szerző: UtazóJon Lord 2009. március 05. Millenáris
Megközelítőleg hat alkalommal láthattuk már az anyazenekart a Deep Purple-t, majd másodízben Richie Blackmore-t, és most nyílt először lehetőségünk, hogy egymást követő két teltházas estén láthassuk Hammondon és zongorán alkotó, a rock-zenetörténelem egyik legnagyobb nevét, a Hammond királyát Jon Lordot. A két zseniális budapesti koncertjén főképpen a DP nemzedék képviseltette magát, de nem volt hiány a zeneértők és a hobby zenehallgatók népes táborából sem. Mondhatom nem véletlenül, mert Jon Lordot nem mindennap láthatjuk itthon és nagyzenekar kíséretében sem.
Tényként kell viszont elkönyvelni azt, hogy az egész DP társaságból Lord volt az, aki a legjobban el tudott mélyedni a klasszikus zenei tanulmányokban Bach-tól egészen Bartókig, és elegyíteni azt a tradicionális blues/rock műfajjal. Egyszerűen döbbenetes! Az is igaz, hogy Blackmore zseniális profizmusával is megtalálta a boldogulását a könnyedebb trubadúr műfajban, bájos feleségével Candice-szel. Lord pedig tovább lépett. Ennek a továbblépésnek a gyümölcsét élvezhettük a MÜPA-ban és a Millenáris Teátrumában mintegy 40 év elmúltával. Jon Lord a zseniális és termékeny zenei koponya sokunk szemében az ex-Deep Purple billentyűse és csak utána Jon Lord, de Ő inkább fordítva szeretné ezt hallani.
A már sok helyen megfordult Lord, mintegy két közös próbányi lehetőséget adott vendég muzsikusainak (Óbudai Danubia Zenekar és a hazai legjobb Cry Free Deep Purple Cover Bandnek), akik roppant felkészültségükről tettek tanúbizonyságot ezen a két fellépésen. A közös siker eredménye a tervezett következő fellépés sorozat. Így nem kell aggódni azoknak, akik Jon mester látni szerették volna és lemaradtak erről a koncertről, mert akkor is fel fog lépni, ha a fene fenét eszik is, még ha ez a keserves, átkozott szadeszmaszop páros hatalmon maradva is szorongatni fogja honfitársaink nyakát.
Jon Lord egy igen kiművelt zenei koponya, aki bámulatosan tudta összeilleszteni az orkesztrális nagyzenekari és a hagyományos rock zenekari hangzást. Erre a legjobb példa az első felvonás teljes egészét kitevő 1969-ben Royal Albert Hall-ban, a Deep Purple és a Royal Philharmonic Orchestra által bemutatott kolosszális Concerto for Group and Orchestra műve. Döbbenetes volt negyven év után először élőben meghallgatni ezt a művet még akkor is, ha nem volt ott Blackmore, Paice, Gillan, Glover, csak Lord, valamint két felkészült csapat és két igen kiváló vendég énekes: Steve Balsamo és a még bámulatosabb Kaisa Laska! Róluk biztos, hogy fogunk még hallani!
Lordnál is elmúlt a vad és szertelen, orgonaborogató korszak. Mostanra érthető módon egy letisztult, higgadt etalon muzsikust láthattunk viszont, aki nem játszotta túl magát csak a produkcióra és az előadókra koncentrált. Láthatóan élvezte az egész nevével fémjelzett produkciót. Nem csak Londonban, New Yorkban . stb vannak remek zenészek, hanem itthon is lehet találni, akikkel érdemes együtt gondolkodni és előadni. Lord megmutatta, hogy is lehet ezt csinálni, mert ő egy remek muzsikus és komponista is egyben. Ő volt az, aki hihetetlen összhangba tudta hozni a klasszikus zenét a rock zenével, olyan kettő az egyben. Bravúros megoldásokkal hidalta át a két zenei világ közti mély szakadékot. Lásd pl.: az Concerto for Group and Orchestra című művet, melyben sorra sorjáztak az ilyen jellegű lehelet finom megoldások. Hihetetlen volt hallani ezt így együtt. Micsoda mértékletesség és zenei bravúr. Dalok után szűnni nem akaró vastaps Jon Lordnak, az élő rock- klasszikusnak, aki mára már egy bravúros XX-XXI.sz.-i komponista lett.
A második felvonás egy rövidke szünet után következett. Változatosság kedvéért a Deep Purple (In Concert with the London Symphony Orchestra) albumán is megtalálható Pictures of Home dalát hallhattuk Steve Balsamo énekével. Egyszerűen zseniális volt. Majd két gyönyörű dal következett, de már zongorán. Az egyik Laska által előadott One from the Meadow (Beyond the Notes) volt, majd kicsit később hallott Pictures Within (Pictured Within) Steve Balsamo dalához ténylegesen a zongora és vonósok hangja dukált. Mind a kettő lélegzetelállítóan gyönyörű és hatásvadász, mint a Titanic My Heart Will Go On-ja. A Sarabande (Sarabande) egyszerű vonalvezetésű könnyed hangvételű műalkotása sem maradt ki. Vissza a gyökerekhez, egészen Telemannig, remek játékos adaptáció volt a The Telemann Experiment megírása. Remekül ötvözte a barokk zenét a blues alapokkal oda és vissza. Majd újra egy lírai alkotás következett Kaisa és Jon tolmácsolásában. Kettőjük közti harmóniát erősítette a Wait a While szintén gyönyörű alkotás eljátszása. Majd egy virgább Gigue következett, melyben ott volt a barokk könnyedsége Lordra és nagyzenekarra írva, valamint a virga gitár és dobszólók, pörgetések is. Zárótételeknek a Bourrée balkáni dallamai, majd az egyik Deep Purple örökzöld a Child in Time Steve Balsamo, Kaisa Laska duója előadásában és nagyzenekari verzióban hallhattuk. Egyszerűen katartikus volt újra hallani, így szimfonikusokkal, rockzenekarral és két kiváló énekessel megerősített Child in Timeot; a Picture sin home-ot vagy csak az első felvonás Concerto for Group-ját.