Hamarosan újra itt a Szentiván-éj, a nyári napforduló. Június 21-e minden évben az a nap, amikor a Nap a legmagasabban jár az égen, a leghosszabb a nappal és a legrövidebb az éjszaka. Ettől a naptól számítjuk a nyár beköszöntét!
Pilisszentiván község immár 18 éve nevéből fakadó lehetőségként és kötelességként újra megtartja ezt a sokezer éves, mára kissé elfeledett ünnepet. Negyedik éve egy sokszínű, majd tíznapos rendezvénysorozattal, a Napforduló Fesztivállal várják a szentivániakat és környékről érkező vendégeket. A fesztivál fő eseménye a Szentiván-éji, hatalmas máglya meggyújtása, amelyet minden évben több ezren énekelve, táncolva vesznek körül.
Pilisszentiván Budapesttől 10 km-re fekvő, mintegy 4000 fős község. Gyönyörű természeti környezetben fekszik és az elmúlt 20 évben látványos fejlődésen ment keresztül. A falu mindennapjait igen aktív közösségi élet jellemzi, ennek legjelentősebb és immár 18 éve élő központi eseménye a nyári napforduló, a Szentiván-éj megünneplése. Az ünnepi műsor gerincét a helyi kulturális egyesületek fellépése adja. Így minden évben színpadra lép a helyi énekkar, a fúvós zenekar, az ifjúsági és felnőtt tánccsoport valamint amatőr szólisták. Az esti időszakra valamely népszerű vendégművész, vagy együttes meghívásával gazdagodik a program. Az évek alatt két alkalommal is bemutatásra került Shakespeare: Szentivánéji álom című műve, fővárosi színtársulatok előadásában.
Az ünnep legfontosabb eseménye napnyugtakor jön el. Minden évben hatalmas máglyát építenek. Az est beköszöntével a fiúk tűzszerszámmal tüzet csiholnak, fáklyákat gyújtanak, azzal vonulnak a máglyához, s azt zeneszó kíséretében lángra lobbantják. A tűzre a lányok, asszonyok virágkoszorúkat vetnek, s azután körtáncot járnak és fiatal párok kézenfogva, nagy sikongatás, kurjongatás közepette tüzet ugranak.
A pilisszentivániak nem csupán maguknak rendezik ezt az ünnepet! Az újságok, rádiók, televíziók segítségével minden magyarlakta települést arra hívnak, élesszük újjá ezt a sokezer éves hagyományt, amely Magyarországon éppúgy élő volt, mint ahogy az a mai napig az északi népeknél. Az ünnep gazdag szimbolikája és jelentése mindannyiunk számára ugyanazt az örömet hozza, akár egy nagyobb szabású közösségi, akár szűkebb családi, baráti körben gyújtjuk meg a szentiván-éji tüzet. Ennek szolgálatában áll a www.szentivanej.hu című honlap is, ahol összegyűjtik a szentiván-éji szokásokat.
Szent Iván-éji varázslatok Írta: Kolonics István
Európa számos vidékén még napjainkban is él a nyárközépi tűzgyújtás szokása. Bár a nyári napforduló tűzünnepét már évszázadok óta Szent Iván (János) napjának (június 24.) előestéjén tartják, és éppen ezért a legtöbb ember szemében keresztény ünnepnek számít, kétségtelen tény, hogy máig eleven szokásrendszere a kereszténységet messze megelőző korokból ered. A nyári napforduló vagy nyárközép napja a Nap évenként ismétlődő (látszólagos) útjának egyik fontos állomása. A Nap, amely a téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabbra hágott az égen, ezen a napon éri el pályájának csúcsát. Ez a nap a Nap életének felezőpontja, amit majd a hanyatlás féléves periódusa követ.
A Nap megsegítése
Az ősi ember, aki még mágikus összhangban élt a természettel, a nyárközépi tűzgyújtással minden bizonnyal a Napot próbálta meg támogatni a sötétséggel vívott harcában. A kereszténység uralomra jutása után a Nap megsegítésének motívuma fokozatosan a háttérbe szorult, ennek ellenére a tűzünnep megőrizte mágikus karakterét. Ez mindenekelőtt magának a tűznek volt köszönhető, amelyet a régi korok emberei gyakorlati haszna mellett a világosság, a tisztaság, az egészség, az elevenség, a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképének tekintettek. Így válik érthetővé, hogy miért pont a megtisztulással, a gyógyítással, az egészség megőrzésével, a szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel kapcsolatos mágikus praktikákat gyakorolták Európa-szerte Szent Iván varázslatos éjszakáján.
Egy középkori krónikás szerint a nyári napforduló ünnepét a következő, tűzzel kapcsolatos mágikus népszokások jellemzik: 1. hatalmas örömtüzek gyújtása; 2. a szántóföldek megkerülése égő faágakkal; 3. lángoló kerék legurítása egy magaslatról. Bod Péter református lelkész (1712-1769) ugyancsak ezt a három jellegzetes Szent Iván napi szokást említi meg A Históriákra utat mutató Magyar Lexikonban:
Ezen a napon pedig ilyen dolgokat szoktak cselekedni: 1. A gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek ezt az okát tartják, hogy a tájban a pogányok a kutak körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János napja tájában szokott lenni, a keresztények a tudatlanság is segítvén a tájba tüzeket tettek, azokat által szökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el. 2. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése. 3. Némely helyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak.”
A sárkányok elűzése
Egy másik írásában a nyárközépi füstölés eredetének magyarázatát még kiegészíti egy, a középkorból származó, Európa-szerte ismert elmélettel: A melly szokás maradott a Pogányoktól, kik ollyan vélekedésben vóltanak, hogy a Sárkányok ez idő tájban, nem szenvedhették a meleget, a kutak és források körül szárnyalnak, s oda hullatják mérgeket: az afféle büdös füstel akarták azért elűzni.
A pogány szlávok a nyári napforduló ünnepén nagy tüzeket gyújtottak a fás, bokros vízpartokon. Először csak énekeltek, ettek-ittak a tűz körül, külön a nők, külön a férfiak. Éjfél közeledtével feláldoztak egy fehér tyúkot és egy fekete kakast, s vérüket égő olajjal teli tálba csurgatták. Az áldozat után hosszan tartó körtáncba kezdtek, majd amikor a tüzek kialudtak, ledobálták ruháikat és beugráltak a vízbe. Itt azután mindenki azzal töltötte a kedvét, akivel a sötétben összekerült. (Aki látta Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét, bizonyára emlékszik erre a jelenetre.)
Egy XVI. századi krónikából megtudhatjuk, hogy Németország szinte minden településén örömtüzeket gyújtottak Szent János napjának előestéjén. A környék apraja-nagyja összegyűlt egy-egy ilyen tűz körül, ahol énekkel és körtánccal múlatták az időt. Az emberek üröm- és verbénafüzéreket aggattak magukra, a tüzet pedig a kezükben tartott szarkalábcsokron keresztül nézték, abban a hitben, hogy ez megőrzi szemük épségét az elkövetkezendő egy évben. Hajnaltájt az ürmöt és a verbénát bedobálták a tűzbe, a következő szavak kíséretében: Hagyjon el minden balszerencsém és égjen el ezekkel.
Guruló tűzkerék
Lotharingiában nagy halom szalmát gyűjtöttek össze egy domb tetején. Ezt követően hatalmas fakereket építettek, majd teljesen beburkolták a szalmával. A kereket úgy tették némileg irányíthatóvá, hogy egy hosszú, mindkét oldalon messzire kiálló tengelyrudat illesztettek bele. Éjfél felé lángra lobbantották a kereket, és örömujjongásokkal kísérve elindították lefelé a lejtőn. A mellette futó legényeknek az volt a feladatuk, hogy a tüzes monstrumot egy közeli folyóba tereljék. Ha ez sikerült, a környék lakói bőséges szüretre számíthattak abban az évben. Talán mondanunk sem kell, hogy a lejtőn leguruló tüzes kerék a Napot jelképezi, amely a nyári napforduló után életének hanyatló periódusába lép. A XIX. század végéig szinte nem volt olyan falu Európában, ahol ne lángoltak volna fel a nyárközépi tüzek. Németország egyes vidékein a gyerekek házról-házra járva gyűjtötték össze a tüzelőt a Szent János-éji örömtűzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás, különösen a kendere marad csökött. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tűzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. Számos helyen úgy hitték, hogy aki átugorja a tüzet, azt nem gyötri majd a hátfájás aratáskor. Bajorország egyes vidékein az öregek az örömtűzből származó botokat dugdosták a földbe, abban a reményben, hogy ez magasabbra növeszti majd a lent. Ez a szokás minden bizonnyal összefügg azzal a hagyománnyal, hogy a nyárközépi tűz lángjainak magassága meghatározza a len és a kender magasságát. Sok helyen a tűz átugrálásával ugyancsak a növények növekedését próbálták meg serkenteni. Baden környékén úgy vélték, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbővebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra ugrottak a Szent János-napi tűz fölött.
Megnyílnak a hegyek
Svédországban a nyárközépi máglyákat általában a keresztutakon lobbantották lángra. A tűz táplálásához kilencféle fára volt szükség. A falusiak egy bizonyos fajta mérges gombát dobáltak a lángok közé, hogy megtörjék a manók és más természetfeletti lények hatalmát, amelyek a néphit szerint ezen az éjszakán a legaktívabbak. A régi svédek ugyanis azt tartották, hogy a nyári napforduló éjszakáján megnyílnak a hegyek, és a föld mélyének lakói elözönlik a fenti világot. (A régi kelták Halloween éjszakájáról gondolták ugyanezt.)
Csehországban a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a nyárközépi tűz fölött. Amikor a lángok lelohadtak, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tűzön. A hagyomány szerint akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, ráadásul egy évre védettséget szereztek a lázzal járó betegségekkel szemben. A megpörkölt koszorúkat hazavitték; egy részével megfüstölték a házat és az istállót, hogy biztosítsák az emberek és az állatok egészségét, a többit pedig egy éven át megőrizték. Vihar idején egy keveset mindig elégettek belőle a tűzhelyen, és közben imádkoztak, hogy a vihar ne tegyen kárt a házban és a termésben. Európa sok más vidékéhez hasonlóan Csehországban is sokáig eleven volt a kátránnyal bekent kerék magaslatokról való legurításának szokása. Ezenkívül a fiúk összegyűjtötték az elnyűtt seprűket, majd szurokba mártották és meggyújtották őket. A lángoló seprűket azután a levegőbe dobálták, vagy körbefutották velük a szántóföldeket.
A seprűk csonkjait a veteményeskertek földjébe dugdosták, hogy megóvják a növényeket a bogaraktól és a férgektől.
A nyárközépi tűz különféle maradványait Európa szerte kitűnő amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy távol tartsa a kártevőket; a félig elégett nagyobb faágakat az eresz alá vagy a tetőszerkezethez erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől; az elszenesedett kisebb gallyakat pedig előszeretettel alkalmazták az emberek és az állatok ellen irányuló rontás elhárítására. Az állatok rontástól való megóvásának egy másik elterjedt módja az volt, hogy a nyájat vagy a csordát keresztülhajtották a kialvófélben lévő tűzön vagy a kialudt tűz hamuján. Litvániában másnap reggel azok a legények, akik a Szent Iván-éji tüzet táplálták, nagy mennyiségű tejet és tejterméket kaptak a tehenes gazdáktól, hálából, amiért újabb egy évre sikerült megakadályozni a fekete boszorkányokat a tej elrablásában. Szintén általános volt a nyárközépi tűzben megégett gyümölcsök gyógyító erejébe vetett hit. Szeged környékén például tűzbe dobott, majd onnan kipiszkált almát fogyasztottak a torok- és hasfájás elmúlasztására vagy megelőzésére.
Láthatatlanná tevő páfránymag
A nyári napforduló ünnepét egykor a jövendőmondásra is különösen alkalmasnak tartották. Karcagon és Kéthelyen a Szent Iván-nap előtti kakukkszó olcsó, az utána való drága gabonát jósolt. A palóc lányok a tűz kialvása után a kenderföldre mentek, és ott egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a letiport kender feláll, az egy éven belül férjhez megy. Abaúj-Torna megyében a fiatal házasok 13 szem parazsat tettek egy fazékba. Az asszony felhajította a fazekat jó magasra, és ha egy szem parázs sem hullott ki belőle, boldog családi életre számíthattak. A néphit szerint Szent Iván előestéjén virágzik a páfrány. Az aranyosan fénylő virág csak néhány pillanatig él, azután elhervad és elenyészik. Aki keresve-keresetlen mégis rálel, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket.
A dunántúli Somló vidékén úgy tudják, hogy a boszorkányok a páfrány virágának köszönhetik mágikus erejüket és tudásukat. A szatmári Sárközben azt is tudni vélték, hogy aki megszerzi a páfrány virágát, nem csak az állatok, hanem a füvek és a fák beszédét is megérti. A páfrány virágát vagy magját egykor Európa-szerte láthatatlanná tevő varázsszernek tartották. A következő szavak Shakespeare IV. Henrik című drámájában hangzanak el: páfránymag balzsamunk van, s láthatatlanul járunk-kelünk. A néphit szerint azonban szinte lehetetlen megszerezni a páfrány virágát, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre. Sokan úgy tudják, hogy abban a pillanatban, amikor a virág kinyílik, odarepül egy apró madár, és elragadja az ember elől. Mások viszont azt tartják, hogy maga az ördög szakítja le a virágot, mivel nem akarja, hogy más is rendelkezzen az általa birtokolt mágikus erővel. - Kolonics István -
A nyári napforduló Észtországban
A János nap az észtek legnagyobb nyári ünnepe, a Karácsony méltó párja. Az egyházi naptár szerint Keresztelő Szent János születésnapja ez, ami sok pogány időből származó nyáreleji ünnepet egyesít. Ősi termékenységgel kapcsolatos napünnep, amit az északi természet őrült burjánzása és a fehér éjszakák csodája kísér. Az ünnep gazdag szokássora csak két napra és egy éjszakára, június 23-34-ére szorítkozik. Hosszabb ünneplés nem is fért volna a nyárba, hiszen János naptól vette kezdetét a legtöbb mezei munka és a kaszálás.
A János nap legfontosabb eleme a június 23-án éjjel meggyújtott János napi máglya. A tüzet általában kiemelkedő helyen gyújtották, hogy a lehető legmesszebb látsszon. Régen hitték, hogy a tűz fénye megtisztít és megvéd a gonosztól, elősegíti a gyarapodást és növekedést. János napi tüzeket gyújtottak a földön, hosszú rúd végére tűzött kátrányos hordóban vagy üstben is. A szigeteken és a tengerparton öreg hajókat és hajóvázakat égettek. A kis Muhu-szigeten a máglya halmának csúcsába kopasz nyírfát tűztek. Tradicionális máglyarakó helyeket minden észt városban és faluban találhatunk.
A János napi tűznek régen mágikus jelentőséget tulajdonítottak, a tűz mellett jövendöltek és boszorkánykodtak is. A János napi dalokban (a refrénben a jaaniku szó ismétlődik) a gyermekektől az aggastyánokig mindenkit a tűz mellé hívtak. A távol maradók szántóit gazossá, őket magukat álmataggá és a munkához erőtlenné átkozták. A tűz köré gyűlőknek valamit fel kellett áldozniuk: a lángok közé faágakat, szőttest, gyapjút, pamutot vagy ételeket vetettek.
A János nap éjszakájához szorosan kapcsolódik a hintázás: a hinták teszik az észtek János napi szokásait igazán egyedivé. Szokás volt, hogy a lányok a hintát építő fiúknak ajándékot vittek. Az idők folyamán a korábban mágikus jelentőséggel bíró hintázás a fiatalok egyszerű szórakozásává vált. A hintázástól elválaszthatatlan volt az éneklés: a különböző hintadalok, amikben az éneklést a hinta ritmusával kapcsolták össze, az észt népzenei örökség legjellegzetesebb darabjai közé tartoznak, amit a fiatalok hosszú ciklusokban énekeltek a hintához gyülekezve, a lendítőket bíztatva és a hintáról kétségbeesetten menekülve is. A tűz mellett táncoltak és körjátékokat játszottak. Különösen kedveltek voltak az erő- és ügyességi próbák: birkóztak, cigánykereket hánytak, kőemelésben vetélkedtek és versenyt futottak. Amikor a lángok alacsonyabbak lettek, a tűz felett keresztülugrottak. Ennek kezdetben megtisztító és szerencsehozó hatása volt: a jól elvégzett ugrás jutalma a munka előrehaladása, házastárs vagy az állatállomány gyarapodása volt.
A János napi éjszaka titokzatosabb oldalához tartozik a páfrány virágáról szóló legenda. Hitték, hogy a páfrány virágának megtalálója gazdag, bölcs és boldog lesz. A mai időkben a virágkeresésből inkább a fiatal hölgyek és urak dolga lett. A páfrányvirágot keresni kifejezés a mai napig a szerelmespárok együttlétének óhaját és a meleg nyári éjszakában való egymásra találást jelenti.
János nap éjjelén a növények titokzatos és mágikus erővel bírnak, amiből az emberek is részesülhetnek, ezért János napkor gyógynövényeket gyűjtöttek. A csodálatos erejű virágokból amikből 7 vagy 9 különböző fajtának kellett lennie koszorút fontak, amit a szántó vagy az állatok gyarapításának mágiájához, a jövendölésben és a szerelmi mágiában használtak fel. Különleges erővel bírt János nap éjjelének harmatja is: az észtek ma is hisznek ennek egészségmegőrző hatásában. A mezőkről gyűjtött János napi harmatot életvíznek tartották: az ezzel való mosdás meggyógyította a szem és bőrbetegségeket. A lányok hitték, hogy a János napi harmat megőrzi fiatalságukat és szépségüket.
A nyári ünnep egyik szimbóluma volt és ma is az a kitakarított szobába vitt nyírfa ág és annak lágyan kesernyés ünnepi illata. A világos János napi éjjelen a lányok ablaka alá vagy a csűr bejárata elé a szerelem jeleként nyírfaágakat hordtak.
A János napi éjjel a mező és állatállomány mágiájának éjszakája volt. Titokzatos cselekedeteket folytattak, hogy biztosítsák maguknak a több tejet és a gabonatermést. Titokban más istállójában jártak fejni, a jobb gabonatermést az idegen földekről a gabonafejekkel vagy a szalma összefonásával lopták el. A titokzatos tetteknek külön erőt adott, ha meztelenül cselekedték.
A János nap június 24-én tradicionálisan a holtakról való megemlékezés napja is. A templom és a temető felkeresése után gyakran a rokonokhoz és barátokhoz utaztak vendégségbe. Dél-Észtországban János napon a névnaposokat is felkeresték. A Jaan nevűeknek ajándékot készítettek, reggel szerenáddal ébresztették és virágokkal koszorúzták őket. Az ünneplésért cserébe Jaannak sört vagy pálinkát kellett kínálnia.
Az észt János nap ma is vonzó ünnepélyessége és érzelemgazdagsága miatt. A János nap megmozgatja az észtek fantáziáját, a nyáriasan virágzó Észtországban ezer számra égnek a máglyák Szólj hozzá!
15:26
