hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2008. július 31. csütörtök   15:34
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Gods of Metal 2008
2008. június 27-29, Arena Parco Nord, Bologna

  A mennyország: ahol az angolok a rendőrök, a franciák a szakácsok, a németek a technikusok, az olaszok a szeretők, és az egészet a svájciak szervezik.
  A pokol: ahol a németek a rendőrök, az angolok a szakácsok, a franciák a technikusok, a svájciak a szeretők, és az egészet az olaszok szervezik.
  Elnézést, de ezzel a kis viccel kell indítanom ezt a beszámolót. Ugyanis a legendásan rossz olasz szervezés a Gods of Metal fesztiválon is tetten érhető volt, noha azért mégsem olyan mértékben, hogy valóban pokolnak lehessen nevezni a rendezvényt. Sőt, épp ellenkezőleg.
  Ugyan plakátok, útjelzés nulla, a meghirdetett tábornyitás napján csak késő délután engedték be a népet a területre, és a macerás bejutás kellemetlenségekre adtak okot, de összességében ezek eltörpültek a fesztivál erényei mellett.
  
  Iron Maiden, Judas Priest, Slayer, At The Gates, Carcass, Iced Earth, Testament, Yngwie Malmsteen, Meshuggah, Morbid Angel, Apocalyptica, stb. Van még kérdés...? Ugye hogy nincs! Ilyen bandák, egy helyen ez mindenképp egy soha vissza nem térő alkalom volt, tudtam hogy nem hagyhatom ki. És milyen jól tettem...!
  Mint már szőrmentén említettem, a táborhelyre való bejutást sikerült kicsit megbonyolítani, de miután felvertük a sátrakat, onnantól már nem volt több gond. Maga a Parco Nord egyébként 2-3 km-re található Bolognától, közvetlenül az autópálya mellett. Ott egy elkerített részre húzták fel a hatalmas színpadot, a környékén ki voltak jelölve a sátorozási helyszínek, szóval kb. ennyi. A színpadra mindenhonnan jó rálátás ígérkezett, hiszen körben dombok övezték.
  Az idő ebben a 3 napban egyenletesen tűzforró volt, így a koncertek végigtombolása azért összességében fárasztó mulatságnak bizonyult. A fényeffektek is csak az végső fellépők programjára tudtak érvényesülni. Viszont mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a hangzás a legelső koncerttől az utolsóig, kivétel nélkül minimum lemezminőségben szólt, tökéletes volt! Ezen a téren maximális gratuláció illeti a stábot, kiváló munkát végeztek!
  
  Június 27 péntek
  
  Az első nap gyakorlatilag kizárólag az Iron Maiden-ről szólt számomra (és nagyjából mindenki más számára is), a többi banda nem volt igazán figyelemfelkeltő ezen a napon. Lauren Harris volt az első fellépő, aki miatt érdemes volt átsétálni a fesztivál színtérre. Mondjuk az ő ittléte, és a rockmédiában való bármiféle megjelenése kizárólag a családi kötelékeknek köszönhető (aki esetleg nem tudná, ő a Maiden-főnök Steve Harris leánykája), ugyanis a zenéje alapján nem hinném, hogy különösebb figyelmet érdemelne. Átlagos, nem kirívó rocknótákból állt Lauren Harris koncertje, amely könnyen unalomba fulladhatott volna, ha a kisasszony nem szaladgál állhatatosan a deszkákon, valamint egész ügyes volt a gitárosa is. Szóval egy fesztivál nyitókoncertnek azért jó volt.
  Az Airbourne csapatát Ausztráliából dobták át, ők viszont már nagyon értettek ahhoz, hogyan kell megcsinálni a bulit (akár 40 fokos perzselő hőségben is), különösen Joel O´Keeffe énekes/gitáros. Ez a koncert maga volt a nagybetűs rock & roll. Itt aztán volt pörgés, ordibálás, ugrabugra, ökölrázás. Joel kiköpött úgy néz ki, mint az ifjú James Hetfield a Master of Puppets turné idejében, a fehér Explorer gitárjával meg különösképpen. Nem igazán az én világom ez az ugribugri rock & roll zene, de az Airbourne remek hangulatot teremtett, ez kétségtelen.
  
  A finn csellisták, az Apocalyptica tagjai még mindig speciális jelenségnek számítanak egy metal fesztiválon, így nem csoda, hogy nagy érdeklődés övezte a fellépésüket. Színpadra kerültek a koponyás székek, felhúzták a szemet gyönyörködtető háttérvásznat, és a Refuse/Resist feldolgozással bele is csaptak a húrokba. Tolta is mindenki a léggitárt, nem számított, hogy a megszokott helyett a húrok ezúttal függőlegesen állnak...
  A saját szerzemények, és a jellegzetes Hall Of The Mountain King mellett a program természetesen nagy számú Metallica feldolgozást is tartalmazott, elhangzott a Fight Fire With Fire, Seek And Destroy, Enter Sandman, és persze a Nothing Else Matters is. Ezek kapták a legnagyobb beindulást, látszott, hogy az olasz közönség készül a hamarosan ugyanott esedékes Metallica koncertre (hogy állna beléjük a rosseb...)
  Szerintem az Apocalyptica zenei világán, és koncertes kiállásán nagyon sokat dob Mikko Sirén teljes jogú tagként való csatlakozása, és ízes, erőteljes, tipikus thrash alapú dobjátéka. A többi arc is nagyon élt a színpadon, Perttu és Eicca már-már irreálisan vadul headbang-elte végig a koncertet, Paavo vidáman biztatta a közönséget, Antero, a „vak ember” pedig szokás szerint rezzenéstelen arccal húzta a vonóst, mintha a Nyugati aluljáróban ülne...
  
  A forró nap nem kímélte őket sem, de ennek ellenére ütős koncertet láthattunk az Apocalypticától. Engem összességében a budapesti Pecsás koncert jobban megfogott, ez valószínűleg azért volt, mert akkor érvényesültek a fantasztikus fényeffektek is, amelyek tovább növelték az élményt. Ezt az elméletet alátámasztja, hogy nem sokkal később a szlovéniai Metalcamp fesztiválon is volt szerencsém megtekinteni az Apocalyptica koncertjét, immár sötétben, és a fényeffektek miatt az a koncert is emlékezetesebbként maradt meg bennem, mint ez az bolognai.
  Jött a Rose Tattoo, akiknek öreges rockkoncertje, a lassú tempók, a sok „brotha” és „sista” kiszólás egyáltalán nem fogott meg. Inkább kaja után néztem, és ekkor tűnt fel hogy a kajás sátor egyik szélében egy helyi goth/fétis/pornó sztár hölgyike villantja ultrabrutál méretű didkóit, és fotózkodik lelkesen a már szánalmas módon egymást taposó rajongókkal és érdeklődőkkel. Mondjam azt, hogy ezekben a percekben a szart sem érdekelt a Rose Tattoo koncertje...?
  
  Itt és most tartozom egy hatalmas szégyenkezéssel és mentegetőzéssel mindenkinek. Valószínűleg én vagyok az alulművelt, de az Avenged Sevenfold bandáját én valahol a Killswitch Engage és társai körében helyeztem el eddig gondolatban, vagyis a metalcore stílus igényesebb, húzósabb csapatai között. Megkövetek mindenkit ezért az elhamarkodott ítéletemért, én komolyan nem gondoltam, hogy ez a banda EKKORA nagy kalap szar!!
  Erre a lagymatag ratyi zenére még a metal címszót ráhúzni is szégyen, hiszen nem más mint gitárokkal támogatott popzene. Hiába próbálkozik némi üvöltéssel Matt Sanders, hiába az alkalmankénti kétlábdob és pár technikásabb gitártéma, ettől még az Avenged Sevenfold zenéje zokognivalóan ratyi és szirupos marad. De nem engem kell rosszindulattal vádolni, mert így gondolták ezt Olaszországban is, hiszen hamarosan elkezdtek záporozni a különféle tárgyak a színpadra, a számok között pedig felzúgott a „Maiden-Maiden!” kórus. Szegény Matt Sanders-nek mentegetőznie kellett, hogy ők is hatalmas Maiden fanok, de sorry srácok, még 40 percünk van hátra, ezt még lenyomjuk nektek. Itt már kicsit bohózatba kezdett fulladni a történet... De részemről ennyi bőven elég is volt az Avenged Sevenfold-ból.
  
  Elkövetkezett az a pillanat, amire már annyi magyar évek óta várt (nekem pár héttel hamarabb, mint a többieknek a Szigeten, hehehe...), következett az Iron Maiden koncertje. Már a nézőtéren való készülődés, várakozás is hihetetlen jelenetekhez vezetett. Amíg a színpadon a Powerslave lemezről ismerős egyiptomi díszleteket ácsolták, a küzdőtéren mindenki eszeveszetten helyezkedett, hogy sikerüljön használható pozícióba kerülni. Szinte örökkévalóságnak tűnt a készülődés, míg végre a színpadra robbant az Iron Maiden, azzal a számmal, amire már régóta vártam, hogy élőben hallhassam, vagyis az Aces High-jal.
  A közönség pedig megbolondult. Mindenki az első sorok felé kezdett el nyomulni, hihetetlen tömegjelenetek voltak. Sokan elbuktak, mások rögtön rájuk zuhantak, miközben levegőt is alig lehetett kapni. Nem vagyok biztos benne, hogy mindenki túlélte... Pár szám után én magam is úgy döntöttem, hogy nem embernek való ez az állapot, és az első sorokból inkább hátrébb verekedtem magam, ahol el is lehetett már férni. Persze ez is relatív, hiszen a teljes domboldal tömve volt emberekkel, nem is merem megsaccolni, összesen hányan lehettek kíváncsiak az Iron Maiden koncertjére. Olyan is volt, aki zokogva, Maiden-t kiabálva törtetett az első sorok felé, csak hogy annyival is közelebb érezze magához kedvenc bandáját.
  
  Közben a jól ismert riffekkel végigszántotta a hallójáratokat a 2 Minutes To Midnight is, ezután pedig visszakalandoztunk egy évet, 1983-ba a Piece Of Mind lemezhez a Revelations és a The Trooper erejéig. A színpadkép folyamatosan változott számról számra, mint ahogy Bruce Dickinson is alkalmanként más-más maskarákba bújt. Dave Murray, Adrian Smith és Janick Gers mohón ontották a jól ismert riffeket és a hibátlan szólókat, Steve Harris szokásához híven hol ide hol oda rohant a színpadon, Nicko McBrain pedig kiemelt szeretetet kapott az olasz rajongóktól. Hihetetlen, mintha nem is az 50-es éveikben lennének már ezek a lassan aggastyánnak mondható urak, még mindig 20 éveshez illő módon szaladgálnak a deszkákon.
  Különösen örültem, hogy a csodálatos Wasted Years sem maradt ki a programból, majd pedig jött a legendás The Number Of The Beast, ahol Dickinson elmondta, hogy némi pirotechnikával is készültek, de az olasz hatóságok tiltása miatt ezeket nem használhatják. Nem tragédia, hiszen már így is elképesztően látványos a produkció, az 1982-es album címadó számánál például egy Anubis-fej emelkedett ki a díszletek közül, és vörösen világító szemével, gonoszan pásztázta a közönséget.
  
  Szinte minden 1990 előtti lemezt megidéztek, a Seventh Son... albumról a Can I Play With Madness éneklésébe kapcsolódhattak be a jelenlévők. Aztán kicsit leült a buli a Rime Of The Ancient Mariner-rel, szerintem ki lehetett volna hagyni ezt a 10 perces monumentális dalt. Noha a szellemhajót formáló háttérkép, és a hosszú fekete felöltőben parádézó Dickinson azért látványossággal szolgáltak.
  Újabb legendás dal, a Powerslave, majd pedig a Maiden szokásokhoz méltóan jó pár rajongó közreműködhetett a Heaven Can Wait ”óóó”-zásában. Soha rosszabb hangulatot! Közeledtünk a program végéhez, de még mindig számos nóta hátravolt. Például a Nicko által útjára indított Run To The Hills, amely szintén hatalmas közönségéneklésbe fulladt. A Fear Of The Dark kicsit kilógott a listából a mai estén, hiszen ez a dal már a turné által felidézett időszak után született, de van akkora klasszikus önmagában is, hogy szerintem senki a világon nem bánta, hogy elővették mégis.
  
  A legrégibb Maiden szerzemények közé tartozó Iron Maiden zárta az első szakaszt, de hogy pont ilyen szerencsétlen számú (13) dallal záruljon az este, azt a babonás olasz közönség természetesen nem tűrhette, így az angol legenda még visszatért a deszkákra pár szám erejéig, a Seventh Son... album két nótájával, a Moonchild-dal és a Steve Harris basszusfutamaira épülő The Clairvoyant-tal. És hogy egy felejthetetlen befejezéssel búcsúzzanak, mi más lehetne alkalmasabb erre, mint a zseniális Hallowed Be Thy Name?
  Ezzel immár valóban befejeződött a koncert, a rajongóknak még sok időbe tellett elraktározniuk ezt a friss élményt, hiszen annyi zsigeri hatás érte őket az elmúlt 2 órában, a fantasztikus díszletektől és látványosságoktól kezdve (Eddie figurája is többször megelevenedett a színpadon), a legendás dalokon keresztül, a zenészek hihetetlen profizmusáig. Igen, ez az előadás a profizmusról szólt, minden részletében és mozzanatában. Lehet szeretni és nem szeretni az Iron Maiden zenéjét, de ahogy ez a show össze volt rakva, az önmagáért beszél. Tökéletes zárása az első napnak, felejthetetlen élmény volt ez mindenkinek.

  Június 28 szombat
  
  Na ez már egy húzós nap volt! At The Gates, Testament, Meshuggah, Carcass, Slayer! Ez aztán kiveszi a zoxigént...! A szokásos nappali hőség természetesen megint csak nem kedvezett, de a The Dillinger Escape Plan-re mégis kíváncsi voltam, hiszen legendásan őrült egy csapat, élőben látni kell.
  Nos, immár elmondhatom magamról, hogy személyesen is láttam, miket művel a színpadon a Dillinger, de zenei élményt nem nagyon hagytak bennem. Ez a kaotikusnak ható matek-metal nagyon nem az én világom, és semmi olyat nem tapasztaltam, ami által a legkisebb ingerenciát is éreznék egy Dillinger album meghallgatásához.
  
  A banda tényleg teljesen kettyós, különösen Ben Weinman gitáros, nem lehetett olyan helyet találni a színpadon és környékén, ahová ne mászott volna fel, vagy ne ugrált volna le onnan. Hol térdre borult, hol a földön fetrengve gitározott, olykor pedig nekifutásból pattant vissza az oldalhangfalról. Igaz, egyszer ez a visszapattanás az orrán keresztül került kivitelezésre, ugyanis a jó Ben elvétette a lépést, aminek az lett az eredménye, hogy sikerült látványosan megfejelnie a ládát... De meg se kottyant neki, már loholt is tovább.
  Greg Puciato énekes szintén rohangált amerre csak látott, és közben üvöltött, ahogy a torkán kifért. A híres színpadmászást sem felejtette el bemutatni, így a tartópillérekről is üvöltözött egy kicsit. A többiek valamelyest a nyugodtabb őrültek kategóriájába estek, vagy csak a tűző nap miatt tűntek kicsit lanyhábbnak. Érdekes volt az előadásuk, de hosszú távon már nem tudták fenntartani a figyelmemet.
  
  Meglehetősen korán kezdődött az At The Gates koncertje, noha szerintem a fesztivál egyik legnagyobb különlegessége voltak ők. A turnézásra újraegyesült banda nem tervez több lemezt kiadni, így élőben elcsípni őket igazi unikumnak számít. Nem is okozott csalódást az At The Gates, a két Björler tesó és Martin Larsson a nyakukba kapták a gitárokat, Adrian Erlandsson elfoglalta a helyét a dobok mögött, nagy mosollyal megjelent Tomas Lindberg is, így hát megkezdődhetett a zúzda.
  A csapat szerencsére a legendás Slaughter Of The Soul mellett a korábbi lemezek gyöngyszemeiből is válogatott, így a program olyan számokat is magába foglalt, mint a The Swarm, Terminal Spirit Disease, Windows, Raped By The Light Of Christ. A legnagyobb beindulás persze a Slaughter-re volt, vagyis a Slaughter Of The Soul, Cold, Suicide Nation, Under A Serpent Sun, Nausea dalokra.
  
