beszámoló [koncert]  2009. április 23. csütörtök   17:10

nincsen hozzászólás

  Most jártam először a Dürer kertben, és megmondom őszintén, az első pillanatban jól rácsodálkoztam a helynek kialakítására: nemcsak a fűtetlen koncertteremtől rázott ki a hideg, hanem annak komor hangulatától is; mert a lepusztult, félhomályos, hosszú folyosók és a falakból ásító, tanterem-jellegű szobák inkább hajaztak a Megáll az idő című Gothár-klasszikus iskolabelsőjére, mint egy pogányrítusban pancsoló metálklubra de legalább ilyen helyet is megismer az emberfia.
  
  A közönség igen vegyes képet mutatott: a gonosz pillantásokkal ijesztgető, vasárnapi-sátánista kiscsajok jól megfértek a söröskorsó formájú, izomból kopaszodó negyvenesekkel és a magamfajta se-ilyen-se-olyan firkászegyedekkel. (Tegyük gyorsan hozzá, olykor én is lelkesen ördögvillázok egy-egy feketemiséző black albumra, és a seritallal sem vagyok rossz viszonyban.)
  
  Nem akarok nagyon belemenni a koncertkezdés csúszásának taglalásába, de az azért már tényleg röhej, hogy a végén a Moonsorrow nettó három (!) órával később kezdte előadását! A koncert előtti napon mondjuk kiderült, hogy nem az előre meghirdetett időpontban lépnek fel a zenekarok, de a kiírt másfél órás módosítást is megfejelték a helyszínen pont másfél órával! Annyira magyaros ez a bénázás, hogy az már fáj! Az okokra meg szarok magasról, azokat a legkönnyebb előszedegetni ilyenkor és padlás is rogyadozik mán tőlük! (Nem beszélve arról, hogy sok vidéki rajongó simán lekéste az utolsó járatot, de az elszállásolást természetesen oldja meg, aki tudja, az már nem a tisztelt szervezők dolga. No persze.)
  
  Ennyit a hőbörgésről, nézzük, mit nyújtottak hazánk fiai! Mivel nem siettem a korai érkezéssel (8-10 hasonszőrű hörgő-morgó banda megülné a gyomrot), a debreceni Dim Vision zajkeltését csíptem el a nagyteremben. Hol black, hol inkább death metal, amit az arcunkba toltak, de a hörgés-károgás mellett a Neurosis-szerű öblös hangorkán egyfajta új színt vitt a palettára. Masszív ritmusgitár-riffek görögtek elő a hangszerekből, a pergő viszont vékonyan szólt, ami ennek a műfajnak a halálát jelenti. Egyébként sodró lendület és tempóváltások jellemezték a dalokat, a dobtémák pedig kevésbé voltak erőteljesek, legalábbis élőben. Az összkép pozitív, hajrá, hajrá!
  
  (Zárójelben meg kell jegyeznem egy bosszantó jelenséget, mégpedig a fénytechnika hiányosságait: némely reflektor a koncert végéig pont a szemünkbe világított zavaró, izzó vakítással, ami egy vallatás során bizonyosan hatékony lehet, no de mit vétettünk mi, szegény pogányok?)
  
  Neochrome. A szintén debreceni brigádnak már két stúdióalbuma napvilágot látott, ráadásul a legutóbbi anyaguk, a 2007-es Downfall/Collapse igen pozitív kritikákat kapott a nemzetközi rock/metal sajtótól. Hideg, zordon black metáljuk főként az Immortal hatását mutatta, noha ezek a legények billentyűkkel is színesítik barátságtalan muzsikájukat. A szintin egy lány játszott, de a rossz keverésnek köszönhetően a hangszerből sajnos semmit nem lehetett hallani; ettől függetlenül a szende kishölgy vadul rázta a rőzsét, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Terítéken volt például a death metal elemeket is rejtő InhuMankind és a Satyricon-féle The Pentagram Burns hiteles átirata. Vee szuggesztív frontember, és meggyőző az egész banda, bár az egyéni íz még hiányzik, a számok pedig kissé egybefolytak.
  
  És jött a Sear Bliss! Az a Sear Bliss, amely a Magyar Black Metál élő szinonimája, és pont. Egy hazai feketefém bandának sem sikerült eddig a nemzetközi (el)ismertség (sőt, valljuk be, igazán más műfajban mozgó együttesnek sem!), mellettük csupán Csihar Attila neve került bele a külhoni vérkeringésbe. Ez önmagában talán még nem jelent garanciát, ám a Sear Bliss koncertje mégis kiemelkedett a mezőnyből (jóllehet nem láttam az összes fellépőt), olyannyira, hogy a hangzásuk még a főattrakció Moonsorrow-ét is felülmúlta! Bizony szinte tapintható volt a profizmus, és a mögöttük álló tizenöt év tapasztalata. Mind a hangszeres tudás, mind a színpadi munka hibátlan volt, fejpörgetésben éppen a harsonás volt a legaktívabb, de nem is volt néki annyi dolga, mint a társaknak, haha! A kötelező köszönjük szépen!-en kívül nem volt konferálás, de hát ez nem az a műfaj, a kokettálást hagyjuk meg a helloweenes Andi Derisnek. Volt többek közt a progresszívebb megközelítésű, atmoszférikus Soulless a The Haunting korongról, utolsóként pedig a 2007-es, sodró középtempós Thorns Of Deception hangzott el. Valószínűleg ez csak az én kukacoskodó rigolyám, de mivel a Sear Bliss a black metálnak egy melodikusabb, úgymond közérthetőbb formáját játssza , ha a számaikat helyenként dallamos énekkel is megfűszereznék, még kifejezőbb lenne ez a máskülönben kifogástalan muzsika! Kalapemelés.
  
