beszámoló [koncert]  2008. szeptember 6. szombat   14:25

nincsen hozzászólás

  Paul Anka ezen az Arénás koncertjén minden várakozáson felüli produkciót adott. Ahogy fogalmazott, egy új hely és új közönség mindig izgalommal tölti el. Igaza volt. Igazán egyedi és kiváló produkciót láthattunk ettől a 67 éves művésztől. Hogy miért csak most láthattuk először őt itt Budapesten? Csak az ég tudja, miért?
  
  Mondani szokás, hogy a siker és vele együtt a lé konzervál. És láss csodát, mi láttunk. Paul Ankán a múló kor meg se látszik. A humora, eleganciája, kiállása, és ami a legfontosabb, a hangja hihetetlen. Egyszerűen tökéletes. Semmi mellék zönge. És mindemellett az évek alatt elért sikerei, albumai és az utóbbi években kiadott dupla sikere - a Classic Songs, My Way és a Rock Swings -, azt hiszem, hogy megújulásának legjobb példája. Amit ezen a napon láthattunk tőle, az magáért beszélt. A fellépését egy sokat látott soktagú Big Band kísérte, kik tényleg jó nyomták a túlnyomó többségében az oldiest mellett a swinget. Előadásában ez volt a lényeg. És tényleg ez volt a lényeg!
  
  Ebben a két utolsó (Classic Songs, My Way és a Rock Swings) albumába szinte mindent belesűrített, a legjobbakat és a legjobbakat, valamint az általa kiválasztott és megswingesített rock opusok néven futó új dalokat melyek mondhatni, az utóbbi évek alfája és ómegája. Nincs új a nap alatt, hisz a feldolgozósdi avagy átiratósdi nem új keletű dolog, még Paul Ankánál sem. Csak egy dolog számít ezeken az albumokon megtalálható dalokon, hogy ízlésesen volt tálalva. Paul Anka hamisíthatatlanul szólaltatta meg ezeket az oldies dalait pl.: Diana vagy a legújabb korszakának dalait, pl.: Its my Life. Nagyképűség lehet részemről kijelenteni, hogy a hallott dalokat mintegy mesterműveként varázsolta elénk, ezért inkább szerényebben fogalmazok. Nagyon jó érzés volt az új felfogású Rock swing, ill. az oldies dalait hallani, melyből ízlésesen válogatta ki az igazán kellemes hangvételű toplistákat is megjártakat, és így senkinek nem lehetett hiányérzete.
  
  Egyébként az előadása pont annyira volt találó és stílusos, mint a koncert kezdése. Paul Anka reflektorfények kíséretében a szokottól eltérően nem a színpadról köszöntötte budapesti közönségét, hanem az Aréna hátsó szegletéből a színpad felé sétálva énekelve - aggódó biztonságiak és ovációval üdvözlő koridős rajongói gyűrűjében - a Diana-t majd utána a You are my Destiny-t. Ugye ismerősek ezek a dalok? Volt idő, amikor a csapból is ezek szóltak. De ha már stílusnál tartottunk, akkor mi mással is kezdhette volna e koncertjét, ha nem e két dalával.
  
  Koncertre járó lévén a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna azt, hogy Paul Anka a produkcióját tényleg ezzel az egyszerű és mégis nagyszerű marketingfogással dobta meg, hogy végigsétál a sorok között és szinte mindenkivel kezet fog. Ez tényleg döbbenetes amellett, hogy még most is bámulatos a hangja és a kiállása, és a mosolyával szinte az összes asszony, pláne lány szívét egy pillanat alatt el tudta lopni. Ez kérem, nem kis teljesítmény az ő korában, és az sem, hogy nem is olyan rég újra nősült, és az ifjú ara az első sorokban húzódott meg. Valószínű, hogy nem féltékenység felébresztése miatt, hanem a show kedvéért egy honleányt, Andreát kérte fel ez a kis huncut alak, egy kis összebújó táncra a Put your Head on my Shoulder oldies idejére. Hmmm, nem lettem volna a férje helyében...
  
  Visszakanyarodva, egy kicsit még azért a koncert legelején hallhattuk a My Home Town-t; a Tonight my Love, Tonight-ot. Ezek a számok is mind-mind a nagy Billboard-os és hasonló slágerlistákat megjárt dalai voltak. Nem ő lett volna, ha elfelejti bedobni az igazán jól sikerült Jump; Everybody Hurts alap dalokat, mindkettő nagyon eltalált alkotás. Szerintem sem a Bon Jovi, sem az R.E.M. nem háborodhatott fel azon, hogy Paul Anka megswingesítette eme alkotásokat. Majd újra oldódhattunk az Adam and Eve és az előbb említett Put your Head on my Shoulder; valamint a Lonely boy szintén bravúros alkotásain, ezek is sokáig tanyáztak a slágerlisták élén. Paul Anka azért nem fosztotta meg a közönségét a frissebb anyagaitól sem , úgy mint Eric Clapton egyik legszebb dalától, a Tears in Heaven-től; az Oasis által jegyzett Wonderwall-tól és a Jon Bon Jovi tolmácsolásában nagyon ismerté vált Its my Life-tól sem. Ezek a dalok mind nagyon megállták a helyüket.
  
  Ez a koncert több szempontból is más volt, mint általában. Paul Anka két barátjáról is megemlékezett. Virtuálisan külön-külön, de ide varázsolta a két énekes legendát Sammy Davis Jr-t és Frank Sinatra-t (My Way-t és a New York, New York- ot). Egy kis vetített show elemmel nem mindennapi plusz élménnyel ajándékozta meg a közönségét. A koncert legvégét egy „Jerry Lee” féle RNR lapáttal is megdobta. A koncert befejező aktusának tekinthettük az újra felcsendülő kicsit felturbósított Diana-t. Ezek után mi más is lehetett a közönség válasza ezekre az estén elhangzott dalokra? Egy hatalmas ováció.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: