beszámoló [koncert]  2008. december 29. hétfő   15:52

nincsen hozzászólás

  Kint hagyva a célba talált megfagy a nyálam röptében sort az Aurorától a békésen horgonyozó csatahajó kapujában szóval hideg volt aznap , a szerencsésebbek már fellélegezve kapaszkodhatnak félnyolcas sörükbe, amikor rázendít a Joystix. Meglepően nagy az emberhad a korai kezdés ellenére: civilek, zenészek, civil zenészek, háromnegyed Junkies, egy fél Mangod Inc., egy fél Rómeó Vérzik és így tovább. Szöszőék feszesen adják a rockot, és lehetne még egy gitár a trió mellé, de annyi baj legyen ha a pokolnál nem is hangosabbak, azért rutinosan érzik az ördög zenéjét. Jól indul az este, ahogy a kötelező High-School Motherfuckers feldolgozás is ezt tükrözi: Like an old radio song with the Joystix all night long.
  
  A svéd Skiller hallatán van ám összesúgás, hogy ez itt most túl metal, és hogy egyáltalán minek. Nekem olyan nevek ugranak be, mint a Disturbed, a Gardenian és a Soilwork, azaz van hörgés a verzénél, és édesen dallamos a refrén. Tulajdonképpen semmivel sem rosszabbak, mint az ikszedik rock n roll banda északról, és ha nem is érnek fel az említett nevekhez, az ikszedik ital mellé ugyanúgy megteszik. Az ő félórájuk úgy szalad el, mint a komplett metalcore hullám. Részemről szélcsendben.
  
  Tobbe nem volt rossz énekes, de amikor Nicke Borg (ének, gitár) felváltotta őt, a Tyrant nevet pedig Backyard Babiesre cserélték, zeneileg is új irányt vett a fogat. Az Accept, Iron Maiden, Judas Priest témák helyett Hanoi Rocks és Guns N Roses lett a recept, szájharmonikával, motoros csizmában. A 94-es Diesel & Power debüt album jól sikerült, kellően koszos és kellően glames volt, a két főszakács, Dregen (gitár) és Nicke pedig oldalra vetett sörénnyel, csuklóra tekert fejkendővel, tucatnyi karkötővel adott interjút a páratlanul kékhajú Vanessa Warwicknek és a Manowar mindig peckesen feszítő basszerének, Joey DeMaiónak az MTV nagy múltú Headbangers Balljában. Akkoriban még nem volt kommersz tett halálfejes emblémával villogni, mint manapság, amikor gumicsizmától kezdve a LEGO emberig mindent koponya borít. Ahogy a death n roller Entombedben Nicke Andersson felelt a képregény-rajongó White Zombie mutatós grafikáit idéző illusztrációkért, úgy a Backyard Babiesben Dregen volt az ügyes kezű, és jól ment a Kiss pólóhoz a halálfejes felvarró a farmernadrágon. A Babies együtt lógott az Entombed-dal (Dregen a roadjuk is volt néha), és más death metalos, glam és punk arcokkal, és valószínűleg sokuk lemezgyűjteményében előfordult egy-egy Kiss, Sex Pistols, Venom bakelit a bátrabbak még a Repulsion vérgőzös sírontúliját is megkockáztatták. Többek között az Entombed-dal való barátságnak és persze Nicke Andersson és Dregen projectjének, a trash punk The Hellacoptersnek köszönhető, hogy a második Backyard Babies anyag, a tökéletes Total 13 egy zajos, súlyos, lendületes mérföldkő lett. Nicke Andersson búcsút intett az Entombednek, és felfuttatta a Hellacopterst. Dregen búcsút intett a Hellacoptersnek, hogy saját csapatára koncentrálhasson. Minden rendben volt.
  
  És mi maradt mára a kilencvenes évek közepének nagy skandináv rakendroll reménységeiből? A Copters egyre könnyedebb (vissza a hetvenes évekbe) muzsikát írt, majd elhantolták magukat. A Gluecifer nem lágyult ennyit, viszont korábban beadták a kulcsot. A The 69 Eyes glamből ment át gótba, majd félig vissza glambe, és a mai napig csillagok a popzene egén. A méltatlanul elföldelt Babylon Whores és a Tenebre sosem lett híres, pedig kiadtak néhány death rock (kellemes dark és punk rock korcs) remeket. A szintén kevésbé ismert Hybrid Children még lélegzik, akárcsak a Malice In Wonderland, és nekik mindenképp érdemes szurkolni.
  
  Három hónap sem telt el, és ismét itt van a Backyard Babies az országnak harmadszor, nekem ötödik alkalommal. Az augusztus végi SZIN-es fellépésük kellemesen sikerült, de mégiscsak egy önálló klubkoncert az igazi. Bejön a négy svéd, ahogy szoktak, és már kezdik is. Jobb félni, mint megijedni, és be is következik, amire számítottam: sok az új dal, és kevés a régi, főleg az utóbbi lemezekről szemezgetnek. A Dysfunctional Professionalt imádom, de az utána érkező Fuck Off And Die-t sosem fogom megszeretni, ahogy a Shrek betétdalnak is beillő, komolytalan Brand New Hate-et sem (persze, ellenségeket szerezni jó). Bika a hangzás, a lendület is a megszokott, ugyanígy borul a mikrofonállvány, és repkednek a személyre szabott gitárpengetők a tagok portréjával.
  
  Dregen az a fajta figura, aki magasról tesz rá, hogy sokan őt tekintik a zenekar kulcsemberének, és valószínűleg tojik arra is, hogy egyesek miatta fogyasztanak hajlakkot és szemceruzát (láttam én már a MySpace-en olyan arcot, aki azt hitte, hogy klónnak lenni menő). Ízig-vérig rocker, és akkora egyéniség, mint ide Nassjö. Nicke Borg az a fajta figura, aki magasról tesz rá, hogy sokan Dregent tekintik a zenekar kulcsemberének, és különben is hibátlan frontember, meg régi cimbora. Pár éve már hosszú borostát hord, nagyjából úgy néz ki, mint a másik Nicke, az Andersson, amikor még elkezdte Dregennel a Hellacopterst, és nem állt neki húsz évet fiatalodni egy laza szakállvágással. Ahogy James a Metallicából, Michael a Volbeatből, vagy Mike a Social Distortionből, úgy Nicke Borg is vénségére kattan meg: felsőtestén már alig van szabad bőrfelület, az évek számával a színes ábrák is szaporodtak rajta. Amúgy is nagy Social D rajongó, ráadásul 500 font ütötte a markát, amikor fogadásból felvarratta a táncoló Skelly figurát az ádámcsutkájára. Sajnos az utóbbi, letisztultabban csengő albumok hangzásához igazodva kevésbé nyersen énekel, bár ez inkább csak lejátszóval zavar, mint élőben. Itt van még Johan, a lenszőke basszer, aki bár egyre pufibb (és talán még a fekete hajfesték sem maradna meg rajta, mint Nicke-n tíz évvel ezelőtt), azért érti a dolgát, és az Asterix gall bajtársának simán beillő Peder jól aláteszi a sajátos dobpörgetéseket. Nicke-től tudjuk, hogy nemcsak Budapest lenyűgöző, hanem szerencsésen meg is keresztelkedtek az Unicummal, akárcsak a Turbonegro dzsekis Tomi Joutsen az Amorphisból a Wigwam pultjánál (a keresztesből kérek még). Emellett mind a négyen barátságosak, azaz nyolc lábbal a földön járnak.
  
  Degenerated, The Clash, Back On The Juice, Idiots, Star War a folytatás, és egyre távolibbnak érzem az isteni, szemét punk Total 13 lemez páratlan mivoltát 98-ból. Hol van már az idő, amikor ezen album megjelenése előtt olyan csóró volt ez a négy arc, hogy felosztották egymás között, melyik nap ki menjen lopni a szupermarketbe. Külföldön már kevésbé kelendő a banda, mint évekkel ezelőtt, de meg sem lepődöm, hogy ennek ellenére itthon csak mostanra váltak ekkora kedvencekké. Végülis A heroin naplók és a Chinese Democracy éve ez, így most még lelkesebb az, akinek a rock n roll Tommy Lee-től Nikki Sixxig, netán Axl Rose-tól Slash-ig terjed. Csak ugye nem mind glamour, ami fénylik.
  
  Isten kedvenc banditái a legjobbkor csapnak bele a Highlightsba végre, köszönöm , és a Look At You alatt is úgy vigyorgok, mint annak idején, amikor először tettem fel a Total lemezt. Fele királyságomat kedvencemért, de a Fill Up This Bad Machine-t úgysem fogják (nem is jön), és bár simán kibékülnék a Robber Of Life-fal is, valószínűleg az sem lesz (nincs is). Talán azért, mert ők is csak emberek mint emberek mint emberek mint mi, de ki merészelik hagyni a People Like People Like People Like Ust, ami a szegedi mulasztás után már tényleg feketepont. Rambo nem volt az, de én irgalmas leszek, és mindenért megbocsátok nekik, amikor előveszik a nosztalgikus Nomadicet, ami még jobban üt, mint lemezen. Már a ráadást tapossák, mi pedig egymást (az ital a pohárból a padlóra teleportálja magát), és jön a Saved By The Bell, utána pedig a nagyszerű Minus Celsius (Thank you, good night!). A végső agyrobbanás, a Bombed (Out Of My Mind) részemről a Total 13 gyenge pontja (már ha lehet ilyet mondani), ezért nemcsak könnyes, de kissé savanyú is a búcsú. Sebaj, ráfogom a füstre és a fröccsre.
  
  A Backyard Babies nem egy tökéletes zenekar, mert lemezeik változóak, koncerten viszont mindent beleadnak. A Backyard Babies számomra a hibáival együtt is tökéletes. Hogy mi a titkuk? Nicke Borg legyen a nevem, ha tudom a választ. Egyvalami biztos: ha akarom sztárok, egyébként pedig emberek, mint emberek, mint emberek, mint mi.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: