beszámoló [koncert]  2009. március 25. szerda   10:52

nincsen hozzászólás

  A nívós koncertekkel teletűzdelt februári hónap után a március is erőteljes nyitánnyal kezdődött. Március 3-án ugyanis a norvég Burst és a német The Ocean látogatott el a Dürer kertbe, hogy progresszív, experimentális metal muzsikájukkal elkápráztassák az újdonságokra, különlegességekre éhező metal rajongókat. Az említett két zenekar előtt további kettő alakulat lépett a világot jelentő deszkákra: a Bison B.C., valamint a Medeia is emlékezetes koncertekkel szórakoztatta a közönséget.
  
  A 2002-ben alakult finn Medeia neve a grindcore rajongók számára ismerősen csenghet, ugyanis a zenekarban vokalizáló Keijo Niinimaa a finn Rotten Sound énekese is egyben. Azonban a Medeia nem egy brutális grind zajongás, hanem death/thrash metalból építkező egyveleg, szintivel és némi hardcore-os kiállással megspékelve. A hölgy szintist soraiban tudó banda nagy intenzitással muzsikálta végig a fél órás koncertjét az akkor még elég kis számban megjelent közönségnek. Különösen a gitáros Samuli Peltola és a basszer Samuli Kuusinen élték bele magukat a zúzásba: rendre a színpadról az első sorba leugorva pengették hangszereiket vehemens fejrázás közepette. A hangzás ugyan nem állt a zenekar oldalára, de a kásás megszólalás ellenére is érezni lehetett a potenciált az eddig két nagylemezzel rendelkező Medeia produkciójában. A koncert nem végződött jól Laura szintis számára, akinek a lába kibicsaklott a színpadról való távozáskor megtett balszerencsés lépést követően. Szerencsére hamar jobban lett a leány, így mindenki megnyugodva készülhetett a Bison B.C. fellépésére.
  
  A Bison B.C.-t elsőre egy new orleans-i, mocsár közepén terpeszkedő csehó apró színpadán tudná elképzelni az ember, amint gumicsizmában, betépve tolják a stoneres, lelazult groove-okat a zsíros hajú és bozontos szakállú, farmermellényes, sört szopogató redneck közönségnek. Ennek ellenére kanadai az alakulat, és teljesen hitelesen tolták a parasztlengő súlyával odacsapó, hatásos és tökös riffeket. A design is passzolt: James Farwell gitáros/énekes vezényletével igazi bozontos, szőrös, szakadt ruhás férfiak tolták a sludge/stoner muzsikát. Ezekről az arcokról tényleg el tudnám hinni, hogy turnébusz helyett egy poros, lepattant pickup-al járják körbe Európát. A zajos, koszos, erőteljes hangzás is rásegített a hangulatra, azonban a rengeteg technikai probléma rányomta a bélyegét a koncertre. Volt itt az elromlása okán első sorba behajított dobszék, gitárhúrszakadás, és sötétben játszás az elmenő világítás miatt. Szóval balszerencse sorozat tette pechessé az amúgy kiváló, seggberúgós produkciót. Sebaj, a 25-30 perc után hirtelen végeszakadt, főként a Quiet Earth című új lemezre fókuszáló koncert így is az este egyik legjobb előadása volt. Reméljük legközelebb technikai malőrök nélkül élvezhetjük tőlük a bika erejével rúgó, mocskos sludge/stoner riffeket!
  
  A délies stoner muzsika után jött el a The Ocean ideje. A német progresszív mesterek tavaly is tiszteletüket tették hazánkban, és ezúttal is egy letaglózó fellépést adtak. A színpadot végig beborító füst és a termet bevilágító sejtelmes fények kísérteties hangulatot teremtettek, melyek tökéletesen egészítették ki a földbe döngölő riffeket és a jól felépített, komplex dalszerkezeteket. Az 50 perces produkció abszolút mértékben visszaadta a The Ocean zenéjének sötét, súlyos esszenciáját. A sűrű ködfátyolon átfutó sziluettek alapján a zenészek is elemükben voltak a színpadon: vetődések, ugrások, gitárpörgetések színesítették a színpadi játékot. A koncertprogram változatos volt: az Aeolian, a Fluxion és a Precambrian albumok mindegyike sorra került a műsorban. A töményen, súlyosan horzsoló hangzás és a sajátos hangulat engem is magával ragadott, bár a zenekar munkásságának hiányos ismerete miatt a vége felé már nekem kicsit sok volt a The Ocean rétegzett zenéjéből. Alapvetően az itt leadott majd egy órás produkcióról is ugyanazt lehet elmondani, mint a tavalyi koncertjükről, azaz egy vérprofi, hangulatos fellépést adtak a német úriemberek.
  
  Az este folyamán a norvég Burst koncertjét vártam a legjobban, és láthatóan rajtam kívül még sokan így voltak ezzel. Az 1993-ban alakult banda tavaly adta ki ötödik nagylemezét Lazarus Bird címmel, amely egy minden eddigi teljesítményüket felülmuló, kolosszális kiadvány lett az experimentális, progresszív metal színterén. Az album irányti rajongás által okozott felfokozott várakozást a zenekar teljes mértékben valóra váltotta ezen a március eleji estén. Valóságos varázslat történt a Dürer kert színpadán: közönség és zenekar egy húron pendülve, abszolút szimbiózisba fonódva élt együtt a mindent betöltő, nagybetűs zenével. A fergeteges hangulatra több szót nem is pazarolnék, itt tényleg elhittem Linus Jägerskog énekesnek, hogy ez a turnéjuk eddigi legjobb fellépése. Eksztatikus beleéléssel tolmácsolta a csodás Burst kompozíciókat, csakúgy, mint zenésztársai. Robert Reinholdz gitáros/énekes széken ülve, mezitláb komponált az előtte heverő tengernyi gitáreffekt pedálon, és emellett vokáljaival is hozzájárult a sziporkázó összteljesítményhez. A fémeztelenre vetkőzött Jonas Rydberg gitáros is beleéléssel pengette a gitárhúrokat, valamint Jesper Liveröd basszer és Patrik Hultin dobos is kiérdemlik a dícséretet. A jól beállított, tiszta hangzásnak köszönhetően mindent hangszert tökéletesen ki lehetett venni, így teljes valójukban élvezhettük az olyan csodás szerzeményeket, mint a Lazarus Bird-ről származó (We Watched) The Silver Rain, We Are Dust, Cripple God, I Hold Vertigo, és a ráadásban eljátszott Nineteenhundred. A régebbi albumokról is eljátszottak pár szerzeményt: megidézésre került az Origo lemezről a The Immateria és a Where The Wave Broke, valamint a Rain című dal a Prey On Life-ról. Egy ilyen koncert nem zárulhat ráadás nélkül, és a Nineteenhundred-et úgy követeltük ki, hogy a Burst tagjai már elkezdték leszedni a háttérvásznat, és Jonas gitáros is leviharzott a színpadról. Pár perces szólongatás után csak visszatért a szőke hajú gitáros, hogy egy méltó zárással fejeződjön be a Burst mesteri produkciója.
  
  A ráadással együtt jó 50 perces Burst koncert az idei év eddigi legjobb koncertélménye volt számomra! Nagyon ritka, hogy ilyen szinten egy síkra kerüljön a zenekar, a közönség, és a zene. Ezt nevezzük tökéletes fellépésnek. Emellett a többi banda koncertje is magával ragadó volt: a The Ocean szuggesztív produkciója és a Medeia death/thrash metalja mellett a Bison B.C. kőkemény stoner/sludge muzsikája csapott különösen oda. Aki ott volt, biztosan sokáig fog emlékezni erre a varázslatos estére, aki meg kihagyta ezt az eseményt, az nagyon bánhatja!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: