szerző: ArmaGedeonNazareth, Cry Free 2009. április 24. Diesel
Nem először járt nálunk a veterán skót formáció, nekem azonban ez volt az első találkozásom velük. A hatvanas évek legvégén (!) alakult Nazareth sosem örvendett olyan népszerűségnek, mint egynéhány kortársuk, pedig ők is leszállítottak pár slágert (Broken Down Angel, ugye), és mint tudjuk, ebben a szép új, média uralta világban gyakorta egy-egy nóta dönt arról, hogy egy zenekar a mennybe megy, avagy sem.
A Diesel szinte csurig megtelt, ez is jelezte, hogy bár az öregek nem vonzanak már ezres tömegeket, sokan ma is kíváncsiak arra, mit nyújtanak négy évtizedes életúttal a hátuk mögött. A Deep Purple emlékzenekarként (nem kedvelem e megnevezést olyan esetben, amikor az anyabanda él és virul) számon tartott Cry Free volt hivatott bemelegíteni a publikumot. Egyszer, évekkel ezelőtt láttam őket az Fehérvári úti indiánsátorban, akkor, emlékszem, éppen az énekessel, Scholtz Attila produkciójával akadtak gondjaim, de ezen az estén jóval meggyőzőbb volt. A metsző sikolyokat rendre szállította, inkább a középtartományban volt érezhető, hogy hangja azért nem említhető egy lapon a fiatal Ian Gillanével. A programmal biztosra mentek, a Purple nyolcvanas évekbeli korszakát csupán a Perfect Strangers képviselte, egyébként a standard klasszikusok kaptak helyet, ahogy az (el)várható volt: Burn, Woman From Tokyo, Smoke Of The Water, Space Truckin például. Nekem éppen az a tűz, az a robbanékony rock n roll hiányzott az előadásukból, amiről Attila beszélt két dal közti szünetben. Voltaképpen egy meglepetésektől mentes, ámde tisztességes főhajtásnak voltunk szem- és fültanúi.
A Nazareth fellépéseiről többnyire lelkes, méltató kritikákat olvastam, és noha a bandáról szerzett kissé felszínes ismereteim alapján egy öreguras koncertre számítottam, pozitív hozzáállással néztem a dolgok elébe. Ezzel szemben már az első dalnál azt éreztem, ez nem működik nálam; a 76-os Close Enough For Rock ´n´ Roll album Telegram-jával kezdtek, indításnak kiváló, nem is ezzel volt a gond. Ahogy jöttek egymás után a régebbi, illetve új keletű szerzemények, úgy lettem én is egyre álmosabb az unalomtól; egyrészt a zenészek valóban nyugdíjas kiállása és előadásmódja, másrészt (és főként ebben látom a problémát) a lassú-középtempós dalok egy tőről fakadó, szürke témáinak sokasága tehető felelőssé mindezért.
Persze, nem sihederkorú srácokról van szó, azt senki sem várta tőlük, hogy majd végigszántják a deszkákat, de az egész koncertből mégis az öreges fáradtság dohos szaga áradt. Dan McCafferty énekes lecövekelt a színpad közepén, és egy-két totyogást meg karlengetést leszámítva el sem mozdult onnan, míg véget nem ért az este, jóllehet élemedett kora ellenére bődületes hangok szabadultak ki a torkából; az Overkill-fenegyerek Blitz-et láttam magam előtt, annyira hasonló a két arcszerkezet és orgánum: gyűrött, sokat megélt vonások és érces-ráspolyos, skótwhisky-áztatta hangszín. Le a kalappal a teljesítménye előtt! Társai valamelyest észrevétlenebbek maradtak mellette, így erősítendő a frontember kiemelt szerepét.
Megközelítőleg másfél órát játszottak, és a fent már említett Broken Down Angel klasszikuson kívül csaknem mindegyik valamirevaló örökzöldet a programba préseltek: volt például a power-ballada Dream On, a bohókás My White Bicycle vagy a rock and rollos, bulizós Shanghaid In Shanghai. Az újabb korszakot az olyan zeneszámok képviselték, mint a Light Comes Down a 98-as Boogaloo-ról, a tavalyi The Newz CD-ről pedig a meglehetősen arctalan, középszerű See Me-t és a metálos riffekkel súlyosbított, epikus The Gathering-et emelték ki, mely számomra az este csúcspontját jelentette a Dio-korszakos Black Sabbath-ot idéző, hipnotikus dallamvilágával! Kár, hogy az élőben elővezetett nóták zöme nem ütötte meg ezt a szintet A ráadásban aztán jött a slágerblokk, úgymint a Hair Of The Dog dudával kísérve, a keserű-szép Love Hurts, a mókás Razamanaz és a végén a This Flight Tonight, ami kihagyhatatlan ugye.
Tudom, szinte egyedül vagyok azon vélekedésemmel, hogy ez egy javarészt vérszegény dalokból álló, mérsékelt izgalmakat okozó koncert volt, mégis ezt mondom, legyen a Nazareth bármilyen kikezdhetetlen legenda. Azonban a negyvenéves pályafutás előtt természetesen meghajolok, még ha ez nem is az én estém volt.
11:29
