beszámoló [fesztivál]  2008. augusztus 6. szerda   17:57

nincsen hozzászólás

  Újabb év, újabb Metalcamp fesztivál. Aki már olvasta a korábbi beszámolókat, netán maga is személyesen részt vett már a rendezvényen, az pontosan tudja, hogy ez tipikusan az a fesztivál, ahol nem csak az aktuális fellépők listája jelent húzóerőt, hanem a csodálatos, édeni környezet és a kiváló hangulat is mágnesként vonzza azokat, akik egyszer már belekóstoltak. Így persze engem is, tehát nem is volt kérdéses, hogy ebben az évben szintén átteszem a HQ-mat egy hétre a szlovéniai Tolminba.
  A fellépők listájával sosem sem kellett szégyenkeznie a Metalcamp-nek, ebben az évben a Wintersun, Six Feet Under, Carcass, In Flames, Mercenary, Legion Of The Damned, Finntroll, Meshuggah, Apocalyptica, Iced Earth, Amon Amarth, Brainstorm, Korpiklaani, Behemoth, Helloween, Ministry, Opeth, Marduk, Rage, Soilwork, Morbid Angel, Onslaught, Volbeat, Eluveitie, Arch Enemy, és persze még sokan mások húzták a talpalávalót a jónépnek. Ilyen impozáns listára kétségkívül sokan megmozdulnak, így nem is csoda, hogy amikor a nyitónapon, július 3-án megérkeztünk, már akkor meglehetősen belakott camping térség fogadott minket. Hely még persze bőven volt, akár a színpadok közvetlen közelségében is, de látszott, hogy sokan már jóval a fesztivál megnyitása előtt leutaztak egy kis lazításra.
  
  A lazítás nekünk is nagyon kellett, mert az utazás meglehetősen körülményes volt, főleg a sofőr balf...ékségének köszönhetően. Barátságtalan volt, még a lehető legegyértelműbb táblás kereszteződésnél is eltévedt, a zenéinket állandóan lekapcsolgatta, ráadásul minden (meglehetősen gyakori) megállás során újraindult a lejátszó. Így már kínunkban az új „mértékegységünk” szerint azt számolgattuk, hány Hatebreed Tear It Down után fogunk végre odaérni...
  Az első nap mindössze egy esti nyitópartival szolgált, így lehetőség volt körülnézni a helyszínen, Tolmin városában, illetve fürdőzni a jéghideg folyóban. A korábbi beszámolókban már részleteztem ezeket a lehetőségeket, ott el lehet olvasni, mert továbbra is fennállt minden, most nem térnék ki rá újra.
  Érdekes volt megfigyelni, hogy előző héten a bolognai Gods Of Metal fesztiválon meglehetősen kevés volt a külföldiek aránya, ott főleg olaszok táboroztak, de ők aztán az ország minden részéről. Itt Szlovéniában már teljesen más a helyzet. A Metalcamp-en a helyiek talán 40-50%-át adják a jelenlévőknek, a többiek külföldiek, a világ minden tájáról. És nem csak Európából, még mexikói táborozókat is láttunk! Örömteli, hogy egyre több magyar fesztiválozó is feltűnik, buszos társaságunkon kívül még legalább 5-6 autóval érkezett csoportot észleltünk. Ők már tudják, mi a jó!
  
  Július 4 péntek
  
  Ahogy már a korábbi években megszoktuk, kis társaságunk ezúttal is egy csodafinom jegeskávéval indította a napot egy közeli kávézóban. Aztán következhetett a hűsölés a folyóparton, és bár hiába volt perzselő hőség, a víz továbbra is könnyfakasztóan hideg. Tudtuk, hogy pár napnak bele kell még telnie, amíg úgy igazán bele merünk merészkedni. A tábor fő etnikumának, a németajkúaknak (értsd: német, osztrák) persze meg se kottyant az ilyesmi, vagy az is lehet, hogy már jó előre feltankolták a szervezetüket némi seritallal, és ez kölcsönözte a bátorságot, hogy minden további nélkül a vízben henteregjenek.
  
  A mai nap a Wintersun volt az első, akiknek a koncertjére már visszasiettünk. Előtte még elcsíptük az October File nevű bandát, akik amolyan metalcore jellegű zenében utaznak. Nem voltak túl emlékezetesek, de nem is rosszak, szóval így ráhangolódásnak teljesen jó volt. A Wintersun-nak még csak egy lemeze jelent meg (az újat már jó pár éve ígérgetik), ehhez képest mégis hihetetlen népszerűséget és érdeklődést sikerült elérniük világszerte.
  A szlovéniai koncertjükön is sokan megjelentek, bár eleinte a legtöbben csak zavartan pislogtak, mert a finn csapat hangzása valami csapnivalóan borzalmas volt. A Gods Of Metal-ról érkezvén, ahol a legérdektelenebb zenekar is tökéletes atom hangzást kapott, valamint az eddigi Metalcamp-ek legtöbb esetben megbízható színvonala alapján meglehetősen bosszantott a koncert kvázi élvezhetetlensége.
  Jari hangját szinte egyáltalán nem lehetett hallani, a gitárok is valahol a háttérben zsizsegtek, a dob viszont mindent elnyomott. A Winter Madness, Beyond The Dark Sun, Starchild, Sleeping Stars, Death And The Healing, Battle Against Time dalokat olykor csak hosszas fejtörés után lehetett azonosítani. A koncert vége felé szerencsére hellyel-közzel már rendbe rakták a dolgokat, így élvezhetőbb minőségben szólt a Wintersun. Igaz, a közönséget ez a malőr nem különösebben zavarta, mert mindvégig rendkívül jó hangulat uralkodott. Folyamatos volt a fejrázás, a pogó, sőt még egy látványos wall of death-et is sikerült összehozni!
  
  A Wintersun tagsága is szemmel láthatóan élvezte a koncertet, nagy mosolyokkal rótták a színpadot. Sokan azt várták, hogy a már hosszú ideje tervbe vett Time lemezről is játszanak valamit, de végül csak valami fél perces témával vakították a parasztot... Ami viszont ütött, az a Painkiller feldolgozás, amit majdnem teljes egészében végigjátszottak. Erre szintén nagy vadulás volt a válasz, a Metalcamp közönsége együtt üvöltötte/visította Jari-val a legendás sorokat. Összességében nagyon jól sikerült a koncert, bár én mégiscsak vártam volna legalább 1-2 vadiúj dalt, ízelítőként...
  
  Még nem kezdett sötétedni, amikor a színpadra lépett Chris Barnes csapata, a Six Feet Under. Én magam sosem voltam rajongójuk sem nekik, sem magának a stílusnak, de azért tisztességgel végignéztem, mit alkot a deszkákon a legendás brigád. Nos, nem igazán vágott hanyatt a produkció, ráadásul nekem a Six Feet Under által képviselt középtempós death metal hosszú távon már monotonnak és unalmasnak tűnt. Steve Swanson és Terry Butler morcosan döngette a vasbeton súlyú témákat, Greg Gall rendületlenül kalapált, Chris Barnes pedig a jellegzetes mély hörgésével vázolta az eszmei mondanivalót, valamint megeresztett némi visítozást is, ami inkább röhejesen hangzott szerintem. Továbbá látványosan pörgette lassanként bokáig érő rasztáit, amivel gondolom nagyban levette a terhet a színpadot takarító brigád válláról, mert intenzitását tekintve olyan fényesre söpörte vele a deszkákat, hogy attól tartottam, hasra esnek majd a soron következő Carcass tagok...
  
  A Six Feet Under koncerten tűnt fel először három hölgyemény, akik egész egyszerűen jelenségnek számítottak a nézőtéren. A csajok beálltak egymás mellé, és olyan elképesztő szinkronban lengették a hajukat 8-as alakban, hogy azt maga az Amon Amarth is megirigyelné! A szinkron-headbangerek még számos további buli látványelemét növelték.
  Én azért többet vártam a Six Feet Under koncertjétől. Mivel nem láttam őket még korábban, így nem volt összehasonlítási alapom, de ezen produkció alapján én nem érzem olyan hatásos gyilkológépezetnek Chris Barnes bandáját, mint mondjuk egy Morbid Angel, vagy egy Cannibal Corpse. De lehet, hogy csak én látom így...
  
  Hatalmas érdeklődés fogadta a Carcass koncertjét, ami nem is csoda, hiszen a brit grindcore / death metal banda több mint 10 év után állt újra színpadra. Mivel már láttam őket a bolognai Gods Of Metal-on, tudtam hogy mire számítsak. Csak egy irritáló introt kellett elviselni, és máris színpadra robbant a csapat, Szlovénia nyakába zúdítva 1985-1995-ig tartó fennállásuk legnagyobb csapásait.
  Mert a program nem csak a legsikeresebbnek mondható Heartwork albumra épült, hanem a többi sorlemez is megidézésre került néhány dallal. A csapat a következő csokrot állította össze: Inpropagation, Buried Dreams, Corporal Jigsore Quandary, Carnal Forge, Incarnate Solvent Abuse, No Love Lost, Edge Of Darkness, This Mortal Coil, Embodiment, Reek Of Putrefaction, Keep On Rotting In The Free World, Genital Grinder, Rotten To The Gore, Death Certificate, Exhume To Consume, és persze maga a Heartwork. Szóval kimunkált melodikus death metaltól a korai időkre jellemző grindcore-ig mindenféle stílusú dal felbukkant.
  
  A bolognai koncerten megfigyelésem szerint főleg Bill Steer vállalta a szólókat, most mintha nagyjából kiegyenlítetten osztoztak volna Michael Amott-tal. Jeff acsarkodva üvöltötte a vérgőzös szövegeket, a doboknál Daniel Erlandsson pedig kétségtelenül bizonyította, hogy kiváló pótlása az eredeti Carcass dobosnak, Ken Owen-nek.
  Ha már Ken Owen-nél tartunk. Lehet hogy nem mindenki tudja, de az eredeti dobos azért nem tudott csatlakozni a reunion-hoz, mert kis híján halálos agyvérzést szenvedett 1999-ben, 10 hónapon keresztül kómában volt, és szinte teljesen leépült. A koncerten Jeff Walker váratlanul bekonferálta Ken Owent, aki feltipegett a deszkákra, leült a dobszerkó mögé, és egy rövidke, egyszerű dobszólót is előadott. A Gods Of Metal-on papírról olvasta fel a közönségnek gyermeteg hangon a jókívánságait, de mindkét eset eléggé megrázó volt, hogy a legendás blastbeat-bajnok dobos helyett a szemünk előtt egy leépült, szinte magatehetetlen gyermeteg embert kellett látnunk... De Ken Owen akkor is itt volt, él és üdvözöl mindenkit!
  Lehetséges, hogy egy soha vissza nem térő alkalom volt a Carcass koncertje, hiszen a banda a hírek szerint nem tervez több lemezt megalkotni. Eddigi életművüket viszont sikeresen prezentálták 2008-ban is, bizonyítva, hogy a dalok és maga a banda ereje semmit nem kopott.
  
  Mivel az In Flames-t még nem láttam élőben, mindenképpen kíváncsi voltam az előadásukra, mert bár a brigád újabbkori megítélése meglehetősen vegyes, koncertbandaként csak jókat lehet hallani róluk. Az előjelek nem voltak túl jók, hiszen az eddigi hőséget most masszív esőzés váltotta fel, a legtöbben inkább fedezékbe húzódtak. Szerencsére a rossz idő nem tartott sokáig, a „lángok” felszárították a vizet, így színpadra léphetett a göteborgi metal egyik alapbandája, az In Flames.
  A svédek valóban hihetetlenül lendületes koncertet adtak, különösen Anders Fridén énekes pattogott, mint a gumibolha. Szokatlan volt tőlük a Cloud Connected kezdés, de maga a szám és az egész koncert úgy hengerelt, ahogy van! Az utóbbi évek dallamosabb szerzeményei markánsan képviseltették magukat a mai este, de szerencsére a súlyosabb The Jester Race, Whoracle, Colony, és Clayman albumokról is jó aránnyal válogattak. Szóval úgy gondolom, hogy minden In Flames rajongó elégedett lehetett.
  
  Nem fukarkodtak a látványos megoldásokkal és a pirotechnikával sem. Az egész színpad folyamatosan füstben úszott, lángolt, robbant, tűzijátékot lövellt. Olyannyira, hogy a műsor közepe felé sikerült az erősítőiket is felrobbantani! Vagyis elnémult minden hang, a zenészek pedig tanácstalanul néztek egymásra (”és még azt mondják, nem vagyunk súlyosak...!” morfondírozott Anders).
  Kisebb technikai szünet, a személyzet próbálta helyrekalapálni a dolgokat, addig pedig Anders próbálta szórakoztatni a közönséget. Frontemberi munkából jelesre végzett, énekesi teendőjét inkább csak olyan gyenge 4-esre értékelem. Fridén-ről tudható, hogy a dallamos részeket élőben nem tudja tökéletesen hozni, de azért összességében amit kellett, azt elénekelte/elüvöltötte.
  5-6 perc után végre újra felzsizsegtek a gitárok, vagyis folytatódhatott a program. A közönség alaposat tombolt a jó kis melódiákra, az In Flames valóban szakított. Persze az olyan dalokkal, mint a Trigger, The Mirror´s Truth, My Sweet Shadow, Only For The Weak, Colony, The Quiet Place, Graveland, Take This Life, Ordinary Story, Come Clarity, Evil In A Closet, Jester Race, Transparent, Dead God In Me, nem nagyon lehet tévedni. Szóval kiváló buli volt, kétségtelenül a nap egyik fénypontja.
  
  Az eső az In Flames után újra rákezdett, továbbá a fáradságos utazás miatt sem éreztem magamban sok energiát, hogy tovább időzzek a színpadoknál. Pedig az In Extremo-t még megnéztem volna, valamint a kisszínpadon zúzó Hate és Alestorm koncertjével is kacérkodtam napközben. De talán adódik majd más alkalom, hogy velük is összeismerkedjek.

  Július 5 szombat
  
  Ez is jó kis napnak ígérkezett, mindjárt délután 4 felé már visszatértem a fürdőzésből, hogy az általam igencsak kedvelt Mercenary koncertjét megtekintsem. Vicces volt látni, hogy szinte minden koncert mindegyik zenésze egy főtt rákhoz volt hasonlatos, a sok fesztiválozás során alaposan lepirultak Mikkel Sandager-ék is. A programjuk főleg az Architect Of Lies, és a The Hours That Remain lemezre épült, de a buli legvégén a 11 Dreams címadó dala is elhangzott.
  Lendületesen játszott a csapat, jó hangzást is kaptak, egyedül a korai időpont, a tűző napsütés, és a viszonylag kevés jelenlévő jelentett hátrányt. De akik Mikkel Sandager pengeéles dallamaira, René Pedersen hörgéseire, Jacob Molbjerg és Martin Buus gitáros összjátékára, vagy utóbbi szólóira voltak kíváncsiak, most megkaphatták. A dán csapatnál kritikus pont a szinti hangosítása, de most ez is egész jól hallatszott. Mivel már 5 nagylemezzel rendelkeznek, a programjukba nem fér bele az összes kedvenc szám, de a rendelkezésükre álló időt jól kitöltötték.
  
  Nagyon vártam a Legion Of The Damned koncertjét, mert a holland brigád az utóbbi években csak úgy ontotta magából a jobbnál jobb thrash csapásokat. Ők is küzdöttek a nagy meleggel, de ennek ellenére alaposan lezúzták azokat, akik nem restelltek velük bulizni. A régebben Occult néven futó banda nem a múltjából, hanem inkább a jelenéből szemezgetett elsősorban a Malevolent Rapture és a Sons Of Jackal számai kerültek terítékre.
  Nem csak a nézők, maga a banda is alapos headbang-et nyomott a színpadon. Maurice két üvöltés között a köznöséget fanatizálta, a már-már lehetetlenül hosszú hajú gitáros Richard és a basszeros Harold pedig bejárták a színpadot, és zúztak becsülettel. Erik a doboknál megbízhatóan szállította a szélvészgyors ütemeket. Remek buli volt, szívesen látnám őket egy magyarországi koncerten is.
  
  A Finntroll sosem tartozott a kedvenceim közé ha a folk metal általuk képviselt murisabb ágát nézem, akkor mindig is inkább a Korpiklaani stílusa állt közelebb hozzám. Koncerten sem láttam őket eddig, így hát ideje volt ezt is bepótolni. A csapat egységes kiállással penderült a színpadra, nem volt hiány a bőrszoknyákból és a pogány jellegű arcfestésből. Nekik már sikerült alaposan mozgásba lendíteniük a népet. Volt ugrálás, pogó, hajrázás, kart-karba font táncolás, szóval mindenféle mozgáskultúra, ami egy ilyen jellegű koncerten helyénvaló. Sőt, a publikum még némi vonatozásra is elragadtatta magát, vagyis összekapaszkodva először S-alakban elvonatoztak a keverőpultig, aztán meg vissza. Ez valóban jópofa momentum volt.
  
  Bár a Finntroll igyekezett munkássága mindegyik korszakából gyűjtögetni, úgy vettem észre, hogy főleg az újabb, zúzósabb dalokra koncentráltak. Ez nem is volt baj, de egy ilyen stílusban futó banda játszhatott volna többet az első albumról, ahol úgy igazán elcsípték annak a bizonyos csűrdöngölős folk metalnak a fonalát. A tagok jól teljesítettek, alaposan odatették magukat, együtt éltek a zenével. Az új énekes, Vreth kiállásával sem volt probléma, de sok extrát nem látok a személyében. Mivel elődjét nem ismertem, nem tudom, hogy miben nyújtott többet vagy kevesebbet nála, talán a közönséggel kommunikálhatott volna többet.
  Örülök, hogy végre láttam a Finntroll koncertjét, valóban hangulatos buli jellemzi a pogányok előadását, viszont továbbra sem érzem, hogy megragadott volna a zenéjük. A pattogósabb, bulisabb dalok közül bejött néhány, de úgy összességében nem emelkedett különösebben az adrenalin szintem. Bemutatkozásra viszont jó volt.
  
  A Meshuggah koncertjét már a bolognai Gods Of Metal-on is elcsíptem, most azonban nem voltam olyan fáradt és tikkadt, mint akkor, így ez alkalommal valóban testközelből kísértem figyelemmel ezt az őrült gépezetet. Rajtam kívül sokan hozták még ezt a döntést, szóval egész jó kis létszámot verbuvált a Meshuggah.
  A svéd csapat tényleg úgy működött, mint egy brutális gyilkológépezet, ha meg Jens Kidman elmebeteg arckifejezéseit hozzávesszük, nevessetek ki, de nekem az Exodus Shovel Headed Kill Machine albumcíme jutott eszembe róla. Elképesztő, milyen varacsk hangzást raktak össze nekik, olyan súlyossággal döngöltek, hogy az belebetonozott mindenkit a földbe. Egy bő órát játszottak, és mivel tudom, hogy nem az én ízlésemet akarják megérinteni, nekem azért sok volt ennyi belőlük. Lemezen nem tudnám hallgatni ezeket az elvont, de egy idő után mégis monoton témákat. Koncerten tetszett a súlyosságuk és a technikásságuk, de így is elég megterhelő egy idő után. Szép volt, jó volt, köszönöm ennyi...
  
  Az Apocalyptica szintén Bolognából ruccant át, és az akkori beszámolóban említettem, hogy mennyire befolyásolni tudják a fényeffektek, fényjátékok a koncert élvezhetőségét és hangulatát. Itt Tolminban már besötétedett, mire a finnek a színpadra léptek, és a kiválóan érvényesülő fényjátékok nagyon sokat dobtak az előadáson.
  A finn csellisták, még mindig speciális jelenségnek számítanak egy metal fesztiválon, így nem csoda, hogy nagy érdeklődés övezte a fellépésüket. Színpadra kerültek a koponyás székek, felhúzták a szemet gyönyörködtető háttérvásznat, és a Refuse/Resist feldolgozással bele is csaptak a húrokba. Tolta is mindenki a léggitárt, nem számított, hogy a megszokott helyett a húrok ezúttal függőlegesen állnak...
  A saját szerzemények, és a jellegzetes Hall Of The Mountain King mellett a program természetesen nagy számú Metallica feldolgozást is tartalmazott, elhangzott a Fight Fire With Fire, Seek And Destroy, Enter Sandman, és persze a Nothing Else Matters is.
  
  Szerintem az Apocalyptica zenei világán, és koncertes kiállásán nagyon sokat dob Mikko Sirén teljes jogú tagként való csatlakozása, és ízes, erőteljes, tipikus thrash alapú dobjátéka. A többi arc is nagyon élt a színpadon, Perttu és Eicca már-már irreálisan vadul headbang-elte végig a koncertet, Paavo vidáman biztatta a közönséget, Antero, a „vak ember” pedig szokás szerint rezzenéstelen arccal húzta a vonóst, mintha a Nyugati aluljáróban ülne...
  A kiváló fényeffektek, a húzós (vagy vonós...??) számok, és a remek hangulat egy élvezetes bulit eredményezett, a mai nap leglátványosabb előadása egész biztosan az Apocalyptica volt. A közönség megőrült értük, ahol tudták a szöveget, ott énekeltek, amúgy meg zúztak istenesen. Nem tudok dönteni, hogy a Petőfi Csarnokos koncert, vagy ez volt-e számomra az emlékezetesebb, élvezetesebb, legyen akkor döntetlen.
  
  Nagy várakozás előzte meg az Iced Earth koncertjét. Nem tudom pontosan, hogy Szlovénia népe mikor látta utoljára az amerikaiakat, de mi magyarok jól tudjuk, hogy nálunk óriási igény van Jon Schaffer csapatára. Bolognában már egy fergeteges koncerttel leszedte a fejem az Iced Earth, de utólag nézve ez a Metalcamp-es koncertjük még annál is jobb volt!
  Eleve több számot játszottak. A Dark Saga, Vengance Is Mine, Burning Times, Declaration Day, Dracula, Pure Evil, Ten Thousand Strong, The Coming Curse, My Own Savior, Travel In Stygian, Melancholy, Iced Earth mellé Szlovéniában még hozzácsapták a Watching Over Me-t (nem is értem, Bolognában hogy maradhatott ki!!??), A Question Of Heaven-t, a és az I Died For You-t is. Szóval így már egy jó másfél órát játszott a csapat, elégedettek lehettek a rajongók.
  
  Ahogy a fentiekből is kitűnik, két Ripper-korszakos dal, a Declaration Day és a Ten Thousand Strong is belekerült a programba. Rippert mindig is egy fantasztikus énekesnek tartottam, a Barlow-t övező hype-ot viszont egész eddig túlzónak éreztem, mert bár valóban egy érzelemdús, jellegzetes énekhang az övé, de sosem volt olyan képzett és igazán sokoldalú, hogy ennyire hasra kelljen esni tőle. De ezen a koncerten a Tim Owens pengehangjára írt dalokat is olyan tökéletesen tudta visszaadni, hogy mindenképpen jár egy nagy elismerés neki. Kétségkívül fejlődött, továbbképezte a hangját, és most már én magam is elismerem, hogy Matt Barlow egy elsőrangú énekes! Bolognában tökéletes volt Barlow, itt Tolminban viszont rekedtséget lehetett érezni a hangjában a konferálásoknál, a dalokba azonban mindent beleadott! Megint csak elismerésre méltó hozzáállás!
  
  Persze Jon Schaffer is hozta a formáját, szállította a horzsoló riffeket, jóbarátja Troy Seele pedig a szólómunkából vette ki a részét. Basszusgitárosként egy ismeretlen arcot, Freddie Vidales-t szerződtették, aki szintén jól, és szemmel láthatóan élvezettel oldotta meg a feladatát. A doboknál Brent Smedley, a régi-új ütős kalapálta a ritmust. Remek összjátékot mutatott a csapat, hatalmas koncert fűződik az Iced Earth nevéhez. Remélem Budapesten is hasonló hangulatot tudnak majd varázsolni, mint ami Tolminban volt.
  
  A fő színpad utolsó bandája a jól ismert Amon Amarth volt, akikkel viszonylag gyakran össze lehet futni erre-arra. Szóval velük kapcsolatban különösebb meglepetésre nem kell számítani, mindig hozzák a megszokott magas színvonalat. Ma azonban mégis meglepetést okoztak! Ez a koncert ugyanis nem volt igazán jó!
  Arról sincs szó, hogy rossz lett volna. Mert az Amon Amarth azért álmából felkeltve is le tud tenni valamit az asztalra. De valahogy olyan sótlan volt ez a buli, nem éreztem azt a lelkességet, ami ilyenkor szokott lenni. Pedig a számok is magukért beszéltek, a Valhall Awaits Me, Runes To My Memory, Asator, Death In Fire, The Pursuit Of Vikings, Victorious March, Across The Rainbow Bridge, Cry Of The Black Birds, An Ancient Sign Of A Coming Storm azért garanciák a minőségre (bár ebből is látszik, hogy főleg az utolsó 2 albumot preferálják, lehetett volna kicsit változatosabb is a program).
  Technikai problémák is adódtak, a teljes első szám alatt Johan Hegg hangját egyáltalán nem lehetett hallani, és a gitárok is furán szóltak. De ezek mégsem nyomtak sokat a latban, mert a banda keményen odatette magát, pörögtek a hajak a színpadon. De valahogy a hangulat mégsem volt olyan kirobbanó, mint mondjuk a legutóbbi Metalcamp-es koncertjükön, vagy a budapesti fellépéseiken. Nehéz megmagyarázni hogy miért, egyszerűen most valahogy így jött ki a lépés.
  
  Nem akartam kihagyni a Tankard koncertjét a 2-es számú színpadon, de mivel a programfüzettel ellentétben mégsem az Amon Amarth befejezésével egy időben kezdtek, csak olyan 4-5 számot csíptem el tőlük. Ha valaki nem ismerné a csapatot, akkor a Kreator Sodom Destruction trió után kullogó negyedik bandát kell elképzelni, akik sohasem tudtak felnőni az előzőkhöz, de több mint 15 kiadványukkal mégis tiszteletreméltó életművet tudnak maguk mögött. Igaz, az említett életművük (és igazából minden, ami a Tankard-dal kapcsolatos), gyakorlatilag csak és kizárólag egy dologhoz köthető: a sörhöz.
  Szóval Németország legviccesebb sörmetal bandája adott koncertet a Metalcamp-en, de csakis azért szeretnivalók ők, és nem pedig szánalmasak, mert pontosan tudják, hogy nem kell komolyan venni magukat, és ennek megfelelően poénra veszik a figurát. De hát az olyan dalokkal, mint a We Still Drink The Old Way, Zombie Attack, The Beauty And The Beer, Tanze Samba Mit Mir, Freibier, ez nyilvánvaló (amúgy is vicces számcímekért ajánlom mindenki figyelmébe a teljes Tankard diszkográfiát!)
  
  Gerre, az énekes tökéletes archetípusa a zenekar mondanivalója által megkövetelt férfiideálnak. Iszonyatos méretű sörhasa békésen csüngött alá, de ennek ellenére fürgén berohangálta a színpadot a nagydarab ember, és osztotta az észt nagy erőkkel. Társai is úgy néztek ki, mint akiket valamelyik késdobáló lebuj kocsmából ráncigáltak elő a koncert kedvéért. Szóval épületes társaság voltak, a zenéjük sem tartalmazott túlbonyolított megoldásokat, egyszerű pőre thrash metalt kaptunk tőlük. De aki tudta mire számítson a Tankard-tól, és nem várt igazán komoly megfejtéseket, az maximálisan élvezni tudta a bulit.
  És az összegyűlt viszonylag szépszámú érdeklődő élvezte is. Az első sorokban végig ment a nyomulás és a pogó, mindenki meg fog őrülve, össze-vissza ugráltak és fröcskölték a sört, és üvöltözték hogy „Frei Bier Für Alle!” a jelenlévők, akiknek a nagy részét természetesen a német etnikum tette ki. Gerre tovább szította a hangulatot, elmeroggyant kommentárjaival és bohóckodásával kivívta mindenki szeretetét. Így a nap levezetésére ideális volt a Tankard mókás koncertje, ami viccessége ellenére még zeneileg is a vállalható kategóriába tartozik.
  
  Hátra volt még a kisszínpadon a Dark Fortress, de mivel a black metal meglehetősen hidegen hagy, inkább az alvást választottam. Állítólag ütős koncertet nyomott a banda, szóval a stílus rajongóinak érdemes lehet utánajárni a német horda munkásságának.

  Július 6 vasárnap
  
  A vasárnap is egész ígéretesnek tűnt, aztán később elég érdekesen alakult... De mindent a maga idejében! A szokásos jegeskávé-pancsolás kombó természetesen ma is érvényben volt, napközben mindig a vízparton zajlott az élet. Az Evergrey-re nem tartottam érdemesnek visszaérni, mert sohasem érdekelt különösképpen a munkásságuk. Ahhoz képest, hogy mennyien hasra vannak esve tőlük, véleményem szerint közel sem annyira izgalmas a zenéjük. Ráadásul elég gyér hangzást is kaptak, szóval utólag se bánom, hogy csak az utolsó pár számba sikerült belefülelnem.
  
