szerző: ArmaGedeonGlenn Hughes 2008. május 22. A38 Hajó
Glenn Hughes nem először tette tiszteletét hazánkban, de nekem ez volt az első találkozásom vele legalábbis élőben, mivel CD korongokról már ismertem. Már friss nagylemezének elmés címe First Underground Nuclear Kitchen megmutatta az irányvonalat; tedd össze a kezdőbetűket!
Noha a funky-t és a soult kerülöm, mint Glenn mester a cigifüstöt (erről mindjárt!), ha rockkal bélelik ki, akkor már más a gyerek fekvése. A nemrégiben szintén nálunk istenkedő Jeff Scott Sotót is azért tudom szeretni, mert amellett, hogy irgalmatlan hangja van, a funky-s dalaiból sem felejti ki a smirglit.) Első nekifutásra belefüleltem az új dalba a MySpace-en; a Love Communion fúvósokkal megédesített szellős funkoskodása hallatán bizony gyorsan citromba harapott lett az arckifejezésem. Mindettől függetlenül tudtam, hogy élőben most már akkor sem hagynám ki, ha Glenn egy széken ülve olvasná fel az Ablak Zsiráfot.
Az egész buli akképp indult, hogy egy hölgy jelent meg a színen mosolyogva, és bejelentette: nincs cigi! És erre utaltam a cikk elején: tudniillik már a koncert előtt felröppent a hír, hogy szigorúan dohányfüst- illetve alkoholmentes környezetben akar játszani, de azért ez utóbbit nyilván nem gondolta komolyan! Hughes mindjárt az 57. életévébe lép, de a fiatalos, napszemüveg-trend-póló-farmer kombinációban úgy festett, mint egy egyszálbélű angol egyetemista egy Staffordshire-i garázszenekarból.
Az új albumot igencsak előtérbe tolták, zsinórban az első négy nótát onnan emelték ki; minden a Crave-vel kezdődött: laza középtempó, de a refrén engem nem igazán győzött meg. A másodikként elhangzott lemezcímadó még lazább funk rock, itt már a főtéma is fülbe ragadósabb. A Never Say Never már dögösebb cucc (a maga nemében ugye), röfögött is a gitár, és szólt a hard rock! Az Oil And Water sem egy lagymatag tétel, a kappanhangú refrén pedig kifejezetten kellemes, de a négy hasonló tempóban írt dal nem pörgetett fel eléggé engem legalábbis. Pörgött helyettem a közönség negyvenes korosztály, családapa-tekintetek, szolid sörkortyolgatás, sehol egy Tankcsapda-póló, nyilván , mert ők biztosan jobban tudják, miért falják a rock-soult. De nekem erről senki sem soult.
Aztán jött, ami borítékolható volt: a Mistreated, az ős-Deep Purple-ha-gyaték. Ezt sem úgy játszották, ahogy 74-ben, oké, oké, ki a fene várná el ma ezt, bele-belemaszatolt a funky-ördög, de sebaj, mert a libabőrt így is leszállította kábé hatszáz karon. A nóta végére már csak a Művészúr maradt, és belecsapott egy rögtönzött, egyszemélyes ének-show-ba: azt eddig is tudtam, hogy óriási adottságot kapott a torkába a jóistentől, de mivel élőben még nem volt hozzá szerencsém, bizony letaglózott a hughes-i hangorkán. Viszont a denevérvijjogás-élességű sikolyhalmozás kicsit sok volt már a jóból. Ettől függetlenül (vagy épp ezért is?) zseniális ez a pasas!
A 2006-os Music For The Divine-ról a You Got Soul következett, visszatérve a főirányvonalhoz. Ismét új dalok, majd picit korábbiak, aztán megint újak. A funk és soul ízek kedvelői bizonyára orgazmus-közeli állapotban ropták végig a bulit, de valahogy az az érzésem, a többség akár itthon, akár máshol a nagyvilágban inkább a hard rockos Hughes-ért remeg, talán a generációs ízlés végett, talán pedig azért, mert a rockzene kevésbé tűri meg a különböző popműfajok beházasítását. A szintén papírforma Burn (Purple-gyöngyszem, aki nem tudná) helyére tette a dolgokat, talán a homlokráncok is simultak egy kicsit, ez a klasszikus tényleg referencia hatpercnyi mennybemenetelhez.
Hiányérzetről azért nem érdemes beszélni, mert Glenntől senki ne várja, hogy komplett Deep Purple-programmal jelentkezzen estéről estére, hisz 12 szólólemezzel a háta megett hadd ne kelljen már a múltból élnie! Örök-fiatal vitalitása is ezt mutatja. Soha rosszabbat!
11:46