  Pontosan 0.10-kor kezdte meg epikus utazását a Moonsorrow. A tetemes csúszást legalább egy kristálytiszta hangosítással kompenzálta volna a személyzet, de a leszarom-attitűd csak nem tompult: az összhangzás kásás volt, holott a finnek zenéje nem egy könnyű falat; a töményen hömpölygő, sokszor tíz perc feletti kompozíciók így egy kusza, áthatolhatatlan masszának tűntek, ráadásul a dús kórusok is szerves részét képezik a nótáknak a vokálokból pedig vajmi keveset lehetett kihámozni. A Moonsorrow véleményem szerint egyetlen gyenge pontja a frontember, Ville énekteljesítménye; egysíkú és irritáló ordibálása-károgása bezzeg hallatszott rendesen, no, megmondom őszintén, az ő posztját azonnal átadnám egy énekelni tudó kollégának, black hatások ide vagy oda.
  
  Az 1995-ben alakult finn horda mára a műfaj (viking/folk/pagan/black/miegyéb) egyik alappillére, és népszerűségük évről-évre növekszik, dacára annak, hogy egyre nehezebben emészthető albumokkal rukkolnak elő: míg a 2005-ös Verisäkeet öt száma hetven percet tesz ki, a következő V: Hävitetty már csak két tételből áll egy félórás és egy 26 perces monolitból! A tavalyi EP-ről (Tulimyrsky) nem is beszélve: a 68 perces anyag címadója szintén egy félórányi szösszenet! Természetesen nem csak e szélsőségek adják a dolgok sava-borsát, hiszen a Moonsorrow a nyilvánvaló Bathory/Enslaved hatásokat leszámítva olyan egyéni ízzel és zenei világgal rendelkezik, ami szinte kizárólag rájuk jellemző az egész underground közegben. Míg a többi műfajrokon banda inkább a vígan mulatozós, sörös kupát emelgető életérzést énekli meg, addig a Holdbánat leás az éjsötét mélységekbe, összetett szerkezetekben gondolkodik és végtelen utazásokra invitál. (Párhuzamként az ír Primordialt tudnám említeni, ám ők még jobban a lélekbe hatolnak!)
  
  Egymás után áramlottak a hosszú-hosszú hősköltemények: a folk-death metálos Kylän Päässä nyitotta a sort a Voimasta Ja Kunniasta albumról, amit a Twilight Of The Gods című Bathory eposszal rokon, tízperces Raunioilla (Kivenkantaja lemez) követett ez utóbbi az egyik személyes kedvencem, olyan, akár egy méltóságteljesen vonuló folyó. Sajnálatos, hogy azok a fenséges kórusok élőben nem kivitelezhetők A korai demókról halászták elő a black metálban gyökerező, helyenként az Emperorra hajazó, tornádóerejű Taistelu Pohjolasta-t (amelyet aztán rátettek a 2008-as Tulimyrsky EP-re), majd a debütáló Suden Uni némileg szellősebb Köyliönjärven Jäällä (Pakanavedet II) című szerzeménye hangzott el.
  
  Aztán újfent a Kivenkantaja albumot idézték meg, méghozzá a magasztos-ünnepélyes Unohduksen Lapsival. Ezután két óriáseposz következett: a húszperces Jotunheim a Verisäkeetről és a félórás Tulimyrsky ez utóbbinak filmzeneszerű intróját csak lehagyták, gondolom, látták a zenészurak, hogy a közönségben egyre több az ásítozó pogányharcos. A viccet félretéve: a viking Bathory lemezek előtt tisztelgő, fennkölt Sankarihauta-val búcsúztak, nem hiába, ez az egyik legjobb számuk! Kíváncsi lettem volna, élőben hogyan szólal meg a Metallica For Whom The Bell Tolls klasszikusának Moonsorrow-féle epikus változata, de nyilván ez nem fér bele a koncertrepertoárba.
  
  Konklúzió: láttam egy korrekt Dim Visiont, egy ígéretes, szórakoztató Neochrome-ot, egy hibátlan Sear Blisst és egy, a kásás hangzás áldozatává vált Moonsorrow-t. Így a Sear Bliss vitte el a pálmát, és az írásom elején megnevezett negatívumoktól eltekintve jó koncerteknek lehettünk szem- és fültanúja. Legközelebb mindenképen javítani kell a hibákon, és érdemes még egy(-két) külföldi húzónevet szerepeltetni, hogy teljes legyen az öröm, és felhőtlenül vigadjon az egyszeri viking-pogány-black harcos!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: