lemezajánló [nagylemez]  2009. május 8. péntek   11:12

nincsen hozzászólás

  Az ezredforduló környékén a Radiohead a sarokban hagyta a gitárokat, ezzel párhuzamosan azonban több ígéretes, abból a bizonyos Radiohead-köpönyegből előbújó produkció tűnt fel. Míg ezek közül pár együttes (Travis, Turin Brakes) a 2000-es évek elején kapta a legnagyobb figyelmet, addig mások, egy egyénibb hangot megtalálva ma már stadionokban lépnek fel (Coldplay, Muse).
  A legnagyobb kincsek azonban ezúttal is a háttérben bukkantak fel. A brit zenei élet egyik fővárosából, Manchesterből startolt az Elbow és a Doves karrierje. Az Elbow tavalyi The Seldom Seen Kid című albumának köszönhetően pályafutása legszebb éveit élheti át, mind a kritikák, mind a közönségreakciók szempontjából. A Kingdom Of Rustot elhallgatva erre most a Dovesnak is minden esélye megvan.
  
  A Doves bár hazájában első lemezük megjelenése óta (Lost Souls, 2000) töretlen népszerűségnek örvend, a kontinensen csak mérsékelt érdeklődés kísérte tevékenységüket. Nem csoda, hiszen a manchesteri együttes zenéje egyetlen, a 00-ás évekre jellemző trendbe sem volt besorolható. Ráadásul a Lost Souls is inkább úgy hangzott, mint a már feljebb emlegetett Radiohead kultikus 95-ös The Bends című nagylemezének újrafogalmazása. Második és harmadik lemezük (The Last Broadcast, 2002 ; Some Cities, 2005) sem hozott jelentős előrelépést, a Doves egy, az ezredforduló brit gitárzenéjében megragadt együttes képét mutatta. Egyik lemezzel sem volt különösebb baj, jó pár emlékezetes pillnat fűződik hozzájuk, ám egyik LP sem ért el olyan egyenletesen magas színvonalat, amely kiemelhette volna a Doves-t a kora délutáni fesztiválfellépések középszerűségéből. A mostani Kingdom Of Rust felvételeinek idejére úgy tűnik jól működött a zenekari tagok közötti kémia. Egy már szinte leírt banda, most nyugodt szívvel mondhatom eddigi legjobb albumát készítette el.
  
  A két Williams testvér (Jez és Andy), és Jimi Goodwin az őket ért zenei hatásokból, végre egy olyan hangzásvilágot építettek fel, mely már itt 2009-ben is működőképes. Az eddig is megfigyelhető volt, hogy a Doves akkor a legjobb, ha a -szintén manchesteri- New Orderre emlékeztető hideg, tánczenei ritmusokat elegyíti a torzított gitárban, és Jimi Goodwin illetve Jez Williams fájdalmas, fakó énekhangjában rejlő lehetőségekkel. Az album legjobb pillanatai ehhez a keverékhez köthetők (Jetstream, The Outsiders, Compulsion, House Of Mirrors).
  A Kingdom Of Rust, mint nagylemez, mégis azért működik igazán, mert a hagyományosabb gitárzenei megoldásokkal dolgozó számok (Kingdom Of Rust, Winter Hill, 10:03, The Greatest Denier) jóval invenciózusabbak, és több meglepetést tartogatnak, mint a zenekar korábbi szerzeményei, amelyek sokszor csak töltelékként funkcionáltak az ezt megelőző LP-ken.
  
  Az album csak két szám erejéig ül le, a Birds Flew Backwards és a Spellbound ezúttal a sok kiemelkedő dal között gyengébbnek hat, szerencse, hogy nem ezek a számok kerültek a nagylemez végére.
  A Doves észrevehetően tanult korábbi hibáiból, nem esnek a prog-rock csapdájába, nem nyújtanak egyetlen dalt sem a kelleténél tovább, így aztán egyetlen szám alaptémája sem fullad a végére unalomba. Lehet ehhez a teljesítményhez kellett a Massive Attack lemezekkel hírnevet szerző Dan Austin produceri munkája is.
  A dalszövegek is megmaradtak az urbánus lét viszontagságainál, és szépségeinél. Kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy szinte teljes valóságában elénk idézi egy szürke ipari város hangulatát. Ehhez a képalkotáshoz persze nem elhanyagolható módon hozzájárulnak a Doves videóklipjei is (az igényesen kimunkált Pounding, a zseniális Black And White Town után, most az első kislemeznek választott Kingdom Of Rust-hoz készült videó is tökéletes képi aláfestést ad).
  Összeségében elmondható, hogy a Kingdom Of Rust az idei év egyik kellemes zenei meglepetése. A Doves tagjai szokatlanul későn, 20 évvel azután (kezdetben Sub Sub néven adtak ki fekvételeket, az akkor virágzó manchesteri elektronikus szcéna vonulatát erősítve), hogy együttest alapítottak, pályafutásuk legfigyelemreméltóbb hanghordozóját tették le az asztalra.
  Jó lenne, ha a kedvező időzítés (egyetlen fontos szigetországi zenekar sem adott ki ebben az időszakban lemezt) nagyobb figyelmet vonzana, mert most ez a produkció tényleg megérdemelné.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: