Neil LaBute különös ember. Az elmúlt tíz évben egyre sikeresebb, egyre nagyobb filmeket készít: az első, amellyel rögtön díjat nyert a Sundance Filmfesztiválon, mindössze 25 ezer dollárba került, és két hét alatt forgatták le. A legutóbbi, a Kínos közelség (Lakeview Terrace, hazai bemutató: december 4.) már nagyköltségvetésű thriller Samuel L. Jackson főszereplésével ám a rendező eközben folytatja színházi pályáját is, és bár a Broadway-n és a londoni West Enden is játsszák darabjait, ő a 30-40 személyes kis chicagói színházakban érzi a legjobban magát. Azt mondja, az az ő világa. Pedig minden világában ugyanazzal foglalkozik: színpadon és filmen is a gonosz, kegyetlen emberek érdeklik, azok, akik minden alap nélkül, látszólag megmagyarázhatatlan okból bántanak másokat. A Kínos közelség nézői is lassan érthetik meg, miért kínozza a Jackson játszotta Los Angeles-i rendőr a szomszédjába költöző ifjú párt olyan rafinált kegyetlenséggel. Sokáig én sem értettem, miért pont ez érdekel a világból nyilatkozta nemrég LaBute. Csak azt vettem észre, hogy házibulikban rossz vendég vagyok: mindig a konfliktusra várok, azt lesem, hol alakul valami baj. De most már tudom, apám tehet az egészről. Enyhén szólva, nem volt jó ember. Rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb munkámban, filmemben ott szerepel valahogyan. Az ő furcsa, szinte megmagyarázhatatlan gonoszága tulajdonképpen az életművem alapja. Szóval, végül még hálás is lehetek neki.
14:32
