beszámoló [koncert]  2008. szeptember 9. kedd   11:38

nincsen hozzászólás

  Tavaly elmaradt a Killswitch Engage hazánkba meghirdetett fellépése, amivel csak azt érte el az amcsi metalcore brigád, hogy az augusztus elején megtartott bulijukra a vártnál jóval többen voltak kíváncsiak. Igaz, Howard Jones-ék megbecsülése évről évre egyre magasabbra szökik és mára már a legnépszerűbb zenekarok egyike az övék. A habot a tortán pedig Tim Lambesis atya és keresztény gyülekezete, az As I Lay Dying jelentette.
  
  Előzetesen én nem értesültem arról, hogy a két sztárgárda előtt fellépne valaki hazai részről, pedig mint utólag kiderült, az A Losing Season melegítette be az egybegyűlteket. Sajnos nekem egyetlen számot sem sikerült elcsípnem a fellépésből, de egészen biztosan lesz még alakom pótolni ezt a mulasztást.
  
  Elég hosszúnak tűnt, mire az AILD technikusai belőtték a hangzást, ami ráadásul nem is igazán sikerült nekik. Mindenesetre a kezdeti nehézségektől eltekintve hatalmas műsort láthattunk Lambesiséktől. Tim ráadásul megállíthatatlanul pörgött a színpadon: megmászott mindent, ami csak az útjába került. Jordan Mancino a Duracell reklámarca is lehetne. A legkomplexebb témák közben is jutott ideje és energiája headbengelni a bőrök mögött. Ami a setlistet illeti, szinten nem lehet panaszunk, hiszen a legutóbbi lemezről, az An Ocean Between Us-ról bőségesen merítettek (pl. The Sound Of Truth, Nothing Left) de nem feledkeztek meg a korábbi, klasszikusnak számító nótákról sem, mint például a Forever, The Darkest Nights vagy a 94 Hours. Tim nem húzta az időt felesleges szövegelésekkel, bőven kitöltötték a majd egy órányi műsoridőt a srácok.
  
  A Killswitch Engage évről évre több rajongót szerez magának, népszerűségük töretlenül ível felfelé már évek óta. A PeCsában összegyűlt masszív tömeg is bizonyította, hogy már nálunk is nagyon várták első magyarországi fellépésüket. És bizony csalódnunk sem kellett, mert lehengerlő másfél órás show-t kaptunk Howard Jones-éktól. A nyitó Daylight Dies-t mintha mindenki kívülről fújta volna a teremben. Howard értékelte, amit látott, végig mosolyra állt a szája. Minden tag keményen odatette magát: Justin a dobok mögött Jordan Mancino-t is majdnem túlszárnyalta, Adam Dutkiewicz pedig őrült módjára rohangált föl alá a színpadon, hörgött, sztorit mesélt, poénkodott, egyszóval elvetemült volt. A dalok megszólalása (különösen a vége felé) pedig parádés, bivalyul dörrentek meg az olyan nóták, mint a The Rose Of Sharyn, az End of the Heartache, a My Curse vagy a Life To Lifeless.
  Talán mondanom sem kell, hogy mekkora hangulat volt a küzdőtéren e dalok közben.
  A ráadásban a My Last Serenade után jött a Dio féle Holy Diver feldolgozás, ami egyszerűen frenetikusan szól élőben is, nagyon eltalálták Dutkiewicz-ék ezt a dalt, ráadásul így a tetőpont lett a végpont.
  
  Sajnálom azokat a rajongókat, akik nem jöttek el, hiszen ez volt az év egyik legjobb bulija, ahol mindkét banda hatalmasat alakított. Egészen biztos látogatnak ők még majd Magyarországra, de egy ilyen koncertet, mint amilyen a KE volt, talán csak egyszer látunk egy bandától. Ne legyen igazam!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: