beszámoló [koncert]  2002. május 6. hétfő   10:14

nincsen hozzászólás

   Kicsit zavarban voltam. Csak ültem bambán a videókijelző előtt (figyeltem hogyan múlik az idő, hogyan változnak másodpercenként a pálcika-számok), és próbáltam eldönteni, hogy a.) az Árkádiába (Riff-röff rockklub) menjek-e 42 koncertre, vagy b.) 30Y csendes koncertre az Áfiumba (Pécsett. A kedvenc ücsörgős helyem.), c.) maradjak otthon a fenekemen, mert egyébként is képtelen vagyok mozdulni. Végül b-t választottam.
  
   Az IC csak úgy repít Pécs felé. Oda is érek jó hamar, mert az Áfiumban még alig lézeng valaki. Na nem mintha egy lézengős hely lenne, de tényleg kevesen vannak. A zenekar még pakolász, én pedig bemutatkozom annak a pár lézengőnek. Mert itt leginkább mindenki kedves ismerős (ha nem jó barát) lesz ma este. Ha itt koncert van, akkor az mindig olyan bennfentes, olyan intim és érzelgős is éppen emiatt. Egyiket sem bánom, ismételgetem magamban a neveket, tanulom őket összeegyeztetni az arcokkal. Még a végén úgy érezném, hogy semmi keresnivalóm ebben a zárt közegben.
  
   Aztán lányok érkeznek. Sok lány. Szépek, csinosak, rúzsosak, cigiznek. Visszafogottan verdesik pilláikat. És simán megértem, mert a 30Y pasi tagjai - meg kell hagyni - igen vonzóak. Na nem mintha szabadak is lennének (kivéve Ádám-basszert, tessék rája hajtani!), de nézelődni azért lehet.
  
   Dia, a lelkesállat menedzser mécseseket rakosgat az asztalokra, aztán leteremt egy pincért, amiért még mindig nem tették félre azt a két festményt, amelyek helyére a harmincipszi molinó került. A nagyszabású zenekar (kis csalással) éppen elfér a miniatűr színpadon a piros fényben, mert az is van ám, hogy gerjessze a hangulatot, ami kilenc óra felé már engem is bizserget valahol a lapockáim közti tájékon.
  
   Megtelik a kis pince, előkerülnek a rejtett pótszékek, a közönség helyrerázza magát, aztán Zoli beszélni kezd. És sokáig abba sem hagyja én pedig meglepődök, mert azt hittem koncepció, hogy nincs szövegelés a színpadon. De ez most egy másmilyen koncert, és ennek örülök, mert sokkal közelebb kerülök valamihez, valami olyanhoz, amit szóval úgy szoktak kifejezni, hogy „értelem”, és nem bánom. Vagyis ekkor még nem tudom, hogy mihez kerülök közel, mert erre csak úgy éjjel kettő körül jövök majd rá, a lényeg, hogy megdöbbenek, hogy Zaza mennyire jól dobol. Nemrég megkérdeztem egyik kedvenc dobosomat, hogy mitől jó egy dobos. Azt mondta: „ a lényeg, hogy minden dalnak van egy ritmusa, egy hangulata. Ezt kell eltalálni, megérezni, rálelni. Maga a dal ütteti a ritmust, és a jó dobos ezt adja vissza” Ezen sokat gondolkoztam utána, mert mindezidáig azt hittem, hogy egy dal a ritmusra épül. De pont fordítva van.
  
   Ezen a szerda estén újabb alkalom nyílik rá, hogy teszteljem ezt az elméletet, és Zaza csont nélkül teljesít. Úgy érzem, mintha rengeteget fejlődött volna a legutóbbi koncert óta, amit láttam-hallottam, pedig lehet, hogy csak nem figyeltem oda. Most viszont kénytelen vagyok figyelni, főleg, hogy Zoli mindenféle tanórát tart a régi és új számok között. Biológia (az énekes-gitáros nagyon taknyos, és útmutatód ad a kifújásra megérett testnedv keletkezésének megértéséhez), anatómia (a testrészek elhelyezkedése - és azok betegségeinek számbavétele a biosz órához kapcsolódóan - egy női magazinban olvasottak, de főleg látottak alapján) és filozófia (a fiú és az apa, és természetesen az anya kapcsolata, vagyis az oidipusz komplexus).
  
   Közben a vendégek a sárga dalszöveg könyvet lapozgatják (mert az is van ám!), én is tenném szívesen, de akkor nem tudok figyelni, mert olyan jó nézni ezeket a srácokat és lányokat. Bár szintén megmondom, hogy a vokállal még mindig nem tudok mit kezdeni, mert kétségtelenül szükség van rá, de mondjuk egy csörgődob a kézbe, vagy valami rumbatök talán feldobná az ácsorgó leányzókat.
  
   Közben megismerkedem Timivel, akinek tanára volt a háromdiplomás taknyos énekes. Először csak a dalszövegeket ismerte, de nem állhatta, hogy a dalokat ne hallja. Hát itt ül ő is és tapsol ha véget ér egy dal, meg visszát is kiabál, ha eljön az idő. A zenekar meg vissza, csak kár hogy újra olyan dalt játszanak, a Balatonost, amit egyébként szeretek, csak épp már volt. Mert lehetne mondjuk a November Rain is, de arról meg kiderül, hogy csak vicc, mert Ádám utálja a Guns-t, pedig kezdek kíváncsi lenni, hogy hogyan oldanák meg a zongoraszólókat gitáron.
  
   Én meg csak töröm a fejem, hogy melyik szám is volt az, amiben Endre-szólógitáros üveghangokat játszik végig, mert az olyan jó volt, és le akarom majd írni, de nem jut eszembe, ami nem lep meg, mert nem szoktak ilyen dolgok eszembe jutni, pedig kaptam egy tollat is ezen az estén, de nincs nálam a noteszem, egyedül jöttem, mint az ujjam (ez milyen hülye mondás, hiszen húszan vannak összesen). Végül viszont nem egyedül megyek el, mert beülök a zenekari kisbuszba, és lassan két óra, mikor jön az a bizonyos dolog, amiről még mindig mit sem sejtek. Visszapakoljuk a cuccokat a zenekar próbahelyére, ami a borgyárban van, valami kietlen harmadik emeleten, és nincs világítás a lépcsőházban, viszont a kis szoba otthonos, és peregnek a fejemben azok a jelenetek, mikor mindenki (az énekes-gitáros Zoli, és öccse, a dobos Zaza, a basszer Ádám, a gitáros Endre, az éneklő Hugi és Kóka) jelen és már mindenki fáradt és ingerült, talán vitáznak is de mégis jó, hogy ott és együtt. Aztán eljön a két óra, és Zaza megkérdezi: „Neked az életed az, amit csinálsz? A zene, az írás? Mert ha nem, azonnal hagyd abba! Mert akkor minek?” Holtpont. Én pedig csak ülök a busz jobb hátsó fertályán, és levegőért könyörgöm valakinek, aki lehet hogy nincs is, és hatalmasakat dobban a szívem a bordáim közt, remélem senki sem hallja mennyire kong ott benn egymaga, és lassan elfