magazin [kiállítás]  2009. január 14. szerda   11:40

nincsen hozzászólás

  Díjtalanul megtekinthető naponta 6.0023.00 óráig
  
  Húsz ember arca áll majd itt kitéve mindennek és mindenkinek. Bozsits József fotóművész nem akart sokat tőlük, csak azt, hogy úgy, ahogy vannak: legyenek! Ezek most arcok, női arcok, nőknek arcai csak egy pár.
  Sok-sok igazolványkép És aztán Hátha elfárad annyira, hogy megláthatom egy pillanatra Biztos, hogy már nagykabátban leszel, amikor a szemükbe nézel. Mesélni fognak neked úgy, ahogy csak egy nő mesél akkor, amikor tényleg figyelnek rá.
  A vitrinen meglátszik majd a leheleted...
  
  Bakács Tibor gondolatai:
  
  2000-ben Amszterdamban búcsúztattam a XX. századot, ahol az egész városban emberi arcokat, nőket, férfiakat szemből arcba exponálva állítottak ki. Ott valaki tudta, hogy az arc mélyrétegei megfelelnek a kor emlékképeinek, s ha valami hiteleset kell mondani arról, mi is történt velünk nézz bele az arcába! Megérzed, látod, ő is visszanéz beléd, így van már csatorna is köztetek, hogy a kétdimenziós kép a te három dimenzióddal intim kapcsolatba lépjen.
  Vannak nehéz, igazságosztó pillanatok az életben. Amikor meglátod a másik arcát. De tényleg. Nem csak az arc designját, a kozmetikaipar csodáját, hanem azt, amiről nem sokat tudunk csak azt, hogy Isten képmása, s legalább oly sok és egyedi van belőle, mint hópehely az égben. Vagyis közhely, így igaznak tűnik, hogy mindenki tehet a saját arcáról.
  A szerelem kifejezetten bolondja az arc totalitásának. A fotográfus is bolond, de ő súlyosan függő is, mint egy drogos.
  Arc nélküli művészetet lehet csinálni, csak minek... Joceknél ezt az esztétikai fokozást még tovább erősíti heteroszexuális érdeklődése. Vagyis a szakadék két pontján ott a férfi és a nő, semmi esélyűk egymás megismerésére, de amióta Éva és Ádám bevacsorált az almából, ők is, mi is utódok, belenézünk a titok arcába, és elkötelezzük magunkat az idegennel szemben, mellett.
  Az arc titka és specifikus különállása egybeesik az emberré válás folyamatával, amiről Aranyszájú Szent János azt mondta, hogy az arc a mennyország egy-egy mozaikdarabkája, amely csak a halál után válik egy nagy egységgé s ez Isten arca. Milliárd apró mozaik, ahogy Ravennában valóban is látható, mindegy, hogy vértanú vagy eretnek. Vajon a fotográfia hasonló szent eszköz az összegzéshez? Nem tudom, de mindegyik arcban ott a létezés nonszensze: egyedüli, megismételhetetlen és totális.
  Ráadásul ezeket a női arcokat ismerem is. Nemcsak azért, mert ilyen volt anyám arca is, mikor még fiatal, érzékeny bombázó nő volt, de ez az arc néz vissza rám Tarkovszkij Stalkerében, pontosabban annak feleségében. Egy szenvedéstől és boldogságtól erezett arc.
  A szomorúságnak is inkább női arcot képzelek el, hisz a nők különös hivatása ez a mindent elviselni, túlélni talán a nemi különbség lehetséges magyarázata is. Ebben az értelemben egy női arc tanúságtétel a macsó aljasságokra, dokumentum arra vonatkozólag, hogy mi történik két ember között. Nem csak erkölcsi, hanem esztétikai felelősségünk is, hogy milyen arcokat hagyunk magunk mögött. Temetetlen arcok vádolnak némán és mi elfordítjuk a fejünk.
  Szerintem a kiállítás akkor lesz igazán szép és hiteles, ha majd felületébe belemar a szél, eső, fény. Ahogyan egy arc is csak akkor érdekes, ha felületét megdolgozta az idő, a tér tuti, hogy ezer közül ki tudom választani a közép-kelet-európait ha nyomot hagy rajta az, amit egyesek életnek, mások sorsnak, a tudósok történelemnek hívnak.
  Azért örülök ennek a kiállításnak, mert jön Karácsony s ilyenkor sokkal jobban szeretem, ha nők vesznek körül. Hisz ők szülték a reményt a világra. Ebben a súlyos világgazdasági helyzetben még több plakátra feszített női arcra lenne szükségünk. Biztosabb befektetés lenne a jövőnk szempontjából. Ámen. Józsefnek meg azt a bátorságot kívánom, amit Amundsen Scott kapitány, vagyis a nagy felfedezők birtokoltak. Irány a feltöretlen szűz arcok! Sok még a feladat előtte.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: