szerző: MorelloSaxon, Iced Earth, Tűzmadár 2009. február 19, Petőfi Csarnok
Az amerikai Iced Earth zenekar koncertjére már hosszú-hosszú évek óta epedve várakoznak a magyar rajongók. Jó-jó, a csapat fellépett már a 2008-as Sziget fesztiválon is, de azt mégsem tudom egy teljes értékű megjelenésnek beszámítani, hiszen a Sziget belépőt nem biztos hogy bevállalja minden Iced Earth-fan, csak azért, hogy kedvenc bandáját láthassa. De most 2009 februárjában végre mindenkinek megadatott, hogy saját koncerten láthassa a Matt Barlow-t ismét keblére ölelő Jon Schaffer-t és társaikat. Ráadásul nem kisebb név, mint a Saxon társaságában. A brit heavy metal legenda már 2003-ban is bombasztikus koncertet adott a Petőfi Csarnok színpadán, azóta viszont több új lemezt is kitermeltek, többek között a legfrissebb, és bivalyerős Into The Labyrinth-et. Ezen két csapat, megosztva egymás között a headliner státuszt, garantáltan felejthetetlen estét biztosít a heavy/power metal kedvelőinek.
Elsőként a Tűzmadár lépett a színpadra. Ők az évek folyamán azért már egy ismertebb név lettek a hazai színtéren, különösebb bemutatásra nem szorulnak. Talán egy fél órát játszottak a Petőfi Csarnok színpadán, és láttam már őket korábban élvezetes koncertet adni, ez azonban nem volt az. A hangszeres szekció még egész jól teljesített, Schrott Péter énekes azonban valahogy nagyon gyenge napot fogott ma ki. Ő egy kiváló adottságokkal rendelkező dalnok, hallhattuk már csodákat produkálni, ezért is nem értem, mi történhetett ma... Bántóan hamis volt, a hangok rendre elcsúsztak, a magasak szintén nem mentek neki. Így hát hiába válogattak a Fények és a Jégkorszak albumokról, ez az előadás nem sikerült igazán ütősre. Remélem legközelebb jobb formában látjuk viszont a csapatot.
Megdöbbenten konstatáltam, hogy a küszöbön álló Iced Earth kezdés előtt még mindig rendkívül gyér a jelenlévők összlétszáma. A különféle fórumokon éveken keresztül ment a sírás, hogy mikor jön már végre az Iced Earth, és hogy mekkora igény és érdeklődés lenne rájuk, ehhez képest óriási csalódásként ért a szellős félház. Azért tegyük hozzá, mire ténylegesen belecsapott a húrokba az amerikai csapat, azért némileg megnyugtatóbb létszám csődült össze a teremben, de akkor is elgondolkodtató... A koncert a Something Wicked „mondakör” legújabb epizódjával kezdődött, a The Crucible Of Man lemezről az In Sacred Flames címet viselő intro után a Behold The Wicked Child-dal indult útnak a program. Nos, itt rögtön be is bizonyosodott, miért fintorog mindenki (köztük én is) a friss lemezre. Egyszerűen sótlanok, élettelenek ezek a dalok, hiába Matt Barlow így meg úgy... Hömpölyögnek egymás után a filmzenésen grandiózus, de jellegtelen számok, kapaszkodópont pedig nincs. Szerencsére a nyitányon kívül már nem hárult szerep erre az albumra a későbbiekben.
Eleinte ugyanezt gondoltam a Ripper-rel készült Framing Armageddon lemezről (ami a Something Wicked trilógia megelőző része), de sok hallgatás után mégis azt vettem észre magamon, hogy egyre jobban lelkesedek érte. A program ugyanis az Invasion és The Motivation Of Man című bevezetők után a Setian Massacre-rel folytatódott, és ez már sokkal jobban megadta az alaphangulatot. A bőrdzsekis, hatalmas loboncától megszabadult Matt Barlow sikerrel hergelte be a közönséget, Brent Smedley dörrenő ütemeire pedig megindult az alapos bólogatás a nézőtéren. A basszusgitárt egy eddig ismeretlen arc, Freddie Vidales kezelte, szemmel láthatóan jó kedvvel, és példás beleéléssel. Jon Schaffer jellegzetes, ezer közül felismerhető riffelése a nagy klasszikus Burning Times-ban teljesedett ki, mint ahogy a hangulat is, hiszen ezt a nótát az oldschool rajongóktól kedve a fiatalokig mindenki kedveli. Szólógitáron Troy Seele hozta az ízes futamokat, ő viszonylag a háttérbe vonultan játszott, csak a szólói idejére kapott némi reflektorfényt, de ennek ellenére ő is együtt élt a zenével.
Újabb Ripper-es dal következett, az egyik kedvenc lemezemről, a The Glorious Burden-ről. Azért szimpatikus, hogy (a Judas Priest-tel ellentétben) az Iced Earth élőben is bevállal néhányat az előző énekessel készült nóták közül. Noha érezhetően nem Matt hangjára írták a Declaration Day nótát, a karizmatikus énekes így is meggyőzően teljesített. A 2008-as Metalcamp és Gods Of Metal beszámolómban már kifejtettem (az említett fesztiválokon már volt benyomásom a srácokról, így most nem ért meglepetésként az újraszerveződött Iced Earth színpadi teljesítménye), hogy nagyot nőtt a szememben Matt Barlow, szinte tökéletesen prezentálta a Tim Owens pengehangjára írt dalokat is.
Egy kis The Dark Saga blokk következett a Vengeance Is Mine és a Violate dalokkal, majd pedig még régebbre kalandoztunk, egészen a Night Of The Stormrider lemezig, következett az ugyancsak gyors és kemény Pure Evil. A sok zúzás után jólesett egy kis érzelmesség, az Iced Earth talán legismertebb számát, a Watching Over Me-t az egész terem kívülről fújta. A csodás fényjátékok tovább erősítették a remek hangulatot. Majd pedig a koncert folyamán utoljára egy Ripper-es szerzemény következett, az energiabombának számító Ten Thousand Strong. Barlow ezúttal sem maradt szégyenben, a közönség őrült módjára zúzta végig a dalt.
A méltatlanul hanyagolt Horror Show lemez is szerepet kapott a Dracula erejéig. Vészesen közelgett a koncert vége, de még néhány alapszámnak bele kellett férnie a programba. Ilyen a Melancholy (Holy Martyr), amely Matt Barlow tolmácsolásában az egyik legcsodálatosabb Iced Earth szám. A végére a My Own Saviour, The Hunter, Iced Earth szerzemények maradtak, tehát mindenkinek megvolt a lehetősége egy óriási tombolásra így a végére. Az Iced Earth régi tartozását teljesítette, hiszen már nagyon régóta lógtak nekünk egy klubkoncerttel. Az új lemez unalmassága ellenére remek formában vannak, és remélem akárcsak mi, ők is jól érezték magukat nálunk ahhoz, hogy legközelebb ne kelljen ennyi évet várni rájuk.
Elég gyalázatosnak tartom, hogy az Iced Earth végeztével többen hazaindultak, így a Saxon-ra már újból szellősebbé vált a terem. Értem én, hogy az Iced Earth a nagy kedvenc, a fiatalok közül meg sokan nem ismerik a Saxon-t (még olyat is hallottam, hogy a „Hammerfall-t nyúlják”! Persze, már 30 éve... pffff!), de egyszerűen érthetetlen számomra, hogy aki már megvette a nem olcsó jegyet, képes inkább elhúzni, mintsem végigélvezni egy legendás banda fellépését. Ráadásul a Saxon előadása fényében nyugodt szívvel kijelentem, hogy szánnivaló idióta volt, aki kihagyta a veterán britek koncertjét. Igen, ezt így ex cathedra. Mert Biff Byford és csapata lehengerlő produkciót nyújtott, akárcsak anno 2003-ban.
A Saxon vérbeli lemezbemutatóra készült, ami nem csoda, hiszen az Into The Labyrinth lemezük igen erősre sikerült. Ennek örömére számos nótát lejátszottak róla, kezdésként rögtön a Battalions Of Steel-t. Majd egy óriási ugrással a régmúltba kerültünk, 1980-ba, az egyik legrégibb Saxon lemez világába, hiszen a Heavy Metal Thunder következett. Ebből a kontrasztból is látszott, hogy a Saxon stílusa nem sokat változott az évtizedek folyamán, de mégis olyan feszesen, élvezetesen játszott a csapat, hogy az párját ritkította! A Witchfinder General, 747 (Strangers In The Night), Demon Sweeney Todd, Hellcat dalokkal a hangulat egyre emelkedettebb lett, a nézőtéren szerintem mindenki egyetértett abban, hogy a Saxon talán erősebb és jobb, mint valaha.
A két ős-motoros, Biff Byford és Paul Quinn 1976 óta vállvetve küzdenek a heavy metal frontján, elkötelezettségükhöz kétség sem férhet. Biff remek formában volt, bejárta a színpad minden szegletét, kiválóan énekelt, és a közönséggel való kommunikációt sem hanyagolta el. Paul Quinn és Doug Scarret játékát élmény volt figyelni, minden erőlködés nélkül, csuklóból nyomták a témákat, és a szólókat. Sokat gondolkodtam már róla, mitől lesz igazán jó, kiemelkedő egy gitárszóló. Valahogy sosem tudtam ezt egészen pontosan megfogalmazni, de most a Saxon koncertje során, Quinn és Scarret hatására jöttem rá a lényegre. Ezek a szólók olyannyira belesimulnak a dalszerkezetbe, kirobbanthatatlan szerves egészet alkotnak, hogy a nóta egyszerűen elképzelhetetlen nélkülük. Igen, ez a kulcsmomentum, a tökéletes összhang. De erre születni kell, ehhez zsigeri érzék kell, hogy ilyen mesteri módon beágyazódott szólókat tudjon valaki komponálni, mint Quinn és Scarret. Élményszámba ment a játékuk. A ritmusszekció szintén feszesen és izgalmasan játszott. Nigel Glockler magabiztosan uralta a dobokat, Tim Carter pedig példás lelkesedéssel, és nagy mosolyokkal vetette bele magát a zúzásba, noha ő se mai kölök már. Neki egyébként annyira tipikusan angol feje van, hogy nála angolabb angolt el se lehet képzelni, hehe...!
Az 1980-2009-et felölelő időszak legütősebb nótái csendültek fel a Saxon előadásában, a kötelező alapművektől kezdve egészen pár meglepetésnek számító csemegéig. Az Atila The Hun-t a magyar közönség személyre szabottnak érezhette, majd pedig a The Letter, Motorcycle Man, Valley Of The Kings szántotta a hallójáratokat. Kötelező, örök érvényű számokból sem volt hiány, ilyenek voltak a Wheels Of Steel, Power And The Glory, Crusader. A közönség óriásit tombolt ezekre a dalokra, akik tudták a szövegeket, még a közös éneklésre is vállalkoztak.
A program a Live To Rock, Princess Of The Night, Denim And Leather dalokkal zárult, és úgy gondolom, tökéletesen elégedetten, fülig érő szájjal hagyhatta el minden jelenlévő a Petőfi Csarnokot. Az Iced Earth kiváló előadással örvendeztette meg a rajongóit, úgy tűnik, Jon Schaffer és Matt Barlow együttműködése ezúttal már tartósnak bizonyul. Azok a marhák, akik Iced Earth után távoztak, lemaradtak a varázslatos, sziporkázó előadást produkáló Saxon-ról. A vén brit metalosok fiatalokat megszégyenítő lendülettel, csuklóból kenterbe vertek mindenkit ezen az estén. Javaslom minden power/heavy metalt kedvelőnek, ha legközelebb erre jár a Saxon gárdája, ne legyenek restek egy fergetegesen nagyot bulizni az angolokkal!