  A Brainstorm viszont már a színpad elé vonzott, és ők nem is hazudtolták meg magukat ezúttal sem. Bár az időpont szintén elég korai volt, a közönség létszámára is gyenge közepest lehet mondani, de a német power metal brigád ezúttal is beleadott apait-anyait. Különösen Andy B. Franck énekes, de tőle ezt már megszoktuk. Hihetetlen vidámsággal kommandírozta a csapatot, és a tenyeréből etette a közönséget. Kis híján szó szerint is, ugyanis néhányszor egészen a kordonokhoz lement, ott énekelt az első sorok arcába, és nem fukarkodott a pacsikkal. Aztán még egy gumi-gitárral is táncot lejtett a deszkákon. Tiszta dili arc!
  Csapata, Thorsten Ihlenfeld és Milan Loncaric gitárosok, Antonio Ieva basszeros, és Dieter Bernert dobos szintén nagy mosolyok közepette hegesztették a fogós, de mégis súlyos power metal témákat. A program a csapat munkásságának emlékezetes tételeit elevenítette fel, persze csak ami belefért a programba. A Falling Spiral Down, Highs Without Lows, Shiva´s Tears, How Do You Feel, Blind Suffering, Worlds Are Comin´ Through, Fire Walk With Me, All Those Words dalokra emlékszem biztosan. Magyarországon is minden esetben rendkívül jó hangulatban telnek a Brainstorm koncertek, ezúttal sem volt ez másképp. Ezért szeretik őket ennyire a világ minden táján, és nem utolsósorban remek zenét játszanak. Azt kaptam tőlük, amit vártam.
  
  A Korpiklaani is nagy kedvenc, őket szintén láthattuk már számtalanszor otthon. Én magam talán már 6-7 Korpiklaani bulin is részt vettem már, de mivel az ő koncertjük mindig jó muri, ezért nem hagyhattam ki az ideit sem. A csapat a szokásos felállásban és felszereléssel lépett a színpadra, rögtön bele is csaptak a Wooden Pints című slágerükbe. Innentől nem volt megállás, folytatódott a sor a Korpiklaani, Cottages & Saunas, Tuli Kokko, Journey Man, Happy Little Boozer, Hunting Song dalokkal.
  Aztán mégis lett megállás, ugyanis a banda kb. fél óra zenélés után búcsúzkodott, és elhagyta a színpadot. Hát ennél azért többre számítottunk, nem tudom minek tudható be a megkurtított játékidő. Mindenesetre a rendelkezésre álló fél órát a lehetőségekhez mérten jól kihasználta a banda, a meglepő módon raszta frizurára váltó Jonne Järvelä keveset konferált, és inkább sokat énekelt. A társak vidáman adták a talpalávalót, Szlovénia közönsége pedig nem volt rest a Finntroll után újabb örömtáncot járni, ugrálni, headbang-elni kinek mi esett jól.
  Ez a rövidke, de mégis sikeres Korpiklaani buli nagy tetszést aratott, a finnek újabb elismerést zsebeltek be a Metalcamp-en. Én mindig szívesen megnézem őket, akár tizedszerre is, de azért lássuk be, hogy kezdenek már kiismerhetővé válni a Korpiklaani koncertek, egy kicsit talán ellaposodni. Igaz ez a legutolsó albumra is, a Korven Kuningas lemezre, amely már meglehetősen önismétlő alkotás. Talán jó lenne a csapatnak egy kicsit megpihenni, összeszedni a gondolatokat és ötleteket, hogy a legközelebbi kiadvánnyal újra egy nagyot robbanthassanak, és frissíthessék a koncertes repertoárt.
  
  Következett a Behemoth, akiktől egy kíméletlen koncert volt kilátásban. A lengyel horda fél 8 körül szállta meg a színpadot, és belekezdett a mészárlásba. Ám a deklaráltan sátánista banda úgy látszik kihúzta valakinél a gyufát odafönn, mert alig jártak a koncertjük felénél, pillanatok alatt irtózatos vihar söpört végig Tolmin-on. De olyan, ami nem ismer kíméletet vitte a sátrakat, pavilonokat, a dézsából ömlő esővíz pedig eláztatott mindent, amit lehetett. A zenekar próbálta menteni a menthetőt, és folytatni a programját, de szép sorjában az összes hangcuccuk bemondta az unalmast, így a Behemoth tagjainak távozniuk kellett a deszkákról.
  A vihar hihetetlen erővel tombolt, és mivel teljesen váratlanul tört rá Tolmin-ra, nem volt idő és lehetőség felkészülni rá. Mindenki próbált egy zugot keresni, ahol átvészelheti az ítéletidőt, sokan kezdtek már lemondani a koncertek folytatásáról. Jó sok idő eltelt, mire kicsit lanyhulni kezdett az esőzés, a táborozók pedig kíváncsian várták, vajon mit lépnek a szervezők.
  
  Szerencsére a félbehagyott Behemoth-on kívül nem kellett más koncertről lemondani, mindössze az egész program volt hatalmas csúszásban, de ez teljesen érthető is volt ebben a helyzetben. A Helloween nem hagyta magát megfélemlíteni, Andi Deris-ék az esőzés közepette is kiálltak a színpadra, és bizony jól tették, mert a kordon túloldalán is sokan döntöttek úgy, hogy mit nekünk egy kis víz, ha egyszer a Helloween játszik!
  A csapat látványos színpadképet, és még látványosabb dobszerkót ácsolt össze, de aki látta őket Budapesten a Gamma Ray társaságában, annak ez nem jelentett újdonságot. Pontosabban de, mert az ismerteken kívül még két hatalmas felfújható tökfejjel is megtámogatták a színpadképet.
  
  A Halloween című dallal lépett színpadra a csapat, majd pedig egy igazi „best of” produkciót kapott a nyakába az, aki nem restellt bőrig ázni érte. A Future World, Eagle Fly Free, Dr. Stein, As Long As I Fall, March Of Time, If I Could Fly, Perfect Gentleman, I Can, Where The Rain Grows, I Want Out dalok a legnagyobb heavy metal klasszikusok között vannak, ebben azt hiszem egyetérthetünk. Deris a tőle megszokott módon vidáman vezényelte végig a koncertet, és az esőt is befenyítette, ami majdnem tönkretette a Helloween koncertjét.
  A társak szintén élénken rótták a deszkákat, egyedül Weikath képviselte azt a tipikus beleszarós hozzáállást, ami nélkül ő elképzelhetetlen lenne. A körülmények ellenére jó koncertet adott a Helloween, bizonyítva, hogy továbbra is van rájuk igény, hiszen a tökfej-pólós rajongótól az atom death metalosokig minden réteg ott bulizott felszabadultan a koncertjükön.
  
  Kisebb dilemmát jelentett, hogy melyik színpadhoz vonuljak. A fő színpadon a legendás Ministry következett az utolsó turnéjával, a 2-es színpadon pedig nagy kedvencem, a Skyforger nevű folk metal banda Lettországból. Az utóbbi mellett döntöttem, mert hiába akármilyen kult zenekar a Ministry, az ő stílusuk nem áll közel hozzám, ellenben a Skyforger-t egy otthoni koncerten ismertem (és szerettem) meg, tudtam róluk, hogy élőben remekelnek. És nem is bántam meg a döntést, mert a lettek valóban kiváló bulit adtak.
  Csodálkozva néztem a csapatot, akik maguk hangolták be hangszereiket, mert kissé hiányosnak láttam az összképet. Lehet hogy én maradtam le valamiről, de úgy emlékszem, hogy a gitáros/énekes, szólógitáros, dobos és basszeros mellett volt még egy emberük, aki furulyán, kecskedudán, meg mindenféle furmányos népi hangszeren játszott. Ő most nem volt jelen a koncerten.
  
  De egyéb furcsaságot is tapasztalhattunk, mégpedig ahogy a basszusgitár megszólalt. Ahogy a hegyomlásnyi Edgars „Zirgs” megpengette, egyszerre adott basszusgitár-hangot és ritmusgitár-hangot. Én még ilyet nem nagyon pipáltam, nem is értetem, mi szükség van erre egy olyan bandában, ahol már eleve jelen van a 2 gitár, de problémát mindez nem okozott. Csak szokatlan látvány volt, ahogy Zirgs gitároshoz illő technikával reszelte a hangszerét.
  A beállás lassan a végére ért, kezdetét vette a várva várt Skyforger koncert. A hazaiak már részesültek a jóságból, hiszen a lettek előző nap Magyarországon léptek fel. Egész biztosan emlékezetes koncert lehetett, hiszen az énekes Peter (aki tökéletesen úgy nézett ki, mintha a Gyűrűk ura filmvászonról lépett volna elő a morcos törp) üdvözlései között ott szerepelt „Ákos from Hungary”. Innentől kis delegációnk egyértelműen szívébe zárta a csapatot, de ez amúgy sem volt nehéz, hiszen remek koncertet adtak.
  
  A program elsősorban a csapat három sikerlemezének dalaiból állt, az 1998-as Kauja Pie Saules, a 2000-es Latviesu Strelnieki, és a 2002 Perkonkalve legjobb pillanatai elevenedtek meg. A hangzás kielégítő volt, a zenekar és a közönség pedig egyaránt remek hangulatban volt. Úgy tűnik, itt is elég sokan ismerték a Skyforger-t, mert mindenki be volt indulva erre a folkos, kántálós, menetelős elemekkel átszőtt black/thrash metal-ra. A pöttöm Peter és a fölé tornyosuló Zirgs mellett a gitáros Skudritis és a dobos Mazais is nagyot alkotott, remélem Magyarországra is visszatérnek rövid időn belül, hogy újra láthassuk őket.
  A kisszínpadon a Fear My Thoughts-szal folytatódott a program, akiket ismerhetünk már, hiszen tavaly januárban a Kataklysm társaságában léptek fel hazánkban. Elég ütős metalcore-t nyomtak, a keményebb fajtából, úgyhogy a stílus rajongóinak egy hallgatást biztosan megérnek. A koncertjük is jó volt amúgy.
  
  Ekkorra már teljesen felborult az időrend, a Ministry még lenyomta a buliját a nagyszínpadon, de az utánuk következő Opeth-et már átszervezték a 2-es színpadra. Még mindig jobb döntés volt, mintha elmarad a koncert az eső miatt. Ekkor már igencsak későre járt az idő, mindenki alaposan el volt már fáradva, Akerfeldt-nek is csak egy bohó integetésre futotta ez elején. Szokásukhoz híven jól és precízen játszottak, de érthető okokból már mindenki fáradt volt ahhoz, hogy komolyabb bemozdulás legyen. A program a Demon Of The Fall, Master´s Apprentice, Baying Of The Hounds, To Rid The Disease, Wreath, Heir Apprent, The Drapery Falls dalokat tartalmazta. Ez most nem az Opeth estéje volt, más alkalommal remélem ideálisabb körülményeket kapnak.
  Talán furcsának hat, hogy a Marduk-ot eleve a kisszínpadra szervezték, bár engem nem igazán érdekelt az előadásuk. A Drone-t viszont megnéztem volna, de ezek a koncertek már olyan irreálisan későn kezdődtek el a csúszás miatt, hogy esélyét sem láttam. Majd talán egy másik alkalommal.

  Július 7 hétfő
  
  Na még egy ilyen retek napot nem kívánok senkinek! Egész nap esett az eső. Intenzíven és folyamatosan, így tehát még az orrát se dugta ki az ember a sátorból, ha jót akart magának. Mondjuk a felhozatal se volt valami nagy durranás ma, szóval legalább emiatt nem kellett sápítozni. De az igazi szerencse az volt, hogy este 8 óra felé, amikor a Rage színpadra lépésével a program kezdett érdekessé válni, mintegy parancsra kitisztult az ég, és onnantól már élvezhető időjárás fogadta a koncertezni vágyókat. Mi ez, ha nem áldás?
  Mert a Rage szokásához híven, Szlovéniában is hatalmas sikert aratott! A Peavy Wagner, Victor Smolski és André Hilgers trió egy fantasztikus bulival kényeztetett el minket. Mondjuk érdekes volt, hogy rögtön a legelején Smolski szép következetesen odébblökte mindegyik kamerást (minden koncertet több kamerával rögzítettek a fesztiválon, valószínűleg az 5 éves jubileumot egy dvd kiadvánnyal szeretnék emlékezetessé tenni), értésére adva mindenkinek, hogy nem járul hozzá a filmezéshez.
  
  A koncert nem csak a szikár, thrash-es Carved In Stone lemezre épült, hanem a korábbi Rage slágerek is jócskán terítékre kerültek. A program jó részét ismerhette már, aki áprilisban a Wigwamban látta a bandát, az ő számukra ismerősek lehettek a Drop Dead, Days Of December, Soundchaser, Refugee, No Regrets, Down, Set This World On Fire dallamai. Itt Szlovéniában is hasonlóképpen zárult a koncert, mint nálunk, vagyis a legismertebb számokat, a Don´t Fear The Winter-t és a Higher Than The Sky-t egyfajta mixelt formátumban szállították le. Továbbra sem tetszett ez a megoldás, ezek a nóták megérdemelték volna a teljes terjedelmet.
  Pazar játékot mutatott be a Rage, különösen a „Mr. Guitar”-ként bemutatott Victor Smolski. A fehérorosz származású nagymester virtuóz szólókat eregetett, látható módon összhangban volt gitárja minden rezdülésével. André Hilgers precízen szolgáltatta a ritmusokat, Peavy pedig a tőle megszokott kedélyességgel kommandírozta a csapatát. A közönség is vette a lapot, együtt énekelték Peavy-vel a szövegeket. Bár nem szokták stílusuk legnagyobbjai között megemlíteni a Rage nevét, de a fiúk számtalanszor bebizonyították már, hogy aki részt vesz a koncertjükön, rossz hangulattal biztosan nem fog távozni.
  
  A Soilwork-től egy igazi földgyalu típusú zúzdát vártam, és meg is kaptam. Björn Strid nagyon ért hozzá, hogyan kell felszítani a közönség hangulatát. Persze maguk a számok is megadták az alaphangot, a súlyos groove-októl a technikás tekerésekig terjedt a repertoár. Összességében mégis azt mondom, hogy hosszú távon nem éreztem volna olyan izgalmasnak a koncertjüket, ha ”Speed” nem csavarja ilyen ügyesen az ujja köré a jelenlévőket.
  Főleg a két utolsó lemezük anyagáról játszottak, de pár korábbi szerzemény is előkerült. A banda élvezettel szolgáltatta a talpalávalót, a gitárosoktól kezdve a szintisig mindenki odatette magát. Ola Flink basszerre ez különösen igaz, őt valahogy pályát tévesztettnek érzem itt a Soilwork-ben, az ő mozgáskultúrája inkább egy AC/DC-szerű ugri-bugri rock & roll bandában lenne stílszerű.
  
  A rajongók mohón falta a dallamos death / metalcore jellegű pusztítást, és az energiát ami a színpadról áradt. ”Speed” sokat kommunikált a közönséggel, próbálta dicsérni a szlovén sört, (amelyből azért többet is magába szólított a koncert folyamán), de nem igazán jött össze neki... Persze ez nem az ő hibája (”Szlovénia híres a söréről?” „Neeeem!!”, és ebben igazuk is volt a jelenlévőknek...).
  Az aktivitást viszont alaposan sikerült felszítani Björn Strid-nek, főleg azzal, hogy a nyári fesztiváldömpinggel ellentétben ezen a különleges Metalcamp fesztiválon a közönségtől is különleges őrjöngést vár el, ami igazán emlékezetessé teszi az estet a Soilwork számára. Több se kellett, kaptak is a nyakukba olyan hatalmas circle pit-eket és wall of death-eket, hogy öröm volt nézni! A Soilwork tehát jött, látott, és győzött, reméljük az év későbbi felében Magyarországon is megteszik mindezt.
  
  Már csak a Morbid Angel koncertje volt hátra, és bár elég későn kezdődött a koncertjük, sokan kíváncsiak voltak rájuk, mert nagyon súlyos buli volt kilátásban. Az éjszakában a színpadfények fenyegetően villogtak, rideg hangulatot sugározva. Erre szükség is volt, mert óriási hangulati pluszt adott a koncertnek, a Morbid Angel amúgy is legendásan durva zenéjének.
  Igazi „best of” programot játszott a banda, a ´90-es évek legmorbidabb számait vették elő. Sőt, a Rapture, Pain Divine, Maze Of Torment, Sworn To The Black, Chapel Of Ghouls, Dawn Of The Angry, Fall From Grace után egy vadiúj nótát is elreszeltek, ami a Nevermore névre hallgat. Ez alapján az új lemez is meglehetősen súlyos lesz, de hát a Morbid Angel-től ezt várja mindenki.
  
  A koncert a God Of Emptiness, Where The Slime Live, Evil Spells, Immortal Rites, és a World Of Shit (The Promised Land) dalokkal zárult, a közönség pedig rendkívül elégedett volt a látottakkal és hallottakkal. Pete Sandoval néha már irreális tempót diktált, úgy ficergett a dobok mögött, mint egy sajtkukac. A csontvázküllemű Trey Azagthoth gitárkínzásai adták a másik jellegzetességét a Morbid Angel zenéjének, míg az új bárdista, Thor Anders Myhren zord arckifejezéssel reszelt a másik oldalon.
  David Vincent remekül kommandírozta a csapatot és fanatizálta a közönséget, a késői időpont nem volt hátrány abban, hogy sikerüljön nekik felszítani a hangulatot. Bár az én ízlésemet azért nem fedi az általuk képviselt eszeveszett, kaotikusnak ható mészárlás, egy igazi death metal zúzdát láthattunk a Morbid Angel-től.

  Július 8 kedd
  
  Sajnos az utolsó nap is bővelkedett a problémákban, így hát megint csak nem lehetett felhőtlen a boldogságunk. Mint ahogy az ég sem az, hiszen délelőtt újfent alapos esőzés tett lehetetlenné bármiféle tevékenységet. Másrészt pedig többünknek sikerült összeszedni egy kedves kis napszúrást, ami ezen a napon jött ki, így aztán rendkívül kellemes volt 40000 fokos lázzal haldokolni a sátorban...
  Délutánra végre kitisztult az idő, rohantunk is be a városba pizzázni, hogy legalább legyen valami a gyomrunkban. Csak este 6 óra felé sikerült visszakeveredni, ami azt eredményezte, hogy lemaradtam az In Slumber nevű bandáról, akik 4 órakor nyitották meg az utolsó nap programját. Az osztrák bandát még a tavalyi Metalcamp-en ismertem meg, akkor nagyon megkedveltem őket, így idén is beterveztem a koncertjüket, de az élet sajnos másképp hozta. Na mindegy, majd talán legközelebb. Ugyancsak lemaradtam a Biomechanical-ról, akik szintén jóféle banda, de túlzott komplexitásuk, és a nem odaillő énekhang miatt igazán megkedvelnem őket sosem sikerült.
  
  Az Onslaught-ra viszont már mindenképpen oda akartam érni, és ez szerencsére sikerült is. Nem túl régen fergeteges hangulatú (de annál ratyibb hangzású) koncertet adott a banda nálunk, bíztam benne, hogy most a Metalcamp-en hasonlóan jó színvonalú, és végre ütős hangzású bulit prezentálnak nekünk.
  Nos, legnagyobb meglepetésemre valahogy nem ütött akkorát ez a buli, mint ahogy vártam. Pedig végre a hangmérnökök is jó munkát végeztek, rendesen megdörrent az Onslaught, de a várva várt adrenalinfröccs elmaradt. Pedig jól játszott a csapat, a tagok alaposan odatették magukat, a Killing Peace, Power From Hell, és a The Force lemezek thrash csapásai szántották a hallójáratokat.
  Lehet, hogy a kissé szellős nézőtér, Sy Keeler kissé irritáló sikkantásai, vagy a betegség miatti közérzetem együttesen hátráltatott a koncert kiélvezésében, de ez most valahogy így sikerült... Mivel tudom, mert tapasztaltam, hogy a bandában sokkal több is lakozik, ezért nem veszem a magam részéről mérvadónak a mostani koncertet, talán egy klubbuliban jobban átütnek az Onslaught erényei.
  
  Elég nagy hype-ot kap manapság a Volbeat, ezért kíváncsi voltam, hogy valóban olyan jók-e, mint ahogy mondják őket. És igen, valóban jók. Sokkal könnyedebb hangvételű zenét játszanak, mint a nap eddigi fellépői, mondhatni már-már fülbemászóan slágeres, és ezáltal egy kicsit hatásvadász is, amit csinálnak. A zenéjükre pillanatok alatt rá lehet kattanni, így nem csoda, hogy sokan zengenek ódákat a dán csapatról. Engem azért nem tudott rabul ejteni a Volbeat, de kétségtelenül jó koncertet láttunk tőlük.
  Noha a csapat mindegyik tagja magas színvonalú játékot produkált, Michael Poulsen énekes vitte el a hátán a produkciót. Sokat kommunikált a közönséggel, és tökéletesen hozta a fülbemászó dallamokat. A két meglévő sorlemezük dalaiból állították össze a setlist-et, a rajongók pedig örülhetnek, mert rövidesen itt a harmadik! Szép élmény volt megismerkedni a Volbeat-tel, ha egy legközelebbi fesztiválon újra összefutok velük, gyanítom hogy akkor is belenézek majd a produkciójukba.
  
  A svájci Eluveitie volt a nap egyik nagy attrakciója, ők egyébként is közel állnak a szívemhez már egy jó ideje. A svájci folk/death metal zászlóvivői világszerte kivívták az elismerést, különösen a Spirit és a Slania lemezeikkel kúsztak be észrevétlenül a stílus élvonalába. Az Eluveitie viszont nem csak lemezen, hanem élőben is remekel. Erről a tavalyi és az idei Metalcamp-en egyaránt megbizonyosodhattunk.
  Bár a fesztivál nagyszínpada hatalmas, a svájci brigád számára majdhogynem szűknek bizonyult, hiszen ők 8 fővel léptek a deszkákra. Nem tudom, hogy a tavalyi koncertjükön mekkora volt a rutinos rajongók, és az újonnan érdeklődők aránya, de azt láttam, hogy a 2008-as fesztiválon már rengetegen meneteltek befelé céltudatosan a svájciak előadására.
  Az Eluveitie meg is hálálta a nagy érdeklődést, teljes fordulatszámon pörögtek, miközben diszkográfiájuk legtempósabb szerzeményeit prezentálták Szlovénia népének, úgy mint az Inis Mona, Uis Elveti, Of Fire, Wind & Wisdom, The Somber Lay, Bloodstained Ground, Gray Sublime Archon, Your Gaulish War. Különösen a torzonborz Kirder tesók vették ki a részüket a tombolásból, Sevan és Rafi olykor térden állva zúzott a színpadon.
  
  Egyébként ha valaki nem tudná, a két iker már egy ideje nem tagja a zenekarnak. Ezt a turnét még lenyomják, de a pótlásukról gondoskodott már a csapat. Kíváncsi vagyok, hogy alakul a továbbiakban az Eluveitie sorsa, hiszen Sevan és Rafi annyira meghatározó egyéniségek voltak, hogy gyakorlatilag ők adták a zenekar arcát. Jó volt most még a színpadon látni őket, talán utoljára, hiszen a következő alkalomkor, amikor újra üdvözölhetjük a csapatot, a basszusgitáros és furulyás poszton már új arcokat fogunk találni.
  De azért Chrigel Glanzmann-ékat sem kell félteni. A banda első számú énekese szintén istenesen headbang-elt a deszkákon, akárcsak társai. Még a két bájos hölgy, Meri Tadic és Anna Murphy is becsülettel lóbálta a haját. A kordonokon túl sokféle mozgáskultúrát lehetett megfigyelni, erre a folk/death metalra helye volt a táncikálásnak, és a headbang-eléssel kombinált léggitározásnak egyaránt. Az Eluveitie nagy sikert aratott, hangulatos koncertjükkel bizonyára ma is sok új hívet szereztek.
  
  Érkezett a Subway To Sally, én meg visszazuhantam a sátramba, mert a magas láz kezdett győzedelmeskedni... Kifejezetten nem is érdekelt a koncertjük, bár a sátorból hallva egész jó bulit nyomtak. Viszont a fesztivál végső koncertje, az Arch Enemy nem bízott semmit a véletlenre, még úgy utoljára ledarált minden jelenlévőt. Michael Amott-ot és Daniel Erlandsson-t már láthattuk nemrég a Carcass soraiban, most újra színpadra léptek, ezúttal kicsit más zenei világgal.
  Az Arch Enemy jött, és nem kegyelmezett. Az ő programjukat ténylegesen lemezbemutatónak lehetett nevezni, hiszen a setlistnek közel a felét a legfrissebb Rise Of The Tyrant album nótái adták. Ez nem is jelentett problémát, hiszen a tavalyi korong gyöngyszemei, a Blood On Your Hands, Revolution Begins, The Last Enemy, I Will Live Again a csapat leghúzósabb alkotásai között vannak. A többi elhangzott dal természetesen az Angela-val készült lemezek közül került ki, viszont a Ravenous, Taking Back My Soul, Dead Eyes See No Future, My Apocalypse, Dead Bury Their Dead, Nemesis, Snow Bound, We Will Rise mellé befért még egy Fields Of Desolation is. Szerintem kiváló setlist-et állított össze az Arch Enemy, bár persze még találtam volna olyan nótákat, amelyeknek mindenképpen helye lett volna a mai este...
  
  Angela tőle szokatlan módon ezúttal fehér ruciban pompázott, frontemberi tevékenységére sem lehetett panasz. A dögös germán valkűr példásan élte bele magát a zenébe, valamint rájött, hogy nem lesz tőle keményebb, ha a konferáló szövegeit is rikácsolva prezentálja, pluszban még a torkát is tönkreteszi vele. Így a konferálásokat Angela már a normális hangján végezte, a dalszövegeket viszont természetesen továbbra is acsarkodva köpködte közénk. A két Amott példamutatóan játszott, őrületes, hogy mennyire benne vannak az ujjaikban ezek a jellegzetes melódiák. Fantasztikus élmény volt figyelni a játékukat, az elnyújtott szólóikat.
  Daniel Erlandsson érdemel még külön említést, ámulatba ejtő módon kezelte a dobokat. Annyira súlyos dobhangzást kapott a banda, hogy Daniel lábdobjai úgy dörögtek, mint megannyi atombomba, király volt! Emellett elképesztő precizitással is játszott, hatalmas erőssége ő az Arch Enemy-nek. Sharlee D´Angelo szintén biztos pont a csapatban, basszusmunkája mellett ő is alaposan kiélvezte a koncerthangulatot.
  
  Kiváló bulit nyomott az Arch Enemy, szerintem annak a bizonyos göteborgi metal stílusnak a vezető bandája ők manapság. Ezzel a koncerttel búcsúzott a Metalcamp 2008, soha rosszabb befejezést. Remélem elcsípjük nálunk is valamikor a svéd csapatot, jó lenne ha a magyar rajongókat is elkényeztetnék egy jó kis bulival.
  Volt még egy kis jelenet a legvégén, a teljes Metalcamp stáb felállt a színpadra, és elénekelték a már akaratlanul is agyba vésődött Metalcamp himnuszt (amelynek zenéjét egyébként egy helyi banda, a Prospect szerezte). Mit is mondhatnék, köszönjük nekik a fáradságos munkájukat, és bár összességében maradtak még hiányosságok a fesztivál szervezésében, de úgy hiszem mindannyian nagyon jól éreztük magunkat!
  
  A másnap már nem volt kifejezetten említésre méltó, csupán a hazaút. Az eső szerencsére ezúttal megkímélt minket, így az összepakolást nyugis időben tudtuk elvégezni. Persze ha a nyomoronc buszsofőrön múlt volna, még megtoldotta volna pár órával az amúgy is túlzásnak minősülő menetidőt, de felvilágosítottuk, hogy jobb lenne, ha nem keresgélne rövidebb utat a nyílegyenesnél...!
  Nagy nehezen, jelentősen elfáradva hazaértünk, de nem bántuk a pillanatnyi fáradtságot, hiszen ezt az egy hétnyi élményt nem szorítja a háttérbe semmi! Bár voltak zavaró tényezők, összességében a Metalcamp fesztivál egy remek kikapcsolódás volt, jó társasággal, kellemes környezetben, kiváló hangulatban. És mellé esténként még zúzós koncertek is társultak, szóval egy vérbeli metalhead számára ez nem más, mint egy ideális nyaralás és buli. Nem is kétséges, hogy jövőre is olvashattok majd beszámolót tőlem, hiszen Európa egyik leghangulatosabb metal fesztiválja egyszerűen kihagyhatatlan! Szóval jövőre, ugyanitt...!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: