beszámoló [fesztivál]  2008. szeptember 17. szerda   17:44

nincsen hozzászólás

  Idén is bizonyíthatóan megszállták a franciák a szigetet, ilyen bizonyíték a Marseille-i The Eths meghívása a Hammerra. Nagy meglepetést okozott ez az ötös. Bájos énekesnőjük, Candice már az első pillanatban mágnesként vonzotta a pasasok tekintetét. A látszólag törékeny test mögött egy valóságos démon rejtőzik, aki olyan kiválóan tudja átugrani azt a szerény négy oktávot, hogy Zámbó Jimmy is megnyalná a húsz úját, ha Őrületes játékot űzött hangjával, hol gyermeki, hol démoni mélységeket súrolt, emellé szintén határozott állati zúzás is párosult, olyan Korn-os, Meshuggah-s, (de nem összekeverendő a moslék Meshugga Beach Partyval).
  
  A változatosság gyönyörködtet, és tényleg, mert a Wan2-n a szintén francia Les touffes Kretiennes adott egy fergeteges koncertet. Nekünk új, de a sátrat megtöltő franciáknak nagyon nem volt az. Ez az, ami lejött nem csak a színpadról, hanem a közönség soraiból is. Forrott a levegő és izzott a talaj a sátorban táncolók talpa alatt, ahogy funkyt és ska-t fújták, és nem úgy, mint az itthoni lakodalmakban. A csapatot főképpen képzett muzsikusok alkotják és játékukban benne volt a francia fúvós konyha minden íze és zamata. De mi más is jöhetett volna, mint az est nagy durranása, a Jamiroquai. A nagyszínpadnál elférni pont annyira volt lehetetlen volt, mint mondjuk táncolni - de ez az állapot minden főidejű fellépőnél elmondható volt. Pedig ez a csapat nagyon is táncolható zenét játszik, ami le is jött. Csak valahogy Jay Kay mozgásművészete már nem volt a régi. Keveset mozgott, de a hangja azért még ott van, ha már azt az idétlen védjegyes kalapját már nem is vette fel erre a fellépésére. Na mondd már, gáz lenne ez a bojtos zöld sapka, melyben láttuk? Szerintem nem, de Kay-nak ez legyen a legnagyobb bűne. Igaz nekem most kicsit sterilek tűnt ez a produkciójuk, de nem bánom, mert többek között lenyomták az Alright, a Cosmic Girl, Runaway, Deeper Underground-ot is. A hiányzó többi számot a következő budapesti koncertjükön, vagy ha nem tudtátok azt kivárni, akkor otthon már meghallgattátok. A nap legnagyobb szennyét az Open szomorú színpadon láthattuk Tereskova képében. Nagy Kriszta festőművésznő, aki inkább szánalmas, mint megbotránkoztató egy újabb szánalmas koncerttel ajándékozta meg a publikumát. Ez a fellépése is olyan volt, mint az összes többi, értékelhetetlen és sokakat valószínű nem is érdekelte, hogy hősnőknek nincs is hangja. De nem szeretnék tovább hízelegni neki, mert elbízza magát és ezt nem szeretném, továbbá azt se, hogy ecsetvégre kapjon. Abból semmi jó nem származik. Elég legyen annyi, hogy a leggyorsabban elhúztam Rhoda Scott fellépésére. Most duóban nyomta. Rhoda az örök klasszikus, most se hagyta otthon a kivikszelt öreg Hammondját, hisz ez az a hangszer, mellyel a zenetörténetbe írta magát legalább a Hammondéba. Bámulatos nőszemély, aki rengeteg örök klasszikust játszott le ezen az estén is a take five-től egészen a road Jackig. Egy kicsit az volt az érzésem, hogy ez a fellépése a jobb volt, mint a Millerárison látott, talán a kötetlen hangulat miatt. Nem kellett tovább menni, mert az ígéretes Da-Taz nevű party-arcos ötös francia csapat az új idők szeleivel mozgatta meg eltunyult ízületeinket. Igaz, sokat kellett arra várni, hogy életet leljenek abba a sok kütyübe, amit a színpadon láttunk, de úgy érzem megérte. Volt itt elektro- triphop és nem kevés jazz, ha már a jazz színpadon voltunk. Kérem szépen ez alkalommal se lehetett kihagyni hazánk egyetlen Tudósokból álló társaságát, a Tudósokat, dr. Máriás trióját kihagyni, akik most is szerényebb Szigetlélekszám mellett is maximumot nyújtottak. Dr.Máriás a mai zenei élet etalon személyisége. Frenetikus fúvós, utolérhetetlen univerzalitás, megfoghatatlanság, ezzel jellemezhető a dr.Máriás féle felső tartományok és a 2008-as Jedikém, gyere haza!
  
  Utazó
  
  Kora délután a nagyszínpadon az első két nap a punkoké volt. Az Anti-Flag szerdán, a Millencolin pedig csütörtökön vette birtokba a Nagyszínpadot. A svéd deszkás punkok immáron tizenöt éves pályát tudhatnak maguk mögött és bizony sokak álma vált valóra azzal, hogy végre ide is hajlandóak voltak ellátogatni. Az Örebro városából érkező zenészek sem állnak csupán egy lábon, többek közt egy skate parkot is üzemeltetnek. Bár a színpad előtt egy magasan lengő svéd zászló köszöntette a bandát, a srácok tisztában voltak vele, hogy hol is vannak és nem estek abba a hibába, mint pár évvel ezelőtt a Die Arzte, akik egy nagyot buliztak a német szigetelőkkel, a többiek meg le voltak ejtve. Sikerült is felébreszteni mindenkit, akiben volt egy kis vér, vagy volt kedve ugrálni egy jót a pörgős műsorra.
  
  Utánuk a Kispál és a Borz gyakorlatilag hozta a minden évben megszokott programot. Lovasi András számomra roppant szimpatikus figura (Lovasi for president), de a Kispál zenei világa tőlem továbbra is egy kicsit távol áll. Persze van egy-két olyan dal, amire még én is felkapom a fejem (Csiga, Kicsit szomorkás a hangulatom), de azért most sem néztem végig a műsort. Inkább sétáltam egy jót a Szigeten. Egész félelmetes volt látni, hogy pár nappal ezelőtt még teljes kihaltság uralta a Szigetet, most pedig már 50-60 ember taposott a porban. Na de nem volt túl sok idő elmélkedni, hiszen fél nyolc után a Kaiser Chiefs következett, mely a képzeletbeli indie rangsorban elég előkelő helyen tündököl mostanában. Ricky Wilson és társai nemrég az Oasis-t is rendesen kioktatták, úgyhogy igazi tökös srác hírében állnak ők is. Programjukat egy igazi best of adta, ahol csak és kizárólag a legslágeresebb dalokat tolták el, abból pedig nem kevés van: Everything Is Average Nowadays, Modern Way, The Angry Mob vagy a zseniális Ruby. Ricky nagyon elemében volt, futkározott a közönség között és végig pörögte a majd másfél órányi showt. Nagyon szimpatikus benyomást keltettek a leedsi srácok és remélem jönnek ők még a Szigetre később is.
  
  A Hammer színpadon este kilenckor nem kisebb név, mint az Iced Earth lépett színpadra. A nemrég visszatért Matt Barlow-al majd 10 év után tértek vissza hozzánk. Barlow egyébként rendesen megosztja a rajongókat. Van, aki örül hogy ismét ő adja hangját az Iced Earth zenéjéhez, van aki Rippert favorizálja jobban. A csapat a The Dark Sagaval indított és egyből akkora lökdösődés támadt, hogy még a hátsó sorokban is kapaszkodni kellett erősen. A műsor gerincét a Something Wicked This Way Comes lemez dalai adták, de a Declaration Day-t is elnyomták, ami ugye Ripperrel készült és kicsit furcsán is hangzott Barlow szájából.A Watching Over Me és a Melancholy elképesztően nagy sikert arattak. A közönség gyakorlatilag túlénekelte Barlow-t. Zárásként a My Own Saviour-t és az Iced Earth-t hallhattuk, aztán végleg elhagyták a színpadot. A gyenge hangzás ellenére nagy élmény volt ekkor legendákat látni élőben, így most már nem csak az Iron Maiden, de az Iced Earth egyszer látni kell misszió is teljesítve lett.
  Viszont ez után a koncert után már nem volt erőm újabba belevágni, így elindultam lestoppolni egy éjszakai buszt. Másnap Sex Pistols úristen!
  
  Toki

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: