beszámoló [koncert]  2008. november 19. szerda   13:48

nincsen hozzászólás

  Emlékszem, valamikor a kilencvenes évek elején mekkora feneket kerítettek annak, hogy a Living Colour, egy csupa fekete srácokból álló banda laza, tökös rockzenét tol a meglepett arcokba, és nem az akkoriban oly divatos, hulladék rap mögé bújva siránkoznak helyzetük nehézségei fölött. Ám nyilvánvalóan nem a bőrszínük tette zsebükbe a Grammy-díjat és hozta elő Mick Jaggerből a filantrópot, amikor a Primitive Cool-ra elhívta vendégnek a két húrtépő-zsenit. Persze a lényeg már akkor is a zenén volt, ami elsőrangú, légyen bármelyik albumuk górcső alá véve.
  
  Living Colourék nem játszanak megfejthetetlen és kibogozhatatlan muzsikát, mégis valahogy zenész-zenének szokták tekinteni a főként fekete zenei tradíciókból táplálkozó (a bluestól a hip-hop-ig terjedő) rock and rolljukat. Nekik talán azért nem sikerült egy Red Hot Chili Peppers-féle, planétát megrengető világsiker, mert ők csak egy Cult Of Personality-t írtak
  
  Jómagam a Szigeten láttam a Living Colourt, akkor a Kings X énekes Doug Pinnick vezényletével egy hatalmas show-val ajándékoztak meg a nem éppen klubhangulatú Nagyszínpadon, nappal, verőfényben. Ezen emlékeket hadba állítva toporogtam már a Hajós koncert előtt pár nappal, nagy bulinak nézünk elébe, naná, hogy ott a helyem. Aztán a végén kicsit csalódottan távoztam. Sokat gondolkoztam ennek okán, és utólag azt a konzekvenciát vontam le, hogy hosszú távon nem kötnek le a Living Colour-dalok. Vagy a funk rock, mint olyan, ízetlen falat nekem
  
  Az egyórás késés nehezen tolerálható, de a hűséges rajongó csak kivárja kedvenceit, torkot sűrűn öblítve, főleg, ha azt az információt kapja, hogy lemezcsinálás végett csúsznak a srácok. És nyugodjunk meg, mondta egy úr a színpadra mászva, belefülelve az új dalokba, méregerős anyag fortyog a boszorkányüstben. Értem én, de mi most vagyunk itt, elég nekünk, ha a MÁV-vonatok késnek. Végre elsötétült a terem, megjelentek a főhősök, és tüstént belecsaptak az Ausländer-be, ebbe a háromperc-sincs punk-bombába. Igazi nyitónóta, egyszerű, pörgő, ebbe nem is lehet belekötni. Az azt követő Desperate People már némi ásítozást-cipőbámulást idézett elő, a középrészben hallható bridge-et leszámítva szerintem igencsak lapos tétel.
  
  Máskülönben valahogy több hazai zenészre számítottam, mint lelkes hallgatóság, ám így is majd megtelt a hajógyomor, és ahogy azt sejthettük, nem Burzum-pólós tizenévesekkel. Érdekes volt amúgy, hogy gyakran elő-előhúztak mindenféle effektet, loopokat, s ha jól láttam, két laptop is segítette a gitárosokat. A kétórányi játékidőbe belefért minden, mi ingere a szemnek, de még inkább a fülnek: a Pride-ot egy nagyszerű dalnak tartom, elsősorban ragadós refrénje révén, viszont a Funny Vibe súlytalan funkyzása halálra idegesített. A menetelős Type ismét elragadott, jó kis betonozós téma, az ugyancsak trappolós Which Way To America is rendben találtatott, és a This Little Pig thrash metálosan kapkodó Anthrax-áthallása pedig disznómódon elsöprő, de bizony akadt egynéhány dal, amely elment mellettem, mint a reggeli busz.
  
  A Glamour Boys alatt valaki odanyújtott Corey-nak egy plüssbáránykát, ő meg legott egy spontán muppet show-s duettel reflektált. Az Operation Mind Control előtt Doug Wimbish kimutatta a foga fehérjét és rokonszenvét Barack Obama iránt: Fuck you, George Bush! Ezenkívül hallhattunk egy afrikai törzsi-jellegű, szokatlan dobszólót loopokkal, azaz Will Calhoun elektromos alapokra ütött-vágott. A vége felé előhúztak egy új számot, ez volt a bluesos Bless Those, majd persze megkaptuk a zúzós Times Up-ot és a Cult Of Personality-t. A Clash-klasszikus Should I Stay Or Should I Go-jával zártak, amivel ugye soha, sehol nem lehet hibázni, ha az ember hangulatot akar emelni maximum temetésre nem ajánlatos.
  
  A Living Colour egy kiváló banda, ehhez kétség sem fér, csupán én vagyok kevésbé befogadó. Viszont a maguk műfajában ők a legjobbak: az igazi funk n roll a kisujjukban van!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: