beszámoló [koncert]  2009. február 21. szombat   14:49

nincsen hozzászólás

  Dániából rengeteg „csodazenekar” származik. A fene tudja, tán sárkányfűvel táplálják ezeket a dánokat, de időről időre felbukkannak olyan bivalyerős zenekarok, akiknek zenei világa hol többé, hol kevésbé hat újszerűen, de valami miatt mégis megőrül értük egész Európa. A Volbeat esetében az újszerűség megkérdőjelezhetetlen, hiszen ki a bánatos francnak jutna eszébe Elvis Presley és Johnny Cash világát ötvözni a vad és súlyos heavy metallal? Michael Poulsen-nek igen. Ez a bohó ötlet, és annak vérprofi megvalósítása azonban a csúcsra juttatta a Volbeat zenekart, hiszen manapság világszerte zajos elismeréseket aratnak, koncertjeiken pedig rendszeresen telt ház fogadja őket.
  
  Budapesten a Diesel klubban is összejött a telt ház, mert mire a dánok a húrok közé csaptak, már meglehetősen zsúfolttá vált a küzdőtér. Előtte azonban még a jelenlévőknek csak töredéke kísérte figyelemmel a Mafia zenekar előadását, ahol a Zanzibárból ismert Sidi gitározik. Nos, legyen Sidi javára mondva, hogy tud ő a langyi Zanzibártól keményebb zenét is játszani ha akar, hiszen a Mafia zenei világa kicsit a Pantera és a Black Label Society elvont riffjei, beteg gitárkínzásai felé kacsintgat, de közel sem olyan izgalmas az összkép. A zenészek tették a dolgukat, a kisegítő dobos is dicséretet érdemel, a statikus kiállás viszont nem írható a javukra. Az énekesük jóval aktívabb volt, ő viszont már a túlsó oldalára esett annak a bizonyos pacinak, kissé megmosolyogtató volt a kiállása (félrecsapott bézbólsapi az muszáj!), és hát az énekteljesítményétől sem dobtuk hanyatt magunkat. Nagyon nem illettek ide a Volbeat elé, a többség már egyre türelmetlenebbül várta a dánokat a deszkákra.
  
  A Volbeat-et nem olyan túl rég megtekinthették már az érdeklődők a Sziget fesztiválon, Michael Poulsen emlékezett is erre az eseményre. Valószínűleg akkor is hasonló kitörő öröm fogadta őket, mint most a Diesel színpadán, mert pár szám, és a közönség kenyérre volt kenve. Legalábbis én úgy vettem észre, hogy az első néhány nóta (az új lemez címadója, a Guitar Gangsters & Cadillac Blood és a Back To Prom) még a ráhangolódás jegyében telt, de a csapat legnagyobb slágerének tekinthető Radio Girl során már nem volt olyan ember a teremben, aki ne vette volna fel a ritmust, és ez így maradt a koncert legvégéig.
  Michael Poulsen elsőrangú frontembernek bizonyult, nagyon jól ráérzett, milyen kiállással kell eladhatóvá és hitelessé tenni ezt a bugyinedvesítő rock & rollt. Tegyük hozzá, hogy pontosan érzi ő a 21. századi Elvis lét humoros, groteszk oldalát, így nem szégyellte még saját magát se parodizálni, ami által végképp szívébe zárta őt mindenki. Pláne az a srác, akinek még pénzt is osztogatott a színpadról, hogy egy Volbeat póló büszke tulajdonosává avanzsálhasson. Ez azért roppant szimpatikus jelenet volt! A whisky itatásról, humoros beszólásokról, vagány (és persze túljátszott) séróigazításról meg nem is beszélve. Szóval Poulsen jókedélyűen játssza azt a szerepet, amit ehhez a zenéhez játszania kell.
  
  Persze a társak profizmusa is kellett ahhoz, hogy valóban egy tökéletes este szem- és fültanúi legyünk. Jon Larsen dobjai talán egy picivel hangosabban szóltak, mint a többi hangszer, de ez nem volt zavaró, mert legalább jobban ki lehetett hallani lüktető (vagy inkább dörrenő) ütemeit, atomprecíz trappolását. A húros hangszerek birtokosai, Anders Kjolholm és Thomas Bredahl széles mosolyokkal járták a színpadot, és a hangulatteremtésben is tökéletes partnerek voltak.
  A csapat nagyjából egyenlő arányban szemezgetett eddigi három nagylemezéből, a Caroline Leaving, Say Your Number még a debütalbumról hangzott el, aztán következett az a szám, amely talán a Volbeat teljes esszenciáját magába foglalja, a Sad Man´s Tongue. Innentől méginkább a tetőfokra hágott a hangulat, hogyha egyáltalán lehetett még ezt fokozni.
  
  Némi kis andalgós dallamokkal is szembesülhettünk a Soulweeper két részében, majd jöttek az újabb Volbeat csemegék, A Moment Forever, Maybellene i Hofteholder, Light A Way, Wild Rover Of Hell, Boa, és a kiváló Pool Of Booze, Booze, Booza. Rendkívüli fülledtség volt ekkor már a teremben, hiszen a rengetegen jelenlévő miatt szűkös volt a hely, de jónép fáradhatatlanul ropta továbbra is, Poulsen egyetlen intésére pedig egy emberként ugráltak Magyarország fiai és lányai.
  A koncert végére a Mary Ann´s Place, I´m So Lonesome I Could Cry, The Garden´s Tale, és a We című számok maradtak. Még azt is megcsinálták, hogy felhívtak néhány rajongót a színpadra, hogy segítsenek a vokálozásban. Mágikus hangulat! Az egyik lányka nem is tudta, hogy mit kezdjen magával, annyira meg volt illetődve. Aranyos jelenet volt!
  Persze az összesereglett jelenlévők nem hagyták a dánokat meglépni, még két dalt, a The Human Instrument-et és a Still Counting-ot kipréseltük belőlük.
  
  A Volbeat koncert egy olyan esemény, ahová önfeledten szórakozni, lazán bulizni tér be az ember, és garantált, hogy jó hangulattal fog távozni. Ez így is történt. Kaptunk egy csokrot a legbulizósabb Volbeat nótákból, sőt egyébből is, hiszen Poulsen még egy rövidke Dead Skin Mask riffel (!) is bolondította a népet, sőt még egy kis Mayhem paródia (!!!) is becsusszant. Lökött egy társaság, de azt a rock & roll életérzést, ami miatt mindannyian összesereglettünk a Diesel-ben, tökéletesen és magas színvonalon adták meg nekünk. Aki esetleg lemaradt erről a koncertről, vagy nem ismeri a Volbeat-et, ajánlatos pótolni a mulasztást, hiszen ennyire egyedi hangulatú bulizenét ritkán hallani.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: