beszámoló [koncert]  2008. július 8. kedd   10:29

nincsen hozzászólás

  Ismerjük a mondást: Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Valamikor a húszas éveim elején ismertem egy pasit, aki Vaya Con Dios lemezt tartott otthon. Azt gondoltam, ezek után már semmi gond nem lehet vele. Persze elég hamar rájöttem, hogy tévedek. A srác ment, a zene maradt.
  
  Ha az utcán megállítanék egy embert, és csak annyit mondanék neki: Vaya Con Dios, szinte biztosan rávágná, hogy nééé-ná-ná-ná. Vagy talán még: ájájájájá, Puerto Rico. Persze, a legnagyobb slágerek, a rádióbarát nóták. Csakhogy ez a zenekar sokkal többet, és nagyobbat alkotott ennél. Ezért is örültem annyira, hogy újra hazánkba látogatnak, és egy akusztikus koncert keretében megmutatják, mi is a zenei sokszínűség.
  
  Aggódva lestem az eget indulás előtt. A Margitszigetre megyek, és lóg az eső lába. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban leszakadhat a mennybolt. Aztán persze a várakozás minden aggodalmat elsöpört, végre élőben láthatom a Vaya Con Diost, és hallhatom Dani Kleint, aki szerintem az egyik legkülönlegesebb hangú énekesnő a világon. A bejáratnál ellenőrzés, az esernyőm viszont maradt a táskámban. Biztosan szükség lesz még rá, gondoltam. Némi frissítőért indulok, és kissé meglepetten veszem tudomásul, hogy az ásványvizem kupakját lecsavarják, és megtartják. Szóra sem méltatnak. Jó, majd szorongatom, csápolni úgysem fogok, a tánchoz elég a lábam.
  
  A nézőtér lassan megtelik, mindenki az eget kémleli. A színpad párába burkolózik, és szinte harapni lehet a levegőt. Várakozás. Végre elkezdődik, és ugyanabban a pillanatban az eső is elered. Végszóra. A közönség kapkodva öltözködik, esernyők nyílnak. Sok esernyő. A zene kicsit a háttérben marad, egy kevésbé ismert dallal nyitnak. A látvány kárpótol mindenért, a színpad sötétkékbe burkolózva, finom fények, Dani elől, elegánsan, fekete nadrágkosztümben, fehér ingben, visszafogottan. Nagybőgő, zongora, trombita, dob, gitár mind-mind őt szolgálja. For You, a trombitás nyitja a dalt, igazi bárhangulatot varázsolva a színpadra. Sold My Soul, Johnny, és az eső zuhogni kezd. Farewell Song, régi slágerek sora, mindenki ismeri őket. Így akusztikusan finomabbak, könnyebben befogadhatók. A latin temperamentum és a francia sanzonok világa keveredik. Újabb ismert szám, Heading For a Fall, melyben egy hegedű is szerepet kap. A dal keltette hangulathoz képest a közönség kicsit passzív, talán az eső és a hűvös este teszi?
  
  A zenekar minden tagját dicséret illeti, egytől-egyig profi muzsikusok, de külön meg kell, hogy említsem a zongoristát, William Lecomte-ot. Zongorázni ugye ülve szoktak. Legtöbbször. Nos, emberünk ehhez képest majdnem végig állva muzsikál, és hozzá még táncra is perdül. Már amennyire a billentyűk kezelése ezt megengedi. Szinte látom magam előtt, ahogy hangszere tetejére ugrik, és őrült rázásba kezd. Az őrület azonban csak rá vonatkozik. A többiek igen visszafogottan zenéltek, csak egy-egy dalnál töri meg ezt a nyugalmat a hegedűs vagy a tangóharmonikás. Új szerzemények következnek, ezt a mérsékelt tapsból is észre lehet venni. Tényleg, a közönség: tizenévesektől a hatvanasokig. Hazai sztárok, médiaszemélyiségek. Kifestett nők, tűsarkúban és tisztes családanyák.
  
  Újabb dalt konferál be Dani, igazi, lassú bluest, zongorával, nagybőgővel, sötétlila fényekkel a háttérben, New Orleans-i hangulatot idézve. Végre besötétedik, ezzel talán a hallgatóság gátlásai is oldódni kezdenek. Az emberek jönnek-mennek, sokan már a végkifejletre készülnek, biztosan tartogatnak valami táncos nótát a végére. Egy nagy kedvencem, végre, Dont Cry For Louie! Szinte rá sem ismerek, de ezen ez estén ezt már megszokhattam. Igazi dögös jazz, trombitával tűzdelve. Felállok, és táncolni kezdek. Sokan csodálkozva néznek rám, de kit érdekel? Nekem a Vaya Con Dios nem egy üldögélős banda. A következő szám igazi nagy dobás, Djelem Djelem, francia cigánydal. Fájdalmasan sír a hegedű, a tangóharmonikás üdvözülten kísér, de mi inkább táncolni szeretnénk. Tovább lassulunk, egy gyönyörű líra csendül fel: Whats a woman when a man kezdetű sorral. Lágyan hömpölyög, biztosan elér minden szívhez, megesküdnék rá. Egy trombitaszóló adja meg a kegyelemdöfést. Mindenki mosolyog. A zenekar levonul, halk morajlás, várjuk a nagy dobást. Az első ráadás egy francia dal, de a fejemben már az motoszkál, vajon mi is lesz az utolsó? Biztosra mennek, Nah Neh Nah, a közönség végre feláll, táncol, énekel. Vége. Pár másodpercig még állunk ott, hiszen másfél óra nem elég, még csak most jöttünk bele, gyerünk, ide nekünk az egészet elölről! De nem, nincs több ráadás, a tömeg elindul kifelé.
  
  Jó kis este volt. Kellemes. Igaz, egy füstös bárban, egy üveg bor mellett szívesebben hallgattam volna. Talán, egyszer. Addig is Vaya Con Dios Isten veled!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: