szerző: SylvioVan der Graaf Generator 2009. január 21. Művészetek Palotája
Félórát kapott az After Crying a Van der Graaf Generator előtt, ennyi ideje volt behangolni a közönséget a feladatnak eleget is tettek, habár meghívásuk teljesen felesleges volt. Utánuk ugyanis félórás átszerelési szünet jött, ami alatt az ember simán elhangolódik. A hangversenyterembe való visszatértével viszont sikerült újra behangolódnia, még annak ellenére is, hogy Peter Hamillnek teljesen elment a hangja az évek során. A rajzfilmfigurának is beillő nyurga angolt aki végig ásványvizet ivott és minden szám közt egy pohár magyar bort ízlelgetett az mentette meg, hogy rengeteg recitatív részt írt a számaiba.
Fura volt, hogy rajta kívül a trióvá visszaszűkült Generátorban senki sem szólt egy szót sem, a dobos és másik billentyűs teljesen átadta magát a Parnasszus csúcsai ostromlásának habár a minimál háttérvetítésből ítélve inkább a víz alatt kellett legyünk, épp úgy vibráltak a fények mögöttük, mint a víz felszínén a nap sugarai alulról nézve. Persze nem is kellett ide több körítés néhány hangulatfényen túl.
Szegény Peterre viszont úgy rászakadt a frontemberi feladat, hogy aranyosan zavarodott volt a közönséggel szemben vagy csak laza és alázatos, aki tudja, úgyis mindegy. Hangszercsere, pedálnyomogatás mindig jutott pár hümmögés és Yes, yes” a közönségnek.
A Van Der Graaf Generator zenéje rokonságot mutat Haydnével már amennyiben számtalanszor tesznek úgy, mintha újra és újra más szerzeményt írnának a bécsi klasszicizmus zeneszerzőjének G-dúr, avagy Meglepetés-szimfóniájának híres üstdobütése köré (a meglehetősen hangos pillanatot azért komponálta bele a szerző a műbe, hogy fölébressze a lankadó figyelmű közönséget). Hát, a Generator mintha kifejezetten élvezné ennek a pillanatnak az újrajátszását.
A színpadkép egyébként meglehetősen puritán volt ahhoz képest, amit a progresszív rock képviselőitől elvárna az ember és ez jó pont. Bebizonyosodott, két jó szintetizátorból mindenféle hangot ki lehet csikarni legyen az orgona, csilingelő harang, torzított gitár.
Fura világba viszi a hallgatóságot a Van Der Graaf, egyszer elringatnak, majd rád üvöltenek, lidérces meséket adnak elő. De mindezt oly természetességgel, amit már egyre kevésbé vár a szerencsétlen módon csak progresszív rocknak elnevezett, már régen nem progresszív, hanem saját művészetétől elájuló, öncélú Művészektől az emberfia.
A többség azt hiszi, ő találta fel a spanyolviaszt, nagyon ért a zenéhez (ez még igaz is lehet), közönségét kifejezetten érdeklik régi sztorik, amelyekkel alkalmasak arra, hogy összekacsintsanak: mi ott voltunk, mi, öreg rockerek. Így aztán három-négy órát állnak a színpadon, ezredszerre is megmutatják, mennyire értenek a hangszerükhöz, és dagályos dallamokat tolnak a hallgatóság fülébe, aki ezt még élvezi is, és nem elég neki a három-négy óra, még ráadást akar. Persze, az együttes is, visszajön, eljátszanak csak egy számot fél órán át.
Nna, a Van Der Graaf nem ilyen, nem traktáltak régi sztorikkal, az öreg közölte, ők egy fiatal banda, és úgy tűnt, szinte észre sem veszi, hogy már nem egy klubban játszik, mert sajna klasszicizálódott és beleöregedett és bebocsáttatást nyert - a Művészetek Palotájába.
Jött, ivott, eljátszotta melankóliával teli, lemondó extázisba kergető zenéjét, hogy a végén elaltasson, majd rémálomba hajszoljon minket kacskaringózó kompozícióival. Hát, ha David Lynch hallgatna progresszív rockot, biztos őket kérné fel filmzeneírásra.
15:27
