Jóllehet igencsak esőáztatta májusban volt részünk, de talán most nem köszönt be egy Roland Emmerich-féle apokalipszis-mozit lealázó jégkorszak, így alighanem ez évben sem maradunk nyár nélkül. A nyár pedig napsütéssel és forrósággal jár; ilyenkor aztán nemcsak a miniszoknyák kerülnek elő, de bizony a jó öreg slágermuzsikák is: mert a verőfényhez valahogy dukál az együtténeklős melodikus rock, nem vitás!
Az Asia a legjobbkor, éppen a nyár küszöbén érkezett hozzánk, hogy ha csak két óra erejéig is elhozza nekünk, a jelenkor depresszív magyarjainak a felhőtlen, pálmafás-koktélszürcsölős életérzést. Mondom ezt úgy, hogy a zenészurak angolok Aki nem egy istenháta mögötti kolostorban (Képzavar! Képzavar! kiált fel Grétsy tanár úr) tengette életét, az legalább egyszer belefuthatott a Heat Of The Moment feledhetetlen refrénjébe, még ha fogalma sem volt arról, ki fia-borja az előadó, a gazcsábító dallamok sunyin beleégtek a fülébe.
Lehet persze azon vitatkozni, vajon pénzszag lengte-e be a meeting room-ot, amikor eldőlt, hogy a klasszikus felállás újfent összeborul, vagy egész egyszerűen e négy úriember tényleg a színpadra kívánkozott az otthoni kertészkedésbe beleunva inkább ez utóbbi a valószínű, hisz új albumot is készítettek, ami ugye a kreativitás szikrája nélkül ezen a szinten ordító pofára esés lett volna. Nem ez történt: az áprilisban megjelent Phoenix egy igen jól sikerült retro-anyag mai hangzással, vitalitással.
Pontban nyolc órakor kezdődött a slágerparádé: a röpke nyitányból a Daylight bontakozott ki, egyenesen 1983-ból. Nem tartozik a legismertebb dalaik közé, de pattogós tempójával megadta az alaphangulatot. Minden vérprofi volt, noha távolról sem hivalkodó: a nóták hangosítása, a puritán színpadkép és a zenészek kiállása egyszerre volt visszafogott és szerény. Az Asia kétségkívül nem istrángszaggató grindcore-t zúz a deszkákon (elképzelem, amint a Steve Howe egyszer csak fejest ugrik a közönségbe, ha-ha!), ám én egy csipetnyi csibészes vagányságot még elbírtam volna.
Visszaléptünk még egy évet, ugyanis az Only Time Will Tell következett a 82-es debütáló korongról. Ha jobban belegondolunk, az első lemez lényegében egy Best Of Asia volt, elvégre a kilenc számból hatot (!) kislemezen is népszerűsítettek, és egyrészt ezek akkoriban mind megmászták a slágerlistákat, másrészt a mai napig szerves részei a koncertprogramnak! A szintén őskori Wildest Dreams tovább szította bennem a popállatot, a They fight for king sor csatakiáltása a Manowart juttatta eszembe, habár az efféle hülyeségekkel nyilván csak én vagyok így.
Ahogy várható volt, főképp a negyvenes-ötvenes korosztály képviseltette magát e hangversenyen, amely ha 1985-ben kerül megrendezésre, a PeCsa csurig megtelt volna. Jólöltözött és jóllakott apukákat meg anyukákat láttam, biztosan sokuk tíz éve nem volt már semmilyen rock-koncerten, és attól sem kellett félnem, hogy a harmadik sorban leszakítja az arcom egy ordas iszákos. Szolid zene, szolid világ. És bár meglehetősen ártatlan, öregemberesen totyogós muzsikát játszik az Asia, élőben egy fokkal harapósabb és vibrálóbb, mint az albumok szerintem túlzottan popos könnyedségű megszólalása. Az új lemezről két dal került elő, a Never Again szenvedélyes rock & rollja és az Extraordinary Life, amelynek emelkedett refrénkórusa egy hadsereget is ökölrázó menetelésre késztetne heroikus jellege révén. Ám amikor belekezdtek a Világ Talán Legnagyobb Progresszív Rock Együttesének, a Yesnek a Roundabout című gyöngyszemébe, először indult meg az a finom hidegrázás, ami A Kivételes Élmény mutatója. Furcsa volt John Wetton némiképp fakóbb, visszafogottabb énekével hallani e dalcsodát
Egyébiránt ez a koncert olyan volt, mint egy zsúfolt bolhapiac: mindent megkaptál, ami kellett! Hol a kivénhedt kujon-küllemű Geoff Downes klimpírozott derűsen billentyűjén, hol a zombiarcú zseni, Steve Howe pengetett akusztikus gitáron (The Clap szintén Yes); aztán a pocakos Wetton adott elő egy magánszámot (The Smile Has Left Your Eyes Alpha lemez) 12 húros gitáron, szép, tábortűz-hangulatú balladává formálva az egyébként valamelyest rockosabb dalt, és ha még ez nem volna elég, a volt ELP-ütős Carl Palmer is kivette a részét az örömünnepből egy zseniális, virtuóz dobszólóval! A színpad feletti kivetítőn közben vészjóslóan villogott a no smoking please felirat, a miheztartás és az egészségmegőrzés végett, s úgy ránk ijesztett, hogy senki sem mert cigiért nyúlni. Jött a második albumos Open Your Eyes, mely véleményem szerint a banda egyik legjobb száma, zeneileg komplexebb és izgalmasabb az agyonkoptatott opuszoknál.
Persze Emerson, Lake & Palmer szerzemény nélkül szemtelenség lett volna hazamenni; az általuk feldolgozott Fanfare For The Common Man (Aaron Copland a komponista) indulószerű tétele ütemes bólogatásra késztetett pár száz fejet. Viszont a rettenetes nyáladzással átitatott énektémákat felvonultató Without You is helyet kapott, nálam az Est Legunalmasabb Mozzanata címet nyerte el. Nem úgy a King Crimson-féle The Court Of The Crimson King! Karmazsinvörös fényekben úsztak a zenészek, és kozmikus varázslatként hatott ez az 1969-es pszichedelikus remekmű nekem egyértelműen a koncert csúcspontja volt!
Majd azt követően az amúgy is enyhén jampec-kinézetű Downes egyszeriben nyolcvanas évekbeli popsztárrá változott: magára kapott egy ezüstzakót meg egy retro-napszemüveget, és belecsaptak minden idők egyik legnagyobb, dalnak álcázott blöffjébe, a mindössze öt évig működő BugglesVideo Killed The Radio Star című nemistudommijébe. A máskülönben számomra kizárólag talajrészegen elviselhető eredetihez képest itt egészen jókat vigyorogtam a banalitás eme pofátlanul ügyes kreálmányán, nyilvánvalóan a valamelyest rockosabb megszólalásnak köszönhetően. Megkaptuk még a szárnyaló The Heat Goes Ont és természetesen a Kihagyhatatlan Slágerek Slágerét, a Heat Of The Momentet. Ez utóbbit noha bármikor szívesen meghallgatom, de szerény véleményem szerint egy-két mozzanattól eltekintve kissé lapos, rémkommersz popdalocska, Billboard lista 1. hely ide vagy oda. Valószínűleg a kisebbséghez tartozom ezzel a szolid fanyalgással, mert azonnal össznépi ovációt váltott ki a teremben, fürdött is a PeCsa a nagy retrózásban! Az estére pedig a Sole Survivor tette fel a koronát.
Azt nem mondom, hogy nem láttam már ennél felejthetetlenebb koncertet, de biztos vagyok benne: akik már hosszú évek óta várják, hogy végre találkozhassanak az Asiával, egy életre szóló élménnyel tarsolyukban tértek haza. Szentimentális végszó? Az. De ez dukál a nyárhoz. Meg az együtténeklős melodikus rock.
11:11
