beszámoló [koncert]  2008. július 5. szombat   10:44

nincsen hozzászólás

  Újabb gitárfenomént köszönhettünk rövid időn belül Magyarországon Michael Landau remekül sikerült koncertjét követően. Scott Hendersont valószínűleg nem kell bemutatni a jazz híveinek. Immár 20 éve, hogy beírta magát a legnagyobbak közé, amikor Chick Corea lemezén játszva felkeltette a világ jazzrajongóinak figyelmét teljesen egyedi, utánozhatatlan gitárjátékával. Saját együttese, a Tribal Tech szürrealista fúziós jazz-zenéje mellett később visszanyúlt zenei gyökereihez, és blueslemezt készített, Dog Party címmel. Blues-korszaka végeztével (az A38-on többször hallhattuk-láthattuk) a zenekar neve is megváltozott Blues Band-ről az egyszerű Trio-ra: ezen a körúton John Humprey és Alan Hertz kísérte a mestert.
  
  Az idézőjelnek lesz még később jelentősége, de menjünk szép sorjában. Nagyjából 8 órakor birtokba vette a színpadot a három zenész, és elkezdődött a másfél órás zenefolyam. Hiába nézett ki úgy ki Henderson, mintha magára öltött volna egy felmosófejet, a játékáért vannak oda a jazz-hívek, nem véletlenül. Fölényes technikai tudásról, improvizációs készségről tett aznap este tanúbizonyságot, bár némi ízt, érzelmet hiányoltam a zenéből. Volt szerencsém megnézni a netes interjút Scott-tal, az alapján egy végtelenül szimpatikus, (jó értelemben) egyszerű, allűröktől mentes ember képe rajzolódott ki előttem, egyben választ adott a koncert közben felmerült néhány kérdésemre. Meg nem mondtam volna például, hogy elsősorban a közönségnek, és csak másodsorban magának játszik. Pár mosolyt megeresztett ugyan, de a fellépés nagy részében a hangszerén tartotta a szemét, nem éreztem azt a közvetlenebb hangulatot, mint Landau esetében. Na igen, nem lehet mindig hinni a szemnek Szavak tekintetében is fukarnak mutatkozott, de hát egy jazzgitáros a hangszere segítségével beszél, nemdebár?
  
  Szerencsére nem volt egydimenziós a műsor: a rock- és bluesalapok mellett líraibb hangulatok is megjelentek, ezek között a hidat Henderson és a többiek jazz-orientált játéka jelentette. Mind Humphrey, mind Hertz nagyszerű játékos, és itt el is magyaráznám, miért is tettem idézőjelbe a bevezetőben a kísérte szócskát: nem csak szürke eminenciásként voltak jelen, szólisztikus játék éppúgy jellemezte őket, mint a biztos alapok szolgáltatása. Egy-egy alkalommal hangszereik is főszerephez jutottak, különösen Humphrey basszusszólója ment élményszámba. Remek volt, ahogy fokról fokra bontakozott ki, hogy a végén zúgó tapsvihar fojtsa el: a közönség értékelte a hangszeres virtuozitást. Apropó: a tetszésnyilvánítás nemcsak a számokat követően jellemezte a megjelenteket, egy-egy Henderson-magánszám is kiérdemelte a tenyerek folyamatos összecsapását.
  
  Dalcentrikus lévén örültem, hogy csak ritkán (pár momentum erejéig) tévedtek el a zenészek az öncélú improvizáció birodalmába, aki igényes, jó zenét akart aznap este hallani, ugyanolyan jól érezhette magát, mint aki Scott Henderson és társai technikáját kísérte végig szigorú tekintettel. Lényeg a lényeg: igényes, összetett koncertet kaptunk egy „egyszerű” embertől és „kíséretétől”.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: