szerző: KKBane, To Kill, Zero Tolerance Budapest Dürer kert 2009. Április 6.
A tavaszi szél hardcore-t áraszt. Ez túlzás, meg képzavar is, de a Dürer kert áprilisi programja láttán, ilyen és ehhez hasonló kijelentések csúszhattak ki az ember száján. És még ennél sokkal cifrábbak is. Főleg, ha az áradat egyik húzóneve a hozzánk már szinte hazajáró banda, a Bane.
Az est megkezdésének hálátlan feladata a hazai Zero Tolerance-nak jutott. A brigád, mint edzett előzenekar, most is rutinosan tette a dolgát. Az viszont már korántsem volt rutinszerű, hogy ezúttal egy lemezbemutató bulit adtak, mint ahogy az sem, hogy utolsó alkalommal játszott velük Kukac, az énekes. Emiatt talán kicsit több volt a szövegelés a számok között , mint kellett volna, talán kicsit személyesebbre is próbálták venni az egészet, mint most kellett volna. Ennek és a néha kicsit furcsán megvalósított lelkesítő megmozdulásoknak, valamint a technikai szerencsétlenségeknek köszönhetően, nem ez volt az eddigi legjobb bulijuk, de a feldolgozásokkal átszőtt műsor (és ezek közül is, a most utoljára játszott Dawncore szám) végeredményében megtette a hatását.
Mikor a To Kill nevű olasz brigád vette át a színpadot, már egy lelkes közönség gyülekezett. Nem először jártak nálunk az olaszok sem és annak ellenére, hogy semmi kiugró nincs zenéjükben, kellemes bő fél órát okoztak az embereknek. Mivel állandóan úton vannak, értik a hardcore gépezet működését, és mikor a kötelező, mélyen szántó konferálós köröket futottuk, akkor sem váltak elviselhetetlenül idegesítővé. Ez egy ilyen kaliberű csapattól ritka. Nem volt semmi különleges ebben a koncertben, ahogy az általuk játszott egyszerű hardcore zenében sincs, az összkép mindenesetre abszolút pozitív lett.
Aztán máris elérkeztünk az este lényegi részéhez. Nem hiszem, hogy nagyon mellé nyúlnék egy olyan kijelentéssel, hogy a Bane az egyik legnépszerűbb hardcore zenekar Magyarországon, de Budapesten mindenképp. (Olyan, ami tényleg jó zenét játszik). Most is minden pontosan úgy zajlott, ahogy a koncertjeiken lenni szokott: az első szám első taktusától kezdve nem volt megállás, szinte rögtön eltűnt Aaron Bedard énekes a mikrofonnal együtt a rávetődő tömeg alatt, aztán felbukkant a pár méterrel odébb lévő kezeken, lábakon, fejeken. A közönség meg volt veszve, és szinte mindenki egy emberként énekelte az olyan számokat, mint a Speechless, Swan song, Some Came Running, Ante Up, Pot Committed, My Therapy, stb. Kész őrület. Voltak persze a szokásos átkötő beszédek is, de ezek tőlük abszolút hihetőek és ami még elképesztőbb, hitelesek is. Aki még nem volt ilyen koncerten, az kezdjen drukkolni, hogy tartsák meg jó szokásukat és továbbra is sűrűn jöjjenek Magyarországra, mert erről olvasni kevés, ezt látni kell! (Lehetőleg minél többször...)
17:57
