hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2009. május 14. csütörtök   17:48
nincsen hozzászólás

szerző: ArmaGedeon
Jeff Scott Soto, Snakebite
2009. április 9. Diesel Club

  Jeff Scott Sotóról vagy jót vagy, semmit! Amikor a fickó 1965. november 4-én megszületett, épp Brooklyn felett sétálgatott a Jóisten, és igen jókedvében volt; másképp nem is lehet, hogy egy ember ennyire össze legyen rakva: nem elég, hogy a világ egyik legnagyobb hangja az övé, de emellett olyan tökéletesen karizmatikus frontember, aki egymaga elviszi a hátán a koncerteket, mint a görög Atlasz a világmindenséget. Most is ez történt! Még nagyon messze az év vége, egy regiment buli van előttünk, ám ide a bökőt, hogy ez a koncert dobogós helyen végez majd!
  
  Amikor megérkeztünk a Dieselbe, először az üresen ásító tánctér látványa csapott arcon: csupán ennyien volnánk kíváncsiak Mr. ToRockra? Akkorra már a hazai Snakebite muzsikált a színpadon; a Whitesnake-fanatikus trióhoz már volt szerencsém, és akusztikus előadásaikkal egyszer sem okoztak csalódást bár életre szóló élményt sem, ez is igaz. Magukkal a kiválasztott dalokkal aztán semmi gond, egy Here I Go Againnel vagy egy Aint Gonna Cry No More-ral nem nagyon lehet tévedni, de ez a tábortűz-jelleg nem engedi kiszabadulni az ördögöt a nótákból. Pedig miről is szól a rock n roll?
  
  Tulajdonképpen a H.A.R.D.-dal is hasonló a helyzet; a Snakebite után fellépő banda ugyan hangosba nyomta, de ennél az AOR-jellegű zenénél elengedhetetlen, hogy az a bizonyos tűz vadul lobogjon, elemésszen itt csak öngyújtónyi lángocska pislogott. Noha ez a bevallottan slágerorientált műfaj egy nagy halom kliséhalmaznak tűnhet (az is!), de ha nincs az az isteni szikra, akkor megette a fene az egészet! Tulajdonképpen nem rosszak ezek a H.A.R.D.-számok (jóllehet híján vannak az egyéni ízeknek), de a kissé lomha, langymeleg előadásmód okán élőben az egész egyfajta öreguras jelleget öltött. Pedig a Living On The Roadban, a Dreamworldben vagy a Stayben (az a refrén hatalmas!) ott van a potenciál, csak az a plusz hiányzik mégis, ami hitvány futball-szlenggel élve a B-ligába sorolja őket, egy markáns határvonallal elválasztva a Journey-től vagy a Whitesnake-től.
  
  Bevallom férfiasan, Jeff Scott Sotóval kapcsolatos elfogultságom már-már beteges méreteket ölt, hiszen gyermeki lelkesedéssel hallgatom a funkyba áztatott szólóanyagait is, pedig e műfaj abszolúte idegen számomra; még a csajozós sláger rock sem tartozik a mindennapi betevőim közé, ám ha beindul például egy Talisman nóta, azon kapom magam, hogy bonjovis terpeszben üvöltök bele egy mikrofonná avanzsált habtejszínes flakonba!
  
  A korábban üresen kongó küzdőtér valamelyest megtelt, mire fél tízet ütött az óra, és színpadra lépett az Isten. Mit lépett? Soto valósággal berobbant, kezében gitár, és érkezett a 21st Century az új lemezről. Apropó új album! A tavalyi Beautiful Mess nyilván nem lett az ortodox rockerek kedvence (ahogy talán egyik Jeff Scott szólóanyag sem), ez a funky-ízű, szirupos se-nem-rock-se-nem-pop valóban homlokráncolásra késztet, annak ellenére, hogy egy vérprofi korongról van szó, ahol a kedélyes hangulaté és a fülbemászó dallamoké a főszerep de sajnos kissé felejthető is. Vagy inkább mást várunk ettől a figurától?
  
  Soto már az elején leszögezte, hogy beteg, elkapta valami vírus (szürcsölgette is a gőzölgő teát szorgosan), ennek ellenére szinte hibátlanul énekelt. Mondom, szinte, mert azért időnként küszködött egy cseppet, főként a magasabb hangoknál és a nehezebb témáknál. Egyébként pedig leborultunk előtte, és a tenyeréből zabáltunk mind: Jeff maga A Rockhős tökéletes prototípusa, mese nincs! Persze, túlzó e pátosz, de oly jó látni egy zenészembert, aki a habitusával, egyéniségével, kisugárzásával (és természetesen döbbenetes hangjával!) tömegeket képes lehengerelni és egyik ámulatból a másikba ejteni! (Még ha tömegről ez esetben nem beszélhettünk.)
  
  A brazil Tempestt két tagja is jelen volt: a szőke suhanc BJ, aki most főként a másodgitáros szerepében tetszelgett (amúgy énekes a Tempesttben), és a kisiskolás fejű Edu Cominato dobos; ők tavaly voltak olyan rendesek, hogy a zenekarukkal elhozták Sotót, és egy fergeteges bulit csaptak a Hajón. A bőgős elég szürke arc volt, de a gitáros Jorge Salan előtt le a kalappal: hatalmas szólókat tekert hangszerén! Másodikként egyik kedvenc Talisman nótám, a Colour My XTC hangzott el (libabőr!), volt is üdvrivalgás és népünnepély! Főszereplőnk jó néhány számot emelt ki a Beautiful Mess-ről, ám szerencsére a rockosabb körítésnek köszönhetően élőben ezek is megdörrentek, nem úgy, mint a lanyha lemezverziók: Our Song, Mountain, Testify, Broken Man (libabőr 2), Hey, amelyet Jeff úgy harangozott be, hogy Fuck work, fuck school. Aranyos. Szerencsére az új album gyöngyszeme, a kedves, törékeny Gin And Tonic Sky sem maradt ki!
  
  És az is szerencse, hogy Soto nem vitte túlzásba a funkyzást, nem hülyegyerek ő, emlékszik még arra, honnan jött és mit szeret a nép. Bizonyára nagy kedvenc a Lost In Translation lemez, mert erről három dalt is elővett: a Soul Divine-t, az If This Is The End balladát és Drowningot. Ám ezeknél nagyobb ovációt kapott a Prism albumos Eyes Of Love illetve a 85-ös I Am A Viking (libabőr 3), amelyet ugyan Jeff már nem szívlel annyira, azért másfél percet kaptunk belőle majd vigyorogva leintette a zenészeit, hogy ebből elég ennyi is! Jópofaság ide vagy oda, kár, hogy nem játszották végig ezt a Malmsteen-klasszikust. Jól esett egy kis karcos fémzene ebben a pop-közeli puhaságban.
  
  Főleg, hogy innentől kezdve átmentünk diszkóba: először jött a Madonna-féle Frozen funky-rockos átirata, majd a dal felénél szépen belemásztak a Crazy-be (Seal), ami viszont már sokkal komolyabban vehető téma; amúgy mindkét szám jóformán állandó résztvevője a Soto-repertoárnak, de a Crazy-vel valahogy jobban tud azonosulni az énekes. Sajnos ebből is csak egy darabkát kaptunk. Aztán Jeff leült a zongorához (értsd: szintihez), és kicsit lírázott nekünk: a már említett If This Is The End és a Holding On balladákat osztotta meg velünk. Emberünk fantasztikusan énekelt, arra gondoltam, mi lett volna, ha teljesen egészséges?
  
  Egyúttal BJ is főszereplővé lépett elő, még ha csak egy Journey-egyveleg erejéig is: a Whos Crying Now-ból és Dont Stop Believingből adott elő pár passzust, hozzáteszem, kristálytiszta hangon, végtelen alázattal kapott is vastapsot tőlünk! (Tavaly Jeff a Tempesttel egy az egyben elnyomta a slágerkirály Separate Wayst, ezt most is szívesen elhallgattam volna!) És aztán igencsak felgyorsultak az események: megszólalt az Ill Be Waiting, amely Minden Idők Egyik Leggiccsesebb Hard Rock Himnusza, mégis imádom, az elejétől a végéig (libabőr 666)! Ahogy a jónép is: a közösségi mámor e nótánál hágott a tetőfokára, Soto szépen meg is énekeltetett minket, sőt mi több, két rajongót is a színpadra invitált egy kis ki-mit-tud-ra. Ezután a JSS Band bedobta a Maiden-féle Run To The Hills elejét, amit a vérgagyi Rock Star című filmből kihámozott Stand Up And Shout követett, majd egy kis Queen-éneklecke Jefftől, amaz pedig egy élő wurlitzerbe torkollott egy 10 perces funky-orgia képében; volt itt minden, mint a búcsúban: Play That Funky Music, Kung Fu Fighting, Macho Man, Ice Ice Baby, Stayin Alive, miközben mindenki ugrált, a deszkákon és a küzdőtéren egyaránt, csak kapkodtuk a fejünket, olyan sebességgel váltották egymást a slágerszeletkék. Így a legvégére totális házibuli-hangulat robbant ki, és noha széles vigyor ült arcomon, azért a temérdek feldolgozásnóta helyett/mellett több saját szerzeményt iktathattak volna be a programba. És több rockot.
  
  A rettenetesen gyér nézőszámról egy másik hangszálisten, Jorn Lande sorsa jut eszembe: ahogy neki, úgy Sotónak is ezrek előtt kellene játszania, ha az igazság nem odaát volna. Ez a koncert pedig felejthetetlen volt, csillagos ötös, zseniális, életre szóló élmény kinek hogy tetszik.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 programajánló: 
2019. október 21.
Miyavi a Barba Negra klubban
2019. október 27.
Street Sects, Fixateur Externe, Der Zunder a Durerben (Dürer Kert - Budapest)
2019. október 29.
LIVING-LOVING - Müller Péter Sziámi életHű koncertje
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Paul Gilbert
As I Lay Dying, Chelsea Grin, Unearth, Fit For A King
VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz)
Julian Sas Band
Evanescence, Veridia
Luis Fonsi
FEZEN ´19
Iggy Pop
 kiemelt 
Nick Cave and the Bad Seeds 2020-ban az Arenaban
  
Bejelentette jövő évi, az Egyesült Királyságot és Európát lefedő turnéját a Nick Cave and the Bad Seeds

Conan [uk] x Un [usa] x Sixes [usa]
Miyavi a Barba Negra klubban
Street Sects, Fixateur Externe, Der Zunder a Durerben
LIVING-LOVING - Müller Péter Sziámi életHű koncertje
 friss hozzászólások 

VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz) (3)
A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 cro-mags    jonny greenwood    night demon    bikelinefest    tornűr    odett és a go girlz    tokody ilona    summer nights    Ákos    kawa musical circus    díva    disney    malice mizer    zsákbamacska    csak szexre kellesz    waxy    zord    horda    paolo fresu    absolved    the subways    god is an astronaut    hail of bullets    kurt cobain    noctem  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2019 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!