beszámoló [koncert]  2008. október 30. csütörtök   12:20

nincsen hozzászólás

  Némiképp helytálló lehet a Fehérvári Zenei Napokat (a továbbiakban: FEZEN) a Szigettel összehasonlítani: a szervezőség célja nyilván nem a konkurálás, és ma Magyarországon valahogy a fesztiválozás etalonjának mégiscsak a Sziget számít. (Más kérdés, hogy a már régen elmultikultisodott rendezvény kinek szimpatikus, kinek nem, azt azért ne feledjük, hogy a profit akarom mondani profizmus szempontjából nem sok szó érheti a ház elejit.)
  
  De nézzük, mit nyújtott a Kistesó. A FEZEN kétségkívül nem veheti fel a versenyt a Szigettel, ellenben tanulni tőlük azért nem szégyen; igen, ehelyütt most a szervezés gyermekbetegségeire gondolok: bár már korántsem volt az a hónaljfoltosító hőség, egy-egy sör/fröccs/málnaszörp elhörpölésére mindig akadt számos jelentkező. A probléma pedig eme folyadékért vívott héroszi küzdelemben leledzett: ugyanis több ezer torokra jutott három, azaz három darab söntés. Így aztán mire a hömpölygő sorokban nagy sokára hozzájutottunk a nedűhöz, még a leghitványabb cefre is Négyputtonyos Tokajivá avanzsálódott lelkünkben. A sportlétesítményre helyezett seregszemle másik negatívuma kétségkívül az áthallás volt: például az Anathema csendesebb pillanatai alatt Zagart kellett hallgatnunk, akik a közelben zajongtak
  
  Ezektől függetlenül csupa kellemes dologgal találkozott az, aki nem volt lusta egészen Fehérvárig utazni: példának okáért a helyszínre való bejutás mindössze egy percet vett igénybe csúcsidőben (mondjuk nem is volt tízezres emberhad). A rendezvény színtere is megfelelt minden elvárásnak (úgy lukácslacisan: a füvek, a fák, a mezők, a virágok ellensúlyozták a sporttelep-érzést), ahogy a guszta programfüzet és a felettébb pénztárcakímélő árak is dicséretet érdemeltek.
  
  Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy mi kizárólag a három főattrakció kedvéért látogattuk meg a FEZEN-t, ezért más előadók fellépéséről eltekintenénk e hasábokon. (Pontosítok: elvileg négy külhoni hírösség lett volna, de az ATB koncertje elmaradt különösebben nem sírtunk utána.) Egy kis 30Y kóstoló azért került a végére
  
  HELLOWEEN. Német alapbanda. A Speed Metál Megteremtője. Az Ikergitáros Bölcsődalok Atyja. Szóval lehet mondani mindent; vagy szereted, vagy gyűlölöd ezt a hol gyermekded sörmelódiákkal operáló, hol pedig igencsak kemény és technikás power metál elemekkel teletűzdelt muzsikát ami biztos, hogy az Iron Maiden mellett a legnagyobb hatású európai csapat. Pont. Jómagam valamikor 89-ben hallottam őket először, és nálam is rendszerváltást hozott az az esztendő, mégpedig a zenei ízlésvilágomban: a két Keeper album megváltoztatta az életem! (A szándékoltan túlzó pátosz ez esetben helytálló, hiszen a Helloween klasszikus nótái a mai napig megdobogtatják az aközben jócskán megkérgesedett szívem.)
  
  Ennélfogva mindegyik hazai Helloween-bulit láthattam, csupán az a mára kultikussá vált 87-es miskolci (!) koncert maradt ki. Túl korán volt az még nekem. A srácok a fellépéseiken általában megbízhatóan magas szintet nyújtanak, ám egyszer-egyszer becsúsznak gyengébb pillanatok is. Például a tavalyi, Kai Hansen vendégszereplésével megkoronázott PeCsa-beli hangversenyük maga volt a profizmusban tobzódó Metal Mennyország, de erről a FEZEN-es produkcióról sajnos már nem mondhatom el ugyanezt. Hazánkban kezdték a Gambling-turnét, és Fehérvár volt az utolsó állomása a fesztiválkörútnak; elhiszem én, hogy a negyvenöt éves rockertest már rozsdállódott egy kissé, de a kreativitás ettől még ne mondjon csődöt. Arról van szó ugyanis, hogy szinte egy az egyben lekopírozták a 2007-es buli számsorrendjét, így aki mindkettőre ellátogatott (ahogy jómagam is), az semmi, de semmi újat nem kapott ezen az estén. Le sem tudom írni, milyen gyermeki imádattal hallgattam ki tudja hányadjára az Eagle Fly Free-t, mégis azt mondom, ha ehelyett a hosszú évek óta száműzött Ride The Sky-t játsszák, ó, mennyivel boldogabb lettem volna!
  
  A hangzás volt a másik. Ilyen halkan és kásásra kevert koncertet már régen nem pipáltam! A negyedik-ötödik sorban is tisztán hallhattam, ha valaki hozzám szól a szél a hátára kapta a hangjegyeket
  
  Máskülönben, aki ortodox Helloween-rajongó, persze nem csalódhatott akkorát, ezek a Dalok szinte egytől-egyig mestermunkák! A Walls Of Jericho című félperces szimfónia harsant fel, amidőn elsötétült a színpad, és a libabőr rögvest átszánkázott rajtam. Mégiscsak egy Helloween koncerten vagyunk, no! A tavalyi Gambling With The Devil korong (szerintem a Can Do It förmedvényt leszámítva, zseniális album!) intrója is felzúgott, majd láss csodát, a Halloween-nel kezdték a show-t. Ebbe a tizenhárom perces remekműbe egyszerűen nem tudok belekötni! 1987-ben Isten megérintette Kai Hansen vállát, ő pedig megírta eme Csodát. I am the one, dooms in my hands No comment.
  
  Andi Deris bekonferálta, hogy: Marcs-of-tááájm, aztán mégis a Sole Survivor hangzott el, nehogy megcserélődjön a setlist a tavalyihoz képest, haha! Jó, jó, nem rosszak ezek a Master Of The Rings albumos dalocskák, de azért a March Of Time-nál futott össze a nyál a számban úgy istenigazából. És kell a népnek ugye a bier-tanze schlager, meg is kaptuk gyorsan az As Long As I Fall képében. Már csak a bajor népviselet hiányzott. A Világ Egyik Legszebb Lassúját, az A Tale That Wasnt Right-ot nem vették oly komolyan a srácok, mint tette volna Michael Bolton, ha anno a másik Michael (Kiske) helyett őt veszik be a csapatba; az öngyújtólengető dallamok közben bohócparádé folyt a színpadon. De mint tudjuk, a Helloween sosem vette magát túl komolyan ezért lehet őket szeretni! (Amikor pedig nagy, felnőttes búsongásba mentek át a 93-as Chameleon-on, azt meg mi nem vettük túl komolyan.)
  
  Gügyögő gyerekhangokkal kísért dobszóló következett (kérdem én, minek?), aztán az Eagle Fly Free, amely maga A Tökéletes Speed Metal. Andi bácsi (hehe) 1994-es bejövetele óta nem tud igazán mit kezdeni azzal a refrénnel; ami Kiskének jól állt, az nála egy kissé harmatos. A The Bells Of 7 Hells-nek pedig mi, Tisztelt (?) Publikum tanultuk a refrénjét szőke frontemberünk hathatós segítségével. No, ezzel is elment vagy három felesleges perc. Az If I Could Fly sem maradhatott ki természetesen: ezt a kis aranyost úgy képzelhetjük el, mintha a HIM-es tojás Ville Vallo egyszer csak megkattan, előrántja a régi metál bakelitjeit, majd stúdióba vonul
  
  A Dr. Stein-t sem a jazz konzik mesterkurzusára írták annak idején, de hát mégiscsak ezen nőttünk fel sok ezren, a funny creature-féle szövegrész pedig minden véres bélben matató death metál rajongó első számú kedvence! A több dal egyes részleteiből álló egyvelegeket (sznobosan: medley) én nem szeretem, kicsikét szőnyegalásöprés-szagú dolog. Ettől függetlenül mi is kaptunk egy kalappal. És Andreas újfent oktatott: most a Perfect Gentleman refrénjét kellett bemagolnunk: Yes I am, I am a Perfect Gentleman blablabla csak egy fokkal volt könnyebb feladat, mint a Tőke végigolvasása. Aztán még egy nyúlfarknyi részlet a Power-ből és a Keeper Of The Seven Keys című dalokból
  
  Én pedig hadd hőbörögjek már: a hosszú-hosszú percekig tartó, tökéletesen felesleges közönségénekeltetés és zanzásított blokk helyére simán befért volna legalább két rendesen előadott nóta. Ugyan miért nem szemezgetnek abból az igen gazdag életműből? Cry For Freedom, Twilight Of The Gods, Mankind, Giants, Kings Will Be Kings, All Over The Nations hogy csak egy kis szeletét említsem a pályafutásuk alatt oly ritkán, vagy egyáltalán nem játszott számok tömegének.
  
  A fináléban mi más jöhetett volna, mint a két überklasszikus, a Future World-I Want Out kettős! Ahhoz képest, hogy nem olyan régen még kígyót-békát kiabáltak a jó öreg Kai Hansenre, ezen az estén négy szerzeményt is előkaptak, amely az ő tollából származik. Aztán a felvételről csengő-bongó Light The Universe szépelgő hangjaira vonultunk tova
  
  Recenziómban talán szigorúan bántam a Nagy Kedvenccel, de úgy érzem, az előadásmód és a kreativitás tekintetében valamelyest alulteljesítettek. Egyébiránt minden tiszteletem az Övék, az ember egy majd húszéves barátságot már egészen más fiókban őriz
  
  A Tökfejek után még belebotlottunk a 30Y koncertjébe, megállapodtunk egy cseppet, vajon milyen az a banda, aminek hallatán remegni kezd a mai tinilányok szája széle? Nem az én világom ez a Quimby És A Borz megfejtés, de tény, hogy nem akartam egyből elrohanni onnét. A keszkenőnyi színpadon játszó fiúk jobb hangzást kaptak, mint helloweenék, ez bizony fájt egy kicsit nekem. Beck Zoli nem egy hangszálakrobata, de profin tud szenvedni a deszkákon, és szép kövér piros pont jár az olyan sorokért, mint a Pofonból koszorú nem lett még soha vagy a Valahogy nem volt részem benne, hogy a szívemet úgy üsse ki a lány, mint a karterdoktor a Vészhelyzetbe.
  
  Azzal elmentünk, hogy megverekedjünk a magunk italáért

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: