyamot. Azonban csalódásra semmi okunk nem volt, ez azért mégsem VHK Light.
Persze hazai koncert nincsen negatívumok nélkül: a hangosítás jó magyar módra nemhogy nem volt tökéletes, de zavaróan halkra keverték, a gitárokat sokszor elnyomta a dob és az ének. Nem akarok nagyon pocskondiázni, ám muszáj megjegyeznem, hogy legalább egy efféle jelentős eseményre összekaphatta volna magát a technikusgárda; mintha hazánk összes rockkoncertjén ugyanaz a néhány amatőr dolgozna Nem keseregtem sokáig ezen, a VHK-muzsika hamar magával ragadott; talán nem volt akkora a mágikus-extázis, mint régen, talán én is együtt öregedtem a zenészekkel, de az Élmény így is nehezen önthető szavakba. Ők heten megajándékoztak minket ezzel: Grandpierre Attila, Németh Fritz László, Balatoni Boli Endre, Mestyán Ádám, Molnár Lujo, Szabó Kristóf és vendégként Soós Szónusz Lajos. A két dobos V-alakban helyezkedett el a színpadon, előttük a többi zenész, élükön Attilával. Grandpierre szinte egymaga vitte el a hátán a produkciót, végigtombolta-, ugrálta-, pörögte- és üvöltötte az egész koncertet, mint akin nem fog az idő múlása; sámánlebernyegben, arcfestéssel, akár a megszépült régmúltban.
És ami talán a legfontosabb: nem volt ez pénz- és hónaljszagú nosztalgiázás, nem volt elérzékenyült vagy pajkos kikacsintgatás a rajongókra, tulajdonképpen a konferálást is mellőzték szerencsére, nem erről szól a VHK hanem az átlényegülésről, a zenébe-feledkezésről, a mágiáról. Még 1999-ben volt egy kisfesztivál (szintén az Almássyn), amely egész egyszerűen életem egyik legnagyobb koncertélményét adta; a VHK mellett a Neurosis játszott még azóta még egy zenekar sem fordította ki a testem oly módon, mint akkor a kaliforniai zajbrigád! De térjünk vissza a jelenbe: a háromórás előadás (merthogy annyi volt!) elején az örömzene-jellegű, improvizatív szerzeményeket vették elő (például: Ki vele, az istenért; Indulok), aztán szép sorjában jöttek a legnépszerűbb dalok (ugye a VHK esetében a sláger szót senki nem venné a szájára?): többek közt az Élő világegyetem, a Fénysuhamlás, a Hunok csatája (személyes kedvenc!), a Végzetes szerelem, az Aláírhatatlan történelem vagy a híres-hírhedt Botrányos probléma a tömény bazmeg-csokorral. A Semmi Kapuin Dörömbölve lemezről hangzott el a legtöbb nóta, az Éden Visszahódítása I-II és a Naptánc korongok kissé a háttérbeszorultak, ennek ellenére jó érzékkel szemezgettek minden korszakból.
És az egész zenekar nagyon együtt volt, mintha sosem szüneteltették volna tevékenységüket. A koncert végén mindenki megjelent a színpadon, és egymást átkarolva hajoltak meg, mosolyogva, fellélegezve. A sajtótájékoztatón azt mondta Attila, hogy ennek a bulinak a kimenetele dönt a folytatás kérdéséről; számomra pedig nem kérdés a dolog, kiváltképp, ha valóban a zene szeretete hozza őket össze, és nem mindenféle földi hívságok. Mert a Vágtázó Halottkémek minden, csak nem földközeli formáció valahol a lélek és a csillagok mélyén kell keresni a választ.
17:48
