szerző: LokiDream Theater 2002 június 29, Petőfi Csarnok
Bár a klasszikus firkászat szabályainak némileg ellentmond, mégis a dolgok tényszerű summájával kezdeném: június 29-én ismét Budapesten, a Petőfi csarnok udvarán koncertezett a Dream Theater.
Kapunyitás után néhány perccel megtelt a PECSA udvar nézőtere. A tömegen átszőve magam igyekeztem egy ideális helyszínt kiharcolni a keverőállás alatt. Annak ellenére, hogy pontosan tudtam zeneileg mire számíthatok, a rövid zsongás után mégis rekeszizmaimra meglepően hatottak az oldalanként 30 db (!) Mayer ládából kitüremkedő nyitóakkordok. A sejthető választékos harmónia rögtön ott volt. Aki csupán lemezélmény alapján ismerte és szerette a zenekart megnyugodhatott, hiszen számára most igazából kinyílt a „való világ”. Innét bontakozott ki az egyedülállóan DREAM THEATER-es zenei kollekció. Ebben a zenekarban látvány és zenei élmény szinte egy és ugyanaz.
A színpadi látványból elsőként nem a csúcstechnika, nem valamiféle különleges showelem ragadja meg az embert, hanem pl. a három lábdobú dobszerelés és „gazdája” (Mike Portnoy), akinek legalább annyira egyéni a felszerelése, mint ritmusvilága. Ő az, akinek van ideje a rendkívül tagolt, összetett ütemek leküzdése mellett a „pecussion” dobos szerepére ( más zenekarokban ez két külön funkció), ezen kívül vállalja a közönséggel való kommunikációt, mégpedig nem mindennapi módon. Zenészek figyelem: ütök egy több bekezdéses aszimmetrikus ütemet, minden csápom mást csinál, közben felpattanok a dobszékre és a közönséggel bohóckodom. Ha mindez kevésnek bizonyul, akkor átugrok a másik dobszékre és egy alapszerkón, valamint egy feszesre húzott percussion szetten meghülyítem a rajongókat. -rossz nyelvek szerint Portnoy annyira zenész, hogy volt olyan koncertje, amit ő nem elég tökéletesnek ítélvén (micsoda mércék!) azonnal hazament és az egész éjszakát átgyakorolta-. Hm.
Jól illett a koncert koreográfiájához a szintén egyedi elforgatható billentyűállás a „műfajmindeggy” Jordan Rudessel. Amikor azt hiszi az ember, hogy a banda rátalált valami emberi léptékkel is követhetőre - most már értelek benneteket le vagytok leplezve-, akkor hírtelen ki áll a zenekar, és egy Honky-Tonky hangszínen egy klasszikus jazz kavarás következik. A közönség pedig nem ugrál, nem őrjöng csak röhög, mert vevő a nem mindennapi zenei poénokra. De ide lehetne sorolni a zeneirodalom bármely korszakát, megtűzdelve azzal a választékossággal, amikben a virgább nótához a mozgalmasabb barokkos jellegű betét kell, míg a nagyívű, misztikus színezetű részletekhez a romantika, vagy klasszicizmus szépen összefűzött zenei mondatai dukálnak. És még nincs vége a felsorolásnak, hiszen sokunk izgalmi állapotát a két gitáros John Petrucci és John Muyung alapozta meg. Túl a kristálytiszta akusztikus hangszíneken, a páratlan hosszúságú uniszólókon érzékelhető volt az teljesítmény, amely a zenekar besorolását -csak, ha feltétlen fontos az ilyen- már-már lehetetlenné teszi. Mert itt minden tetten érhető, amit az önmeghatározásaikban is megfogalmaznak: tudatosság, szellemi nyitottság, inprovizatív kifejezésmód.
Már jócskán a koncert belsejében jártunk, amikor fokozatosan elkapott a World Turbulence hangulat, -vagy inkább érzület- és kezdett magával ragadni. A koncert nem csak zeneileg, de hangulati felépítettségében is tematikus jól eltervezett volt, amit a közönség minden rezdülésében meghálált és visszajelzett. Mérnöki profizmussal ki volt számítva a hangulat íve, amely a szünet előtti percekben, valamint a vége utáni ráadásszámoknál tetőzött.
Időközben megpróbáltam összegezni mindazt, ami egy rájuk jellemző zenei műfaj receptúrájához feltétlenül szükséges: a, szívd fel magadba a zeneirodalmat (a gregoriántól a free jazzig) b, végy magadhoz egy dobost Mike Pornoy személyében és egy John Myung szabású basszusgitárost (akik ritmikailag megalkotják a számok gerincét) c, töltsd ki a harmóniát és a szóló virtuózt Jordan Rudess billentyűs elképzeléseivel, mindezt tetézd John Petrucci egyedülálló gitárjátékával d, tedd rá a feltétet James La Brie ének hangjával. Ezzel elkészült az a páratlan zenei kínálat, amit nem illő egyszerűen a progresszív metál műfajára szűkíteni (amennyiben önmagukat jellemzik így, akkor bocs, de tőlük ezt a műfaji besorolást még semmilyen megnyilvánulásukban nem hallottam). Hiszen az említett stílust művelik még néhányan a zenei palettán, még sem vethetőek össze a Dream Thater zenei teljesítményével.
14:17
