szerző: milySzomorú szamurájok: Heaven Street Heaven
Van valami. Van valami olyan, amitől kicsit jobban figyelek mostanában a Heaven Street Seven-re. Nem csak azért mert a kedvesem szerint napjaink (éveink) legjobb magyar lemezét gyártották nemrég (egyébként ez szerintem is így van), hanem mert rájöttem egy nagyon fontos dologra: a HS7 igazi slágereket ír, komponál, játszik és ad elő. Nem tudom, hogy eddig miért nem volt ehhez fülem, de most ettől a Kis filmek a nagyvilágon-ból hirtelen utolért a megvilágosodás. Újra és újra benyomom a play gombot a lejátszón, és nem unom meg. Ezt a lemez hallgatom reggel rántotta sütéskor, és délután frissítő zuhanyzás közben. Na persze ettől még nem lettem rajongó, mert azért meg kell hagyni, hogy ez az öt srác még mindig nem bűvöl el a színpadról, bár egyszer már majdnem megesett, hogy kiváló jelzővel is illethettem volna a koncertjüket, mégpedig a kecskeméti ZED! fesztiválos produkciójuk után. És nem Japán fogai fogtak meg, amelyek alig férnek el a hatalmas szájban, nem is Krisztián mélabús, leginkább direkt semmitmondó arckifejezése és zsibbadt artikulációja, hanem egészen pontosan Ciba lendülete. Ez az indián arcú gitárosfiú vitte a hátán a produkciót, de olyan hévvel, hogy attól borzongni kellett.
Na nem mondom, volt azért még egy különleges eset, amikor a zenekar kitett magáért. Valójában itt jöttem rá, hogy szinte az összes nótájuk sláger. Ez pedig egy hajón volt a Dunán. Bizony az is emlékezetes este volt, mert a szellő lengedez, a víz csordogál, a Műszaki Hiba pedig beugró lánygitárossal lép fel (a legszebbel, akit eddig ilyen státuszban láttam, úgyhogy végül is mindegy volt, hogy ügyes-e is egyben vagy sem, de azért kicsit ügyes is volt na), meg drága sör és baráti beszélgetés, meg jóízű pletykák. Meg persze a Heaven Street 7 koncertje, ami odatette a felkiáltójelet, mert nem mondom, hogy a hatvan főnyi tömeg lelkesedett volna állat módjára az időközben lelassult, sőt megállásra kényszerült koncerthajón, de mégis az volt.
A lelassulás (lehorgonyzás) meg viszont szörnyű volt, mert ott lebegett egyetlen parti fény egész éjszaka valahol a Római part környékén, azzal szemeztem és akkor meg arra gondol az ész, hogy minek ennyi pénzt kiadni ha csak ott állunk és bambulunk, pedig repülhetnénk a szelek szárnyán és romantikázhatnánk a csillagok alatt, az orrba meg csak menne be az a mézédes poshadtság szag, amitől oly bájos egy dunaparti este, közbe meg játszana a zenekar, de mindegy, végül is közöm semmi, csak turista vagyok ezen az estén, mondhatni néma és buta nézelődő. De még mindezek ellenére is olyan kellemes kis lecsengős volt az este, hogy belefért az a sok, néha mélabús (vagy csak úgy előadott) rádióbarát szám, mert bizony azok ezek, én szerintem bejött ez a terv az új lemezzel, bár nem hallgatok rádiót sem az igaz.
Hát csak ezt akartam elmondani mindenféle koncepció nélkül, mert néha úgy is kell, meg még annyit, hogy igazán nagyon jó dal az a „mondd, hogy mindig ugyanazt a régi nótát fújod”, mert egyszerű és van svungja.
És még annyit, hogy mindezzel együtt a Múzeum Kávézót is nagyon szeretem, és szívesen látom ott sok-sok este (és hosszú-hosszú éjszakákon át) a zenekar tagjait, és csak remélni tudom, hogy egyszer végre majd szóba elegyedni is merek, hogy jól megkérdezzem végre tőlük, hogy miért nincs jobb kedvük a színpadon mindig-mindig, és nem csak egyszer egy évben.
15:46
