szerző: BarnaAltamont Never Say Die! 2008. november 22., Budapest, A38
A novemberi hónap a metalcore és deathcore zene rajongóinak is tartogatott egy színvonalas koncerteseményt. Az Altamont Never Say Die! elnevezésű turné hét külföldi zenekart hozott el az A38-as hajóra november 22-én. A Parkway Drive, Unearth, Despised Icon, Architects, Protest The Hero, Whitechapel, Carnifex impozáns névsora egy remek estét vetített előre, amelyben nem is kellett csalódnunk.
A szombat esti időpont és a hét zenekar már előzetesen teltházas eseményt ígért az A38 bendőjébe, amely be is következett. Így nem is fogadott meglepetésként a hajó előtt ácsorgó hosszú sor, bár a hirtelen jött hideg és hó még jobban meghosszabbította a várakozás lassan telő perceit. Amint átfagyva beérkeztem a koncertterembe, már a Whitechapel zenészei hangoltak. Sajnos lemaradtam a Carnifex produkciójáról, bár egyes vélemények szerint nem vesztettem sokat a sablon deathcore-t játszó zenekar produkciójának kihagyásával.
A Whitechapel hamar el is kezdte a lehangolt deathcore zúzdáját. Az este többi fellépőjénél is a szűk negyedórás átszerelések, a rövid programok és a menetrend szigorú tartása volt a jellemző. Bárcsak minden koncertesten ilyen olajozottan, zökkenőmentesen mennének a dolgok. A Whitechapel-re visszatérve, az amerikai srácok mélyre hangolt, többnyire középtempósan, iszonyatos súllyal döngölő deathcore-t játszanak. Zenéjüknek van saját karaktere, nem csak arctalan deathcore sablonokat hasznosítanak újra. Nagy vehemenciával prezentálták az eddig megjelent két lemezükről elhangzó szerzeményeket, mint például a This Is Exile című második albumuk címadóját. Az előadásban nem is volt hiba, csak a hangzást nem sikerült túl jól belőni. A mélyre hangolt zúzdából többnyire egy basszusorientált zajmassza keveredett, amiből nem sok mindent lehetett kihámozni. Ennek ellenére egy jó koncertet láthattunk: a Whitechapel egy egyéniséggel rendelkező, jó banda.
Az utánuk következő Protest The Hero egy sok ember által favorizált zenekar, de az én figyelmemet eddig elkerülték a hangzóanyagaik. Igazából a mostani koncerten sem sikerült elvarázsolniuk. Az este többi fellépőjétől különböző zenét játszottak: magas énekkel operáló, technikás metalcore muzsikájuk egy egyedi, markáns színfolt a stílus sablonoktól hemzsegő palettáján. A zenészek, főleg a gitárosok mutatványai, virgái tényleg elképesztőek, de a zene összességében nem ragadott magával. Ebben biztosan a magas énekhangnak is szerepe van, mellyel csak nagyon kevés zenekarnál tudok megbarátkozni. Ettől eltekintve egy nagyon profi, igényes és képzett zenekar a Protest The Hero, és itt is egy hibátlan koncertet adtak.
A brit Architects abszolút sablonos, klisés metalcore zenében utazik, a koncertjüket mégis kellemes volt végighallgatni. Ebben óriási szerepe volt az tetőfokára hágó hangulatnak, amely innentől az este többi zenekarának előadását is kísérte. A zenekarokon kívül a nézőközönségnek is nagy szerepe volt a fergeteges hangulat kialakulásában: taps, éljenzés, headbangelés, villázás, pogó, circle pit és szinte folyamatos stagediving tanúskodott a féktelen bulihangulatról. Szinte mindig volt rajongó a színpadon, amint egy lendületvétel után a deszkákról elrugaszkodva veti bele magát a tömegbe. Volt, aki egy szépen kivitelezett hátraszaltóval ugrott a meglepetéstől tátva maradt szájú közönségbe, de egyéb vakmerő mutatványokat is megcsodálhattunk az este folyamán. Az Architects tagjai is szították a hangulatot, az eléggé sablonos zenéjüket az energiától feszülő előadásuk feledtette. A szőke hajú frontember, Sam Carter különösen nagy intenzítással tüzelte még tovább a beindult közönséget. Lemezen biztosan nem fogom hallgatni az Architects-et, de itt egy korrekt fellépést tekinthettünk meg tőlük.
A Despised Icon egyike a kedvenc bandáimnak, így nagy várakozással tekintettem a koncertjük elé. Azzal sajnos elkövettem egy hibát, hogy elkötelezett rajongójukként az első sorba helyezkedtem. Ugyanis a folyamatos nyomulás következtében a koncert végére teljesen szétpasszíroztak az agresszívan zúzó rajongók, és nem egyszer kellett lehúznom a fejem a színpadról vetődő koncertlátogatóval való találkozást elkerülendő. Nos, ennek ellenére egy remek Despised Icon fellépésnek lehettem tanúja. Most láttam harmadszorra ebben az évben a bandát, és az A38-on szóltak ezek közül a legjobban. Lemezminőségben zúzták szét hallójáratainkat a megtekert, szétforgácsolt, komplex témák és a betonozó breakdown-ok. A zenekar a hibátlan játék mellett energikusan, feszesen adta elő a remekül felépített szerzeményeket. Az egyszerre fogós és brutális számok a deathcore stílus gyöngyszemei közé tartoznak, ezt élőben is bizonyították többek között a Furtive Monologue, a Retina, az A Fractured Hand vagy a The Sunset Will Never Charm Us című nóták. Nem is tudnék hibát írni a Despised Icon koncertjéről a rövidségét kivéve. Remek hangzással megtámogatott, kiváló előadását hallhattuk a brilliáns számaiknak. Remélem mihamarabb ismét láthatom őket!
Az Unearth az este egyik főzenekarának számított, így hosszabb játékidőt kaptak. Az eddigi 30 perces koncertek után ők már 45 percben prezentálták ütős metalcore szerzeményeiket. Az Unearth egyike a metalcore stílus nagyjainak, akik a stílus meghatározó bandái közé tartoznak. A The Oncoming Storm című albumuk a stílus egyik alapműve, melyről természetesen most is elhangzott a kihagyhatatlan Black Hearts Now Reign című nóta. Sajnos a Zombie Autopilot-ot nem játszották erről a lemezről, de bőven kárpótoltak érte a többi elhangzott remek szerzeménnyel. Volt például Sanctity Of Brothers, Giles, és a The March című új albumot is bőven megidézték a My Will Be Done, a Crow Killer és a We Are Not Anonymous fülbemászóan dallamos gitártémáival. A profizmus és tehetség nem csak a kiváló számok megalkotásában nyilvánul meg az Unearth esetében, hanem a kirobbanó energiával előadott koncertek tekintetében is. Minden zenész aktívan bemozogta a színpadot, Buz McGrath gitáros különösen elemében volt. A jó hangzás is támogatta a koncertet, így egy szilaj, erőteljes előadással mutatkozott be az Unearth a magyar közönségnek.
Az este utolsó fellépője az ausztrál Parkway Drive volt. A két albummal rendelkező metalcore zenekar ugyan nagy népszerűségnek örvend, de nem látom az indokát, hogy miért nem a nagyobb múlttal rendelkező Unearth volt az este abszolút főzenekara. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Parkway Drive nem ért volna fel a főzenekari státuszhoz. Mitöbb, számomra kellemes csalódást jelentett az egy órás előadásuk. Kellően kimunkált, fogós témákkal rendelkező számaik vannak, és remekül is tudják előadni őket. Jókedvűen, aktívan és energikusan játszottak, csakúgy, mint az este többi fellépő bandája. Winston McCall énekes végig fülig érő vigyorral énekelte a számokat; abszolút látszott a zenekar minden tagján, hogy jól érzik magukat a színpadon. A közönséget játékra is invitálta Winston: aki stagediving keretében a közönség által cipelve elér a keverőpultig és lepacsizik a hangmérnökkel, 10 Euro jutalomban részesül. Egy vállalkozó kedvű egyén meg is csinálta a mutatványt, melyet a közönség is tapssal jutalmazott. Szóval egy remek hangulatú Parkway Drive koncertet láthattunk, amely kiválóan zárta ezt a pompás koncertekkel szolgáló rendezvényt.
Az év egyik legjobb koncerteseményének lehetett tanúja, aki jelen volt ezen a november 22-ei estén az A38-as hajó gyomrában. A kiváló, gördülékeny szervezés, a legtöbbször jó minőségű hangzás, a remek zenészi teljesítmények és színpadi jelenlét, valamint a felszabadult, nagybetűs hangulat mind együtt volt, hogy egy emlékezetes, maradandó élményt adjon. És biztos vagyok benne, hogy mindenkinek maradandó élményt is nyújtott ez a hét zenekart felvonultató koncertest.
17:55