  A banda szemmel láthatóan élvezte a koncertet és a közönség szeretetét. A Björler-ek elszántan reszelték a göteborgi melódiákat, Tomas Lindberg pedig folyamatosan rótta a deszkákat, rőt szakállával úgy nézett ki, mint egy különösen elcseszett Mikulás. Aztán gyors búcsúzkodás után a csapat hirtelen eltűnt a színpadról, benyomták a háttérzenét, és mivel a korai fellépőknél ráadásnak nem igazán szokott helye lenni, így egy kicsit hitetlenkedve, de mindenki elindult kifelé.
  Ám az At The Gates szerencsére mégis visszapenderült a színpadra, és még utoljára lezúzták nekünk a Blinded By Fear-t. Na ez volt az, ami hiányzott, mindenki gyorsan visszatért, és nagy lelkesedéssel vetette magát a headbang-be. Hitetlenkedésről ezúttal már szó sem lehetett! Kiváló buli volt, talán megint csak a korai időpont, és az elviselhetetlenné váló napsütés jelentett hátráltató tényezőt.
  
  Hatalmas érdeklődés övezte a Testament koncertjét, nem csak a nézőtéren, hanem a színpad mögött is. A nemrégiben becsülettel helytálló At The Gates tagok egy-egy sört kortyolgatva foglaltak helyet a színpad oldalánál, valamint a Dillinger énekes Greg is próbálta elcsípni pár szóra valamelyik „testamenter”-t. A látványos The Formation Of Damnation háttérvászon előtt hamarosan felsorakozott a banda, és nem bízva semmit a véletlenre, rögtön az Over The Wall-lal kezdték a programjukat, amely véleményem szerint történetük leghúzósabb száma. A közönség persze irtózatosan beindult, a csapat pedig csak szította tovább a hangulatot az olyan dalokkal, mint az Into The Pit, The New Order, Practice What You Preach.
  Természetes, hogy az Alex Skolnick-kal, Greg Christian-nal, és bónuszként Paul Bostaph-fal felálló Testament a klasszikus ízekből válogatott, hiszen Eric Petersson és Chuck Billy ezekkel az urakkal alkották meg a ´80-as években a thrash metal alapszámait. És akkor még nem beszéltünk a 9 év nyűglődés után megszült The Formation Of Damnation albumról, amely szintén bemutatkozott 2 szám erejéig, a More Than Meets The Eye és a Henchmen Ride hangzott el róla. Az 1999-es The Gathering legsúlyosabb nótáját, a D.N.R.-t sem lehetett kihagyni, ezek alkották az újkori Testament világát, innentől már csak régi számokat sóztak a nyakunk közé.
  
  Meglepetésként ért az Apocalyptic City és a Raging Waters, ezek közel sem gyakori koncertnóták náluk. Lassan közeledett a koncert vége, de még hátra volt a The Preacher, a csodálatos gitárszólókkal operáló Alone In The Dark, és a legvégén közösen bömbölte mindenki Chuck Billy-vel a Disciples Of The Watch-t.
  Fergeteges buli volt, de hát egy Testament kaliberű bandától ez természetes. Örülök, hogy Alex Skolnick újra ráérzett a thrash metal ízére, amilyen átéléssel és elszántsággal játszott, ezt kár lenne tagadni. Kiváló összjátékot mutattak be Eric Petersson-nal és Greg Christian-nal. Bostaph meg ugye magáért beszél, ez az ő világa, ez a tuka-tuka alapú zsigeri thrash metal. Chuck Billy szokásához híven a domboldalt rengette hatalmas üvöltéseivel, és ennyi év után is hihetetlenül bele tudja élni magát a dalokba. A Testament megmutatta mindenki számára, hogy kell metalt játszani. És még hátra volt a másik nagy tanító is ma este, maga a Slayer...!
  
  De előbb egy újabb súlyos banda érkezett a deszkákra, a Meshuggah. Engem soha sem tudott megfogni a zenéjük, így inkább a pihenést választottam, de az tény, hogy koncerten a Meshuggah hengerel! Elképesztő, milyen varacsk hangzást raktak össze nekik, olyan súlyossággal döngöltek, hogy az belebetonozott mindenkit a földbe. Őket sem zavarta a még mindig masszív napsütés, keményen végigheadbangelték a bulit, Jens az énekes pedig olyan beteg fejeket tudott vágni, hogy nem csodálkoznék, ha a színpad mögött vártak volna rá az ápolók...
  
  Újabb jelentős esemény szemtanúi lehettünk, az At The Gates után a Carcass koncertje is egy soha vissza nem térő alkalomnak számított. A brit grindcore / death metal banda is összerántotta a tagságát, hogy életművük legendás nótáit élőben is prezentálhassák. Michael Amott magával hozta az Arch Enemy-ből Daniel Erlandsson-t, így Jeff Walker-rel és Bill Steer-rel összeállva ténylegesen színpadképessé vált a csapat.
  Csak egy irritáló introt kellett elviselni, és máris színpadra robbant a csapat, Bologna nyakába zúdítva 1985-1995-ig tartó fennállásuk legnagyobb csapásait. Mert a program nem csak a legsikeresebbnek mondható Heartwork albumra épült, hanem a többi sorlemez is megidézésre került néhány dallal. A csapat a következő csokrot állította össze: Inpropagation, Buried Dreams, Corporal Jigsore Quandary, Carnal Forge, Incarnate Solvent Abuse, No Love Lost, Edge Of Darkness, This Mortal Coil, Embodiment, Reek Of Putrefaction, Keep On Rotting In The Free World, Genital Grinder, Rotten To The Gore, Death Certificate, Exhume To Consume, és persze maga a Heartwork. Szóval kimunkált melodikus death metaltól a korai időkre jellemző grindcore-ig mindenféle stílusú dal felbukkant.
  
  Ahogy néztem, a szólókat főleg Bill vállalta magára, de Amott is reflektorfénybe került olykor. Jeff acsarkodva üvöltötte a vérgőzös szövegeket, a doboknál Daniel Erlandsson pedig fergetegeset alkotott. Nem szokták őt a legnagyobbakkal egy lapon emlegetni, de aki látta már a játékát az Arch Enemy-ben, vagy akár most a Carcass-ban, az pontosan tudja, hogy Daniel nem csak elementáris erővel püföli a bőröket, hanem óramű pontossággal játszik. Kiváló pótlása az eredeti Carcass dobosnak, Ken Owen-nek.
  
  Ha már Ken Owen-nél tartunk. Lehet hogy nem mindenki tudja, de az eredeti dobos azért nem tudott csatlakozni a reunion-hoz, mert kis híján halálos agyvérzést szenvedett 1999-ben, 10 hónapon keresztül kómában volt, és szinte teljesen leépült. Senki nem számított rá, de a banda egyszer csak a színpadra invitálta Ken-t, aki feltipegett a deszkákra, és gyermeteg hangon papírról felolvasott egy üzenetet, amelyben üdvözölte a rajongókat, és sok sikert kívánt a Carcass-nak.
  Nagyon megrázó volt ez a jelenet, hogy a legendás blastbeat-bajnok dobos helyett a szemünk előtt egy leépült, szinte magatehetetlen gyermeteg embert kellett látnunk... De Ken Owen akkor is itt volt, él és üdvözöl mindenkit!
  
  Szóval nagyon emlékezetes volt a Carcass koncertje, de hátra volt még a nap nagy attrakciója, a Slayer. Ha nem is olyan mértékben, mint előző nap az Iron Maiden-re, de azért most is alaposan megtelt a domboldal. A Darkness Of Christ introra már elkezdett zsongani az egész nézőtér, a Disciple-re pedig óriási tombolás kezdődött. A setlist természetesen felölelte a kötelező számok nagy részét, de néhány csemege is helyet kapott, amelyeket nem túl gyakran adnak elő élőben. Nagyon megdobogtatta a szívemet (és meglobogtatta a hajamat) a Chemical Warfare, Spirit In Black, Captor Of Sin műsorra tűzése. A klasszikusok közül a War Ensemble, Die By The Sword, Payback, Hell Awaits, South Of Heaven, Postmortem, Dead Skin Mask, Raining Blood, Mandatory Suicide, Angel Of Death került elő, és a legfrissebb korongot is viszonylag sok nóta képviselte, a Jihad, Supremist, Eyes Of The Insane, Cult hangzott el róla.
  
  Kerry King nyilatkozta korábban, hogy az év nagy részében nem is találkozott egymással a csapat, tartottak egy kis szünetet. Nos, ez érződött is, mert az elején azért történt pár mellényúlás, rontás. Araya nem siette el a konferálásokat, néha percekig beletelt, amíg végre kinyögte a mondandóját. Öregszünk-öregszünk? Szóval már a Slayer sem az a precíziós gépezet, amiről eddig híresek voltak.
  De rövid úton összekapták magukat a srácok, és onnantól már korrekt tömegmészárlást rendeztek Bolognában. Mert a koncertes kiállásukkal továbbra sincs semmi gond, King és Hannemann veszettül végigheadbang-elték a koncertet, néhány helycserével megtámogatva, Araya köpködte a szövegeket, és ő sem maradt ki a fejrázásból, ha épp nem volt más dolga. Dave Lombardo pedig fantasztikusan játszott látványosan, érzéssel, tanítani valóan. Sütött mindegyik szám, az előadott új dalok is tökéletesen megállták a helyüket élőben. Persze még fel tudtam volna sorolni jó pár szerzeményt a kezdeti érától kezdve egészen a legfrissebb lemezig, amelyeknek helye lehetett volna a koncerten, de a mai estébe ennyi fért bele. A Slayer egy gyilkos koncertbanda, és ezúttal sem volt ez másképp.

  Június 29 vasárnap
  
  Az utolsó nap is tartogatott jó pár gyönyörűséget, szóval nem volt érdemes sokáig hortyogni a sátorban. Persze nem is lehetett, mert a hőség már legkésőbb reggel 9-re olyan elviselhetetlenné vált, hogy mindenki menekült az árnyékba, ahogy csak tudott. A koncerttéren nagyjából semmilyen árnyék nem védett (azellen nem véd!), de mégis érdemes volt a megsülést választani, ha ilyen felhozatal van.
  Az Enslaved nyitotta a sort azok közül, akik már nevesebb bandának számítottak. Az ő zenéjük, ez az epikus black metal nagyon nem illett bele a verőfényes, tűzforró napos időbe. Ennek ellenére a csapat jó koncertet adott, a gitárosok bejárták a színpadot, és sikerült bevezetni a közönséget az ő kis világukba. Engem hosszútávon az énekes hangja, és a zene valamelyest monotonitása irritált, szóval nem lesz továbbra sem nagy kedvencem az Enslaved, de a buli azért jó volt.
  
  Az Obituary már keményebbre vette a figurát. John Tardy-ék jöttek, és lesújtottak. A középtempós döngöléstől a legvadabb tempókig minden megtalálható volt náluk, és az egészet megfejelte a kincset érő szerzemény, Ralph Santolla első osztályú szólógitározása. Épp ezért koncerten is elsősorban a szólójátékkal dúsított újabb szerzeményeket vették elő, de Tardy azért a korai klasszikusokat is elhörögte. Nagyon együtt élt a csapat a színpadon, jóféle zúzást mutattak be, csak kár hogy az idő még mindig túlzottan forró volt ahhoz, hogy teljes hévvel bele lehessen vetni magát az embernek a tombolásba.
  
  A Morbid Angel se sokat vacakolt. A zenészek maguk hangolták be a hangszereiket, aztán különösebb átmenet nélkül belekezdtek a zúzdába. Igazi „best of” programot játszottak, a ´90-es évek legmorbidabb számait vették elő. Sőt, a Rapture, Pain Divine, Maze Of Torment, Sworn To The Black, Chapel Of Ghouls, Dawn Of The Angry, Fall From Grace után egy vadiúj nótát is elreszeltek, ami a Nevermore névre hallgat. Ez alapján az új lemez is meglehetősen súlyos lesz, de hát a Morbid Angel-től ezt várja mindenki.
  A koncert a God Of Emptiness, Where The Slime Live, Evil Spells, Immortal Rites, és a World Of Shit (The Promised Land) dalokkal zárult, a közönség pedig rendkívül elégedett volt a látottakkal és hallottakkal. Pete Sandoval néha már irreális tempót diktált, úgy ficergett a dobok mögött, mint egy sajtkukac. A csontvázküllemű Trey Azagthoth gitárkínzásai adták a másik jellegzetességét a Morbid Angel zenéjének, míg az új bárdista, Thor Anders Myhren zord arckifejezéssel reszelt a másik oldalon. David Vincent remekül kommandírozta a csapatot és fanatizálta a közönséget, bár Olaszország olyan szempontból is emlékezetes lesz neki, hogy egy nem sokkal későbbi fellépés alkalmával a hatóságok előzetesbe vágták a töltényöve miatt.
  Egy igazi death metal zúzdát láthattunk a Morbid Angel-től, bár az én ízlésemet azért nem fedi az általuk képviselt eszeveszett, kaotikusnak ható mészárlás. De mivel innentől a power/heavy metal-é lett a főszerep, kétségtelenül ők voltak a mai nap legsúlyosabb bandája.
  
  Különös várakozással tekintettem Yngwie Malmsteen koncertje elé, lévén az általam legnagyobbra tartott heavy metal énekes, Tim „Ripper” Owens is a csapat tagja lett. Kíváncsi voltam, hogy ez a két figura mire megy egymással. Nos, azt kell mondjam, hogy a buli kiválóan sikerült!
  Rippert imádta a közönség, ami nem is csoda, hiszen a srác mindig is a színtér legszimpatikusabb figurái között volt. Én már kicsit kezdtem cinkesnek érezni, hogy a közismerten diktátor hajlamú Yngwie Malmsteen koncertjén folyamatosan a „Ripper-Ripper!” skandálások kerülnek előtérbe. Ám érdekes módon Yngwie nem sértődött meg ezen (vagy csak jó pofát vágott hozzá...), sőt még biztatta is erre a közönséget. Persze az énekes sem maradt adós, ő is kiprovokálta az ovációt Yngwie számára.
  
  Malmsteen kezdetben kissé mintha elhanyagolta volna a gitározást lejátszott pár őrült szólófutamot, két kézzel szórta a pengetőket, átbaktatott a színpad másik oldalára, kicsit vokálozott a mikrofonjába, így ezalatt a frontot a basszusgitáros Björn Englen-nek kellett tartania. Aztán megemberelte magát a svéd fenomén, és immár valóban a gitármunkájára koncentrált.
  Több szám is előkerült a legutóbbi Unleash The Fury című lemezről, bár talán jobb lett volna a korábbi jól ismert alkotásokra koncentrálni. Ripper nem játszotta túl a szerepét, elénekelte amit el kellett, persze jellegzetes sikolyait is megvillantva olykor, de Yngiwie szólófutamai idején alázatosan háttérbe vonult. Nem tudom, hogy hosszú távon mennyire lesz gyümölcsöző az ő együttműködésük (lévén Yngwie-nél nem létezik olyan, hogy hosszú táv...), de egyfajta projektként felfogva, 1-2 sikeres lemez szerintem bennük van.
  
  Remek bulit mutatott be Yngwie Malmsteen csapata, a közönség is egyre jobban belelovalta magát a hangulatba, ekkor már hegyekben álltak az eldobált pengetők. Egyedül a gitártechnikus nem volt irigylésre méltó pozícióban, neki minden pillanatban résen kellett lennie ha Yngwie az egyik nóta után hirtelen ötlettől vezérelve elhajítja a gitárját, neki rögtön el kell kapni.
  A durvább jelenetek a koncert legvégén jelentkeztek. Yngwie már annyira felspannolta magát, hogy nekiállt cincálni egyik gitárjának húrjait, az összeset letépte róla, és behajította a közönség közé. Nem sokra rá, az utolsó számnál (ez már egy másik gitár volt!), meghibásodott a hosszabbító, a technikus nem tudta hirtelenjében megszerelni, így sebtében bedugta a gitárt közvetlenül az erősítőbe. Ez nem nyújtott valami nagy mozgásteret, hamarosan ki is ugrott a helyéről, Yngwie pedig nem tűrte, hogy kibabráljon vele a technika feldobálta párszor hangszerét az egekbe, és mivel nem kapta el, az egyre silányabb állapotba került. Ezek után pedig fogta, és szilánkosra törte a gitárt, a darabokat pedig behajigálta az őrjöngő rajongók közé.
  Hát ez már azért durva volt, lehet hogy én vagyok a túl szentimentális, de nekem vérzik a szívem, ha ilyen gitártörést látok. Szóval nekem nem tetszett ez a jelenet, de ekkor már úgyis mindenki felfokozott hangulatállapotban volt. Maga a koncert viszont jó volt, kíváncsian várom a lemezt.
  
  Az Iced Earth megint csak egy olyan banda, akikért már jó sok éve epekednek Magyarországon. Sajnos kimaradt az életemből, hogy a nemrég színpadon álló Ripperrel lássam őket koncerten, viszont újra itt van Matt Barlow, az Iced Earth eredeti hangja.
  Ezáltal persze a program is elsősorban a vele készült lemezekre koncentrált, viszont ezekről meglehetősen egyenletesen válogattak, minden albumról 1-2 dal. A banda kiváló összjátékot mutatott be, szenzációs előadásuk a nézők reakciójából is egyértelműen leszűrhető volt. A Dark Saga, Vengance Is Mine, Burning Times, Dracula, Pure Evil, The Coming Curse, Travel In Stygian alkották az előadás gerincét, de meglepetésemre két Ripper-korszakos dal, a Declaration Day és a Ten Thousand Strong is előkerült.
  
  Rippert mindig is egy fantasztikus énekesnek tartottam, a Barlow-t övező hype-ot viszont egész eddig túlzónak éreztem, mert bár valóban egy érzelemdús, jellegzetes énekhang az övé, de sosem volt olyan képzett és igazán sokoldalú, hogy ennyire hasra kelljen esni tőle. De ezen a koncerten a Tim Owens pengehangjára írt dalokat is olyan tökéletesen tudta visszaadni, hogy mindenképpen jár egy nagy elismerés neki. Kétségkívül fejlődött, továbbképezte a hangját, és most már én magam is elismerem, hogy Matt Barlow egy elsőrangú énekes!
  Persze Jon Schaffer és az aktuális tagság is beleadott apait-anyait, a horzsoló riffektől a kiváló szólókon keresztül a hatásos csordavokálokig és ritmusozásig minden a helyén volt. A produkció befejezését az elmaradhatatlan Melancholy és az Iced Earth című nóták adták. Azért akármilyen csemegékkel szolgált a setlist, 2-3 kötelező jellegű számot még biztos meg tudtam volna említeni, például nagyon csodálkoztam, hogy az egyik legismertebbnek számító Watching Over Me ma nem került terítékre. Talán voltak páran, akik reménykedtek abban, hogy a színpadot nemrégiben elhagyó Tim Owens hátha visszatér egy rövidke közreműködésre, de mivel Jon Schaffer szarkavarása, és az egész szakítás nem volt korrektnek és barátinak mondható, így én tudtam, hogy erre nem fog sor kerülni.
  
  Már csak egy banda volt vissza a fesztiválból, mégpedig nem más, mint a legendás Judas Priest, a heavy metal egyik megalapítója. Sajnos egészen eddig nem láttam őket élőben, így különösen kíváncsi voltam, mire képes a színpadon ez a fiatalnak már közel sem mondható brigád. Az új lemez, a Nostradamus inkább egy filmzene albumra illene, mintsem koncertre, így tőlük is egy „best of” jellegű programot vártam.
  Nos, többé-kevésbé teljesült az elképzelésem, mert valóban számos nagy klasszikus került elő a mai este, viszont több olyan régi szám is, amelyek igazi ritkaságnak, csemegének számítottak. Az új album kiváló nyitánynak bizonyult a Dawn Of Creation és a Prophecy képében. Majd pedig a Judas Priest himnuszként számon tartott Metal Gods után jöttek a különlegességek, az Eat Me Alive, Between The Hammer And The Anvil, Devil´s Child. Az egyszerűségében nagyszerű Breaking The Law nem maradhatott ki a programból, a nézőtér forrongott, mint ahogy a Painkiller albumról érkező Hell Patrol esetében is.
  
  Bár Halford említett olyat egy interjúban, hogy szeretnék valamikor a teljes Nostradamus lemezt eljátszani, szerencsére nem ez az alkalom volt az, mert már csak a Death című dal került elő róla (egyébként szerintem az ilyen grandiózus konceptalbumok nem veszik ki jól magukat élő végigjátszásnál, igaz ez a legutoló Iron Maiden vagy Iced Earth albumra is).
  Nagyon örültem a Dissident Aggressor-nak, nem gondoltam volna, hogy ezt még élőben hallani fogom a Judas-tól. A húzós számok után egy kicsit nyugalmasabb vizekre evezett az Angel című dal, ez képviselte egyedül a visszatérő Angel Of Retribution lemezt. Szép előadás volt, bár erről a korongról azért tudtam volna hatásosabb számot is választani.
  A The Hellion-nal egybekötött Electric Eye szintén a kötelező Judas Priest program része, mint ahogy az is, hogy Halford ilyenkor elbújik a díszletek mögé, és csak sejtelmes hangját hallatja. Ellenben a Rock Hard, Ride Free és a Sinner már közel sem ennyire tipikus dalok, jó kis nosztalgiázást jelentettek így a vége felé. A fantasztikus Painkiller-t azonban nem volt ember, aki ne visította volna együtt Robbal, biztos vagyok benne, hogy ezt a számot náluk jobban senki nem tudja előadni.
  
  A visszataps után is marad látványosság, Halford egy szemet gyönyörködtető Harley-n gurult be újra a színpadra, innentől mindenki tudta, hogy a Hell Bent For Leather következik. Rob kiélvezte a közönségénekeltetés minden percét, majd pedig a Judas Priest (és az egész Gods Of Metal fesztivál) a The Green Manalishi (With The Two-Pronged Crown) és a You´ve Got Another Thing Coming dalokkal búcsúzott.
  A Priest fantasztikus élőben, de gondolom ez nem jelent különösebb újdonságot. Akárcsak az Iron Maiden, ők is hihetetlenül látványos színpadképet és showt mutattak be. A Priest-logóval ékesített, lifteket rejtő emelvények, Scott Travis magaslati dobszerkója, a kissé félelmetes Nostradamus képmás a háttérben, és persze Rob Halford igazi „Metal God”-hoz méltó öltözete csodás összképet alkottak.
  Halford persze kihasználta a számos lehetőséget, a rejtett felvonók segítségével hol az egyik, hol a másik emelvény tetején bukkant fel, vagy pedig egy trónuson gurította be a színpadra csuklyás szolgája. Viszont mindvégig lassan mozgott, öregesen botorkált a lépcsőkön, nem tudom hogy ez szintén a Nostradamus image része, vagy pedig már valóban kicsit eljárt fölötte a kor. Legendás énekhangja továbbra is elsőrangú, de itt is úgy érzem, hogy ha csak kicsit is, de kímélő üzemmódba kapcsolt. Halford rendkívül kedves és szívélyes volt a közönséggel, biztos vagyok benne, hogy mindenki a szívébe zárta őt, és az egész estét.
  
  Scott Travis igyekezett látványosan játszani, folyamatosan bűvölte és pörgette a dobverőit, valamint tőle megszokott módon feldobálta az égbe. Az elkapás nem mindig sikerült, akárhogy nyújtózkodott, az egyik dobverő mégis leesett az emelvényéről, kis híján Rob Halford fejére. De ettől eltekintve hibátlan teljesítményt nyújtott, különösen a Painkiller témáját hozta mesterien.
  A két gitáros, Glenn Tipton és K.K. Downing fáradhatatlanul ontották a riffeket és a szólókat, ahogy csakis ők tudják. Láttam már sok koncertvideót a Judas-tól, de ezen az estén most valahogy úgy éreztem, hogy a korábbiakkal ellentétben mintha egy hangyányival a háttérbe húzódtak volna a húros hangszerek birtokosai. Ian Hill-től ez nem szokatlan, neki megint odaragasztották a csukáját a színpad jobb hátsó részére, ott hajladozott egyetlen zsebkendőnyi területen. De Tipton és Downing sem volt most annyira virgonc, szinte csak Halford villogott a rivaldafényben.
  Persze később kiderült, hogy tényleg valós volt a meglátás, mert Glenn Tipton megbetegedett, a következő koncertjét le is kellett mondania a csapatnak. Így mi kifejezetten szerencsésnek bizonyultunk itt Bolognában, hogy még színpadon láthattuk a Judas Priest-et.
  
  A koncert után mindenki fáradtan konstatálta, hogy vége van a fesztiválnak, befejeződött ez az elmondhatatlanul jó 3 nap. Olyan bandákat láttunk ebbe a rövid időszakba betömörítve, akik megértek minden fáradtságot és nélkülözést. Nekem személy szerint az Iron Maiden, At The Gates, Testament, Carcass, Slayer, Yngwie Malmsteen, Iced Earth, Judas Priest koncertje volt a legemlékezetesebb, nem is kérdés, hogy bőségesen megérte elutazni értük Bolognába. Ráadásul minden koncertet tökéletes bomba-hangzással élvezhettünk végig, ez szintén rendkívül sokat nyomott nálam a latban. Sikerült jófej emberekkel megismerkedni, barátságokat kötni, és nem szabad elfelejteni, hogy sehol a világon nem olyan finom a pizza, mint Olaszországban...!
  
  Mondjuk az olaszok „beleszarós” hozzáállása, 0 felé konvergáló üzleti érzéke tetten érhető volt olykor. Bár bőséges igény lett volna rá, a szupermarket mégsem volt hajlandó nyitva lenni vasárnap. Így a kiéhezett arcok kénytelenek voltak a dögevő Burger King felé fordulni, de ott meg az Istenért sem akartak 14 óra előtt kiszolgálni. Sőt, még utána se nagyon, pedig ki volt írva a nyitás.
  Úgy látszik, ez még „leszarom-tablettán” élő olaszoknak is sok volt, mert a kígyózó sor elkezdett lázadni, és masszív üvöltésben tört ki. Ez a Burger King közepén azért mindenképpen szemet gyönyörködtető látvány volt... Amúgy megfigyelésem szerint ezen a fesztiválon nem sok külföldi volt jelen, inkább az olaszok domináltak, igaz ők aztán az ország minden részéből.
  
  Mindent összevetve nekem felejthetetlen élmény volt a 2008-as Gods Of Metal fesztivál, mindenkinek javaslom, hogy az elkövetkezendő években figyelgesse a várható fellépőket, mert a Gods a története során szinte mindig hihetetlenül húzós nevekkel jelentkezik. Egy olyan felhozatalért, mint az idei, egyáltalán nem nagy út az a Budapest Bologna...!



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Gods Of Metal

 programajánló: 
2022. július 6.
Pet Shop Boys - Dreamworld - The Greatest hits live
2022. július 7.
Five Finger Death Punch + Hollywood Undead
2022. július 9.
Két hét múlva jön az Alpárfeszt – az ország legzöldebb underground kisfesztiválja
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Rise Against a Budapest Parkban
My Chemical Romance a Budapest Parkban
Deftones
Korn, Deadly Apples
Iron Maiden, Shinedown, Lord Of The Lost
Red Hot Chili Peppers
Black Veil Brides a Budapest Parkban
Scorpions
Tool, Brass Against
 kiemelt 
Simply Red
  
2022

Első Emelet 40, Berkes 60 - 2 az egyben – Születésnapi nagykoncert
KISS - End Of The Road Tour
Pearl Jam Budapesten
Sting (My Songs), Joe Sumner a Papp László Budapest Sportarénában
 friss hozzászólások 

Nemzetközi játszótér az MTV-vel - Kiállítás világszerte az MTV Swatch Playground alkotásaiból (1)
OneRepublic: Never Ending Summer Tour (1)
Premier: meghallgatható a Symbiosis 5 jazz zenekar bemutatkozó kislemeze (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 the faceless    warrant    contagion    az utazás    blake lively    black sabbath    joe bonamassa    ashes you leave    tyr    phlegethon    gyár fesztivál    velvet seal    másfél    limp bizkit    ankh    over help    jason biggs    men in the box    puss in boots    aceldama    vexilium    trial    ram-zet    kosheen    bridge & tunnel  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2022 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!