beszámoló [fesztivál]  2001. július 16. hétfő   15:34

nincsen hozzászólás

   A nulladik napot kihagyva (bocsásson meg nekünk az a három zenekar mely fellépett aznap) indultunk útra az idei Wanted Fesztiválra. Az utazásunk Mezőtúrra nem volt göröngyöktől mentes, mert a napközbeni „apró” záporok kétségeket keltettek bennünk, az előző napi időjáráselőrejelzés hitelességét illetően... vagy négy helyi esőfelhő alatt suhantunk át. Megérkezést követően aztán a szokásos kipakolás, behatolás a volt szovjet laktanyába, igaz most csak néhány fegyver nélküli biztonsági mókussal kellett megküzdeni, de ez nem volt olyan mélylélektani hatással ránk, mint szerették volna. Hosszú bóklászás és tanakodás után kiszemeltük a szerintünk legmegfelelőbb helyet a sátraknak. Ezt persze másnap hajnal tizenegykor azonnal felülbíráltuk, mikor az éltető nap kellemes trópusi hangulatot varázsolt lakhelyünk légterébe. A fűvel benőt betonba azért nehéz volt beleverni a sátorvasat kalapács nélkül, mivel azt elkobozták a kenyérvágó késünkkel együtt a bejáratnál. Ezt követően indultunk felfedező útra a fesztivál területén.
  
   Ahány italkimérés, annyiféle zenei stílus gabalyodott egymásba a légtérben. A Mood tavalyi kis színpad után az idén a nagyszínpadon nyomult doom-os késő délutáni hangulattal árasztva el a volt laktanyát. Az ezt követő Ektomorf kissé mogorvábbra fogva a dolgot hajszolta vad tombolásba a fémzene híveit. Igaz, hogy az ezt követő Pál Utcai Fiúk 180°-os zenei váltást hozott a színpadra, de a zeneileg nem tűfok nagyságú füllel rendelkező és már bulizásra felhergelt rockerek továbbra is ott üvöltötték és ugrálták végig a mára már legendássá vált PUF számokat, mint például mindig a koncert legvégén játszott Bál-t. A Venus amúgy nem rossz zenei próbálkozásai számunkra már túl pop-osak lévén átrebbentünk a kisszínpadhoz, hol az Orion fejezte be éppen produkcióját. Kis pihenő után a Le Panic-ra visszaérvén egy újabb adag adrenalin áradasztotta el ereinket. Ezt követően a Kisszínpad Nagyszínpad távot olimpiai távvá alakítva tekeregtünk a Kispál elejéig, közben ismerősökkel és ismeretlenekkel beszélgetve. Mivel szervezetem még nem állt rá a soknapos fesztiválozásra, így a Korai Öröm közbeni sok alfahullám egyikének engedve szédültem sátramba és hajtottam álomra fejemet.
  
   Másnap sajnos Benedek bácsi koncertjéről lemaradtam, mert bementünk a városba valami normális ételt nyújtó kajáldát keresni, de csak egy pizzériát találtunk a központban másnapos ízű rántottsajttal és szétázott rizzsel körítve. Azért az ásványvíz nem volt rossz...
  
   Mezőtúr egyik helyi jellegzetessége az a Kazinczy féle ízes beszédstílus, amit az egyik helyi kocsmában véltünk felfedezni. Egy öregedő de azért még „az a vén kecske is megnyalja azt a bizonyos pétisót” típusú enyhén sörhasú kocsmáros kedvenc szavajárása az a bizonyos közlekedést elősegítő lámpa azaz a „rendőrlámpa” volt. Igazán jó érzés volt ezt hallani. Ami ezenkívül még megnyerte tetszésünket, az a szintén a helyi főúton található, naponta igen sűrűn látogatott és közkedvelt, kocsmából avanzsált „RESTAURANT”, mely roppant otthonos és helyi hagyományokat erősen ápoló vendéglátó ipari egység volt. Nagy hagyománya van itt annak, hogy Borsodit, bort és pálinkát lehetett italféleként kapni, mert ki is iszik ilyen melegben üdítőt?! De ha valaki netán étkezni akaródzott volna, annak sem kellett éhen távoznia, mert ennek orvoslására többféle ételféleség állt rendelkezésre. A teljesség igényével: bundás kenyér 50 pénzért vagy babgulyás 320 pénzért, nomeg az elmaradhatatlan zsíros deszka. Azért pozitívum volt, hogy a RESTAURANT hangszóróiból nem Juventus vagy Danubius szólt hanem jókedvű, kőkemény, zúzós trashmetal dübörgött.
  
   No de visszakanyarodva a fesztiválra minden híresztelés ellenére volt melegvíz (csak az a néhány szerencsétlen fürdőző, akiknek leégette a testéről a szőrzetet, tudna erről beszélni). A központi terepen elhelyezett Pepsi felségjellel ellátott, vízet permetező kapu nagy örömet okozott Mezőtúr ideiglenes lakóinak. Aki tehette bekúszott alá és ott ejtőzött. A TOI-TOI állapotok sajnos „szokásosan” az ilyen nagy rendezvényekhez, minden estére leromlottak, de azért pozitívnak tekinthető, hogy egyre kevesebben használták már a környező bozótosokat dolguk elvégzésére.
  
   Szerencsére az ideiglenesen megnyitott kőkomplexumokban azért mindenki megtalálhatta a saját nemének megfelelő WC-t, zuhanyzót és mosdót, melyek állapotát nagyon korrektül rendben tartották az ott szolgálatot teljesítő mamókák. Az árakat tekintve a fesztivál nem volt nevezhető drágának, inkább átlagosnak (Borsodi 170 pénz, kettő-egyes boroskóla 150 pénz, lángos 100-tól, hotdog 190-től, hamburger 200-tól. Ami nagyon hiányzott az az egytálétel! Ennek ellenére saslikot, gyrost, kolbászt, felmelegített kész konzervételeket is lehetett vásárolni kissé borsosabb árakon.
  
   A péntek este nagy részét a Nagyszínpad környékén ólálkodva töltöttük (öt1 szót2 érdemlő3 fórumot4 követően5) Nyersre, Quimbyre, Tankcsapdára, Superbuttra és Anima Sound Systemre hangolva, néha meg-megpihenve néhány szemrebbenésre és pár kortyra a VIP büfében. Zeneileg nekem legalábbis ez a nap jött be legjobban (kinek ilyen, kinek olyan az inge...). „Csillagtalan éjjel” búcsúztatva a pénteki napot szenderültem mély álomba, hogy az utsó napot frissen és üdén ébredve köszöntsem.
   A napfelkeltekor elénk tárulkozó kép: ameddig a szem ellátott, hatalmas mennyiségű műanyagpohár-és szeméthegyek emlékeztettek az előző éjszakai tivornyázásra.
  
   A szombati napot kora délután Laár Pour Laár-ral izzítottuk be, melyet a harmadik napja tartó Zenészklub Tehetségkutató követett (ekkora el is jutottunk ide) és ottragadtunk... a Vírus odaragasztott minket a színpad elé... és a Juice bitangjazzbanda koncertjének végéig ott is maradtunk a környéken egy kis Heaven Street Seven-t közbeiktatva. Az esti főzenekar, a Clawfinger engem nem annyira fogott meg, egy picit túlspirázzák a szerepüket szerintem... ha már hibrid hip-hop-fémzene akkor inkább Beastie Boys vagy Rage Againts the Machine...
  
   A Másfél kellemesen bizsergető Szívlapátjára és más opuszaira beindulva már nem bírtunk magunkal és elmentünk a Háborútánc épületéhez egy kis Neo-t nézni. Bent az egész teremben folyamatosan vadul villódzó stroboszkópokat cirka 47 másodpercig tudtuk elviselni (nem volt hegesztőszemüvegünk), így Neo nélkül voltunk kénytelenek befejezni a fesztivált az épülettől harminc méterre lévő picinyke Chill Out Garden nyitott sátra mellett egy kis nem annyira kommersz tuctuc-t hallgatva (ez az állapot is röpke 8 percig tartott nálunk). Minden hajnal jelszava, mindegyik többnapos fesztivál jelszava is egyben: „...csak éljük túl a következő napot, mely talán egy még bor-zongatóbb hajnalba torkollik majd...”.
  
   A fesztiválról két tízperces híradó is készült amit a letöltéseknél nézhettek meg!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: