beszámoló [koncert]  2008. december 15. hétfő   16:56

nincsen hozzászólás

  Már sajnos hozzá kellett szoknunk, hogy a legütősebb, legnagyobb nevekkel megtámogatott turnék legtöbbször nem lépik át az országhatárt, így főleg Ausztria/Bécs kell hogy legyen a célpont azok számára, akik mégsem akarnak kimaradni az olyan koncertek élményéből, mint például november 28-án a Slipknot, a Machine Head, és a Children Of Bodom fellépése.
  A Stadthalle nevű helyet nem volt nehéz megtalálni, hiszen a Westbahnhof-tól mindössze pár perc séta. Odaérve azonban megdöbbentem, mekkora hihetetlen méretű sor kígyózik az épület körül! Nagy nehezen sikerült megtalálni az akkreditációs listát birtokló emberkét, onnantól már a bejutás is simán ment.
  A teremről érdemes néhány mondatot ejteni. Odabent hatalmas küzdőtér tárult elénk, mögötte egy székes lelátó kapott helyet, az egészet pedig egy szintén üléses erkély vette körbe. A koncert „sold out” volt, tehát saccoljátok meg magatok, hogy kb. mennyi ember lehetett jelen... Ja, és még egy érdekesség: a keverőpult mellett volt még egy kisebb kiemelkedő, ülés nélküli lelátó. Ezt a mozgássérülteknek építették ki, ugyanis egy rámpa vezetett fel rá. És valóban, több kerekesszékes rajongó onnan követte figyelemmel a koncerteket. Hát mit is mondjak, le a kalappal...! Ez Európa!
  
  Térjünk rá a koncertekre. Az első előzenekar (óbocsánat, „szpesülgeszt”!), a Children Of Bodom már épp elkezdett játszani, amikor beértem. Ebből a felhozatalból bárki megállta volna a helyét főzenekarként is, de így sajnos mind a Bodomnak, mind a Machine Head-nek csak 6-7 szám jutott osztályrészül (noha háromszor ennyit is el tudnék viselni tőlük).
  Noha jól tudjuk, a Children Of Bodomnak hatalmas rajongótábora van a zsengébb életkorú rajongók körében (akik közös halmazt alkotnak a Slipknot táborával is), ehhez képest azért nem mindenki vette a fáradtságot, hogy előremenjen az előadást végigtombolni. A finn csapat mindenesetre kihasználta a rendelkezésre álló szűkös időt, nem sokat szövegeltek, inkább a húrnyűvésre koncentráltak. Ebben persze Alexi járt elöl, aki ontotta a gitárszólókat, és emellett alaposan bejárta a színpadot. Rajta kívül még Janne Wirman billentyűs játéka adta a sava-borsát a Bodom számoknak. Látványos megoldás volt a 90 fokban bedöntött billentyűzete, így mindenki figyelemmel tudta kísérni a vad futamokat. A többiek nem viselkedtek kirívóan a színpadon, de ettől függetlenül magabiztosan tették hozzá a saját részüket az összképhez. A hangzás lehetett volna jobb is, a mély hangok kicsit túlzottan előtérbe voltak tolva, de így is bőségesen az élvezhető kategórián belül maradt a Bodom koncertje.
  A programból az In You Face, Blooddrunk, Angels Don´t Kill, Silent Night - Bodom Night, Hate Crew Deathroll, és Downfall számokra emlékszem, vagyis próbáltak mindenhonnan egy kicsit szemezgetni, de persze ez a fél óra édeskevés volt a Children Of Bodom életmű legjavának bemutatására. Aggodalomra mondjuk semmi ok, hiszen a Cannibal Corpse (nocsak!) társaságában jövőre hazánkban is fellépnek, remélhetőleg átfogóbb és hosszabb programmal.
  
  Nem titkolom, hogy elsősorban a Machine Head miatt vállalkoztam a bécsi utazásra. Az amerikai banda véleményem szerint jelen évezred eddigi legjobb metal albumát rakta le az asztalra a The Blackening képében (még akkor is, ha ez az évezred mindössze 9 éve tart csak, hehe...), és bár a játékidejük nekik is viszonylag korlátozott volt, tudtam, hogy az említett lemez, illetve a szintúgy zseniális debütáló Burn My Eyes leghúzósabb tételei is helyet fognak kapni ma.
  Nem tévedtem, ugyanis rögtön a Clenching The Fists Of Dissent lágy hangjaiból berobbanó varacskos riffel indult útjára az a kb. háromnegyed órás energiabomba, ami ledózerolt mindent és mindenkit a teremben. A hangzás itt már majdhogynem tökéletes volt, egyedül Phil Demmel gitárja szólt kissé halkabban a többiekhez képest, ami azért hátrányt jelentett, főleg a briliáns iker-gitárszólók prezentálásakor.
  A lendület nem hagyott alább, folytatódott a program az Imperium-mal a 2003-as Through The Ashes Of Empires lemezről, de innentől már csak az első és az utolsó lemez számai kerültek terítékre. Dave McClain őrületes módon kalapált és trappolt, már csak az ő játékát is élmény volt figyelemmel kísérni.
  
  Egyébként valamilyen szinten botrányos (bár hellyel-közzel érthető) volt, hogy míg a Bodom-nál senkit sem zavart, addig a Machine Head-nél már kérlelhetetlenül a helyére lökdöstek mindenkit a lelátó korláttól. Mondjuk eleve mókás látvány volt, ahogy a sok tomboló metalhead-et öltönyös/kosztümös urak/hölgyek (!!!) próbálták terelgetni, és fenntartani a rendet. Engem mindenesetre azért bosszantott a széken ülve metálkodás, de nem fogtam vissza magam, hiszen a Machine Head játszik!!!
  Játszott is bizony, nem is akárhogy! Egy ritkaságszámba menő dal került elő az új lemezről, a Beautiful Mourning, amelynél bájos címe ellenére mégis mindenki teli tüdőből üvöltötte együtt Robb Flynn-nel, hogy „fuck you all!!!” Aztán jött a megemlékezés Dimebag Darrell-re, címe Aesthetics Of Hate. Itt is amit Flynn és Demmel leművelt gitározás terén, atyaisten! És persze McClain a doboknál.
  
  A sok új szám után természetesen kalandoztunk egyet a régmúltban is, jött az Old. Hatalmas szám, nem maradt alább a hajlengetés. Majd pedig Robb (aki ezúttal is elsőrangú frontembernek bizonyult, aki minden csínját-bínját érti a hangulatteremtésnek) kifejezetten biztatott is mindenkit a féktelen headbang-elésre, hiszen a The Blackening album legfogósabb dala, a Halo következett. Ultrasúlyos, egyben ultragyönyörű szám, Flynn és Demmel ezúttal is csodákat művelt. Véleményem szerint Adam Duce inkább jobban tenné, ha élőben nem erőltetné a vokálozást, mert ezen a téren ő volt a gyenge pont, ez a tökéletes dal pedig csakis hibátlan prezentálást követel meg!
  Hipp-hopp elröppent a rendelkezésre álló idő, Robb már az utolsó dalt konferálta, ami nem volt más, mint a legendás Davidian. Maga a brutalitás, maga a súlyosság. A legvégső döngölős részt méginkább belassítva játszotta a Machine Head, mint ahogy azt ismerjük.
  Hát ennyi jutott ma a Machine Head-re, persze hiányérzet ilyenkor mindig van, hiszen még egy tucatnyi számot lehetne tőlük felsorolni, amelynek nélkülözhetetlen helye lenne koncerten. De ez a brutalitás, ez a súlyosság, amit Robb Flynn, Phil Demmel, Adam Duce, és Dave McClain elővezetett, az egyszerűen bombasztikus volt! Nincs rá jobb szó, zseniális banda!

  Ha gonosz lennék, mondhatnám, hogy ezek után a Slipknot már játszhatott bármit... De nem mondom. Ugyanis a Slipknot is arról híres, hogy élőben rendkívül brutális, látványos showt prezentál, függetlenül attól, hogy szereti-e valaki a szerzeményeiket, vagy sem. És ez valóban így történt, a Slipknot mind látványosságban, mind hangulatban további olajat tett a tűzre.
  Sokáig tartott, amíg összekalapálták az új színpadképet, de nem volt véletlen, mert hihetetlen megoldásokat láthattunk. Először Joey Jordison jelent meg, aki új maszkjához új viseletet is társított, mégpedig hosszú ágakkal toldotta meg a kezeit, és egy fejdísz is helyet kapott. Aztán a csapat többi tagja is színpadra penderült, és a Surfacing-gel kezdték meg a programjukat.
  Először a régebbi számok közül válogattak, a The Blister Exists, Get This, Before I Forget, Disasterpiece után a Dead Memories-zal és a Psychosocial-lel tértek rá az All Hope Is Gone albumra. Innentől azonban ismét a múlté volt a főszerep, a Heretic Anthem, Prosthetics, Spit It Out, Duality, Only One dalokra tombolhatott a nép. Kicsit csodálkoztam, hogy ennyire háttérbe szorították az új lemezt, ami pedig még a Slipknot fikázók táborában is okozott pozitív megnyilatkozásokat.
  
  Látványosságban nem volt hiány, de ez a Slipknot színpadi kiállását tekintve nem újdonság. Ízlés kérdése, kinek jönnek be az új maszkok, jómagam sosem kultiváltam ezt a színjátékot, de ez természetesen személyes vélemény. A fényjátékok tökéletesek voltak, mint ahogy a hangzás is, szóval minden adott volt az élményhez. A Spit It Out-nál iszonyat jó látvány volt, ahogy Corey jelére a térdeplésből egyszerre ugrott fel az egész stadion.
  A bandatagok őrült módon cikáztak a színpadon, különösen a két perkás, Shawn Crahan és Chris Fehn. Shawn-nak egy nagy kivetítő volt a cucca elé szerelve, sőt az egész felszerelése fel-le liftezett és forgott, őrület volt! Chris pedig felcsimpaszkodott olykor a „liftre”, vagy pedig a színpadon szaladgált. A perkások hol a vokálozásban, hol a hangulatteremtésben, headbang-elésben vállaltak szerepet, ha épp nem volt semmi dolguk. Ilyen azért előfordult, mint ahogy a banda pár további tagja (értem ezt a háttérben lévő Craig Jones-ra és Sid Wilson-ra) sem mindig élvezett kiemelt szerepet. Pár számnál persze fontos szerepe van a ténykedésüknek, de alapvetően nem vagyok meggyőződve, hogy mind a 9 tag nélkülözhetetlen lenne a Slipknot-ban...
  
  Corey Taylor persze egyértelműen kulcsfigura, aki nem csak kiváló frontemberként vezényelte végig a showt, hanem énekteljesítménye is mindvégig elismerésre méltó volt. Mint ahogy Joey Jordison dobmunkája (és maga a dobhangzás) is a koncert egyik fő erősségét jelentette. A vége felé a teljes dobcucc a levegőbe emelkedett, és 90 fokban elfordulva, majdhogynem fejjel lefelé püfölte tovább a témát a beszíjazott Joey. Ez már egy bevett showelem náluk, de tény hogy baromi látványos volt!
  A közönség minden elismerést megérdemel, bár a bécsi koncertek ritka idegesítő szokása, a sördobálás „természetesen” nem hiányozhatott... De a rajongók lelkesen belevetették magukat a tombolásba, csápolásba, a küzdőtér elejétől egészen a lelátókig. A rendezőség sem nagyon bírt a megvadult tinikkel hiába próbálták visszatuszkolni őket az ülőhelyükre, újabb és újabb előretöréseket kellett hatástalanítaniuk, de közben szinte lerítt róluk a tanácstalanság. A legdurvább (és egyben legszánalmasabb) jelenet az volt, amikor a sörösüveg vállú biztonsági őr orra előtt verekedett össze két fazon (az egyik nem látott az ülőhelyéről a kordonnál ugráló másiktól), az meg tehetetlenül szemlélte az esetet...! Igaz, később a rendőrség (!) jött be, és emelte ki a verekedőt (mondjuk kb. 15-20 perc múlva visszatérhetett), ez már azért kemény volt!
  
  A banda levonulása után nem szűnt a visszataps, sőt a lelátón lévők ütemes ugrálása/dobogása olyan érzést keltett, mintha metró közlekedett volna a csarnok alatt...! A Slipknot természetesen engedett a kérésnek, és visszatértek a People=Shit, és a (Sic) erejéig. Meglehetősen terjedelmes volt a játékidő, sok számot lejátszott a csapat, szóval panasz nem érheti a produkciót, bár persze néhány számot biztosan hiányolt még a nagyérdemű.
  Ettől az estétől szerintem mindenki azt kapta, amit várt. Egy hangulatos, bár meglehetősen rövid Children Of Bodom felvezetés, egy vasbeton keménységű Machine Head, és egy sziporkázó Slipknot. A koncertélménynek nem sok ideje volt leülepedni, mert rövidesen már tessékelték is kifelé az embereket a hidegbe, de ez a trió egész biztosan maradandó nyomot hagyott mindenkiben. Ha közülük bármelyik a közelünkben turnézik újra, senki se legyen rest már időben megvenni a jegyét, nehogy újra a „sold out” táblával kelljen szembesülni!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: