beszámoló [koncert]  2009. január 7. szerda   14:13

nincsen hozzászólás

  Érdekes dolog ez a rockzene. Itt vannak példának okáért a hajbandák. Hülye név ez, tudom, valahogy rájuk ragadt szerencsétlenekre, de hát innen visszanézve valóban röhejesnek tűnnek a 80-as évek kötelező kellékei: dauer-sörények, cicagátyó, szigorú macsónézés és a babyzés mesterfokon űzése (igaz, Mr. Coverdale?). Más kérdés, hogy tíz év múlva meg azon röhögünk pírban égő arccal, ahogy ma nézünk ki. (Az emós trend pedig már most vérciki tizenhat fölött.) Valahol azért az a szőlő is savanykás egy cseppet, hiszen akkoriban ezek a csapatok rommá keresték magukat, közben a jobbnál-jobb csajok a tűsarkaikat fegyverként használva taszajtották odébb egymást, hogy közelebb férkőzhessenek az aktuális bálványokhoz; no, és elég megnézni egy-egy videoklipet: a stadionokban tízezres embertömeg fogadta őket estéről-estére
  
  Hogy miért emeltem ki a rocktörténet tortájának éppen eme szeletét? Mert hát annak idején recenzióm tárgya, Kip Winger úr is bizony jókora darabot vágott ki magának abból a tortából, a saját nevét viselő zenekara élén bájgúnárkodván. Hadd tegyem gyorsan hozzá, hogy nekem amúgy semmi bajom a hajbandákkal, pár sör magamévá tétele után akár el is táncikálok egy Livin On A Prayer-re valahol, áldásos, buja félhomályban, de hosszú távon aztán különös rángás indul meg a szemem alatt, és hamarjában kapnom kell egy jó adag funeral doom dózist, hogy tüstént lenyugodjak.
  
  Ám ahogy a mai rockzenében naprakészebbek tudják, Kip Winger rég levedlette magáról a dajer-üstököt és a tekintete is opálosabb kissé, nem akar ő mindenáron bugyikat nedvesíteni friss dalai azonban önmagukban hordozzák a mágiát. Apropó új lemez! Ezen akusztikus estet beharangozó előzetesem írásakor még nem volt szerencsém ez évi szólóalbumához (From The Moon To The Sun), de azóta rendesen belemélyedtem, és azt kell, hogy mondjam, na, ez az, erre vágyik a dekadens szív, nem a korai platinalemezek pálmafaszagú napfény-rockjára amelyről valamiért mindig az jut eszembe, amikor David Baywatch Hasselhof lassított képen fut bele a lehetetlenül lila színű naplementébe , hiszen Kip egy ízig-vérig érett, hogy azt ne mondjam, felnőtt-lemezt készített. Tessék meghallgatni!
  
  Azt azért sejtettem, hogy nem erre a kis remekműre fog épülni a Hajós-koncert, a megveszekedett ősrajongók Tokaji helyett egy krigli Duna vízzel itatták volna emberünket, ha a programból száműzi a legnagyobb Winger slágereket. Előtte azonban láthattuk, ahogyan a hazai Snakebite egy csendesülős Whitesnake-blokkal bizonyította, hogy magánál a Whitesnake-nél is lehet valamit rokonszenvesebb módon csinálni, még ha ez nem is annyira az ő érdemük, inkább az öreg David mester júliusi PeCsa-beli (le)szereplése amikor a vén kecske is benyalta a show-t. És ha már előkerült a Sztársággal-Járó-Leszarom-Attitűd, akkor ehhez kapcsolódik a fájó antagonizmus: jött Kip Winger, ez a borostás, kicsit leharcolt ábrázatú, ámde fölöttébb szimpatikus zenészember, felsétált a színre, és olyan természetes egyszerűséggel zenélt nagyjából százunknak, mintha sosem lett volna az a másik Winger, a zenekar, és vele együtt a nagy, csillogó Rock Cirkusz!
  
  A fickó lehengerelt. Egyfelől hibátlanul énekelt (lehet mondani, hogy Jovi-utánérzés, de itt tökmindegy, a tyúk volt-e előbb, hiszen a tudás és a tehetség azonos szinten van), másrészt az előadásában és a játékában ott lobogott egyfajta primitív szenvedély, amellyel egymaga betöltötte a teret, és olybá tűnt, mintha egy egész zenekar állna mögötte én ezt tartom előadó művészetnek, nem a bazári mutatványokat. (És igen, itt bizony Marco Mendoza fellépéséről is szó van, de ne szaladjunk ennyire előre!)
  
  Az első szám után Kip kiszólt a technikusnak, hogy ugyan már csavarja fel azokat a potmétereket, dörrenjen meg rendesen az a gitár! Onnantól aztán nem volt megállás, egymást követték a Winger-korszakos slágerek (többek közt a Madelaine, a Seventeen vagy a Miles Away), de a szerző csemegézett a szólólemezeiről is: Cross, Free és például a friss korong Nothing című zsenialitása, ami szerény véleményem szerint felér legalább öt Easy Come, Easy Go-val. Persze a közönség javarésze nyilván ezek miatt jött, a szólódaloknál csak pislogott nagyokat.
  
  Kip sokszor kikérte a véleményünket, mit is játsszon, volt, aki bekiabálta, hogy entörszedmen. És a Hungry hangzott el. Mi pedig, akik tényleg éhesek voltunk a jófajta hard rockra (még akusztikusban is), nagykanállal habzsoltuk azt, amit Winger elénk tálalt. Nem hiszem, hogy volt, aki csalódottan távozott a hajóról. Merthogy tényleg sokan távoztak már akkor, nem várva meg az utolsó pillanatokban akkreditált Marco Mendozát. Én becsülettel posztomon maradtam, hiszen csupán annyit tudtam erről a zenészről, amennyit a Wikipedia megosztott velem: játszott a néhai Thin Lizzyben, megfordult a Whitesnake-ben és Ted Nugenttel is zajongott egy keveset. És aztán becsülettel néztem-hallgattam a produkcióját e három rokonszenves embernek egy darabig. Majd hamar ráuntam.
  
  A főkolompos Mendoza hangja éppen nem volt a helyzet magaslatán (elment néki), ráadásul az egyetlen szólómunkájáról ideszúrt számok igencsak híján voltak az izgalomnak; olyan ötlettelen, vérszegény hard rock dalocskák jöttek egyre-másra, hogy az ásításokat egy vödörbe gyűjtöttem, majd a végén leadtam a ruhatárban Főként Kip Winger frenetikus előadását követően volt ez az egész soványka, akár az 1,5 százalékos tej. Körülbelül úgy festett a dolog, mint amikor egy Mercedest vezetsz, s utána átszállsz egy Trabiba. És torokfájás ide vagy oda, az öreg Marco annyira azért nem volt nagybeteg, hogy ne vesse be kétpercenként a zenész-vagyok-csajok-térdeljetek-féle műmájer poszter-nézést. Kár, hogy csajok addigra nemigen voltak már a teremben
  
  De jófiú leszek, és egyszer alkalmat kerítek arra, hogy otthon, nyugodt körülmények közt beleszagoljak a Live For Tomorrow című szólóalbumba, azonban akkor este egyes-egyedül annak a kissé másnapos fizimiskájú fickónak a hangja kavargott a Duna vize felett, amikor a Petőfi hídon sétáltam hazafelé.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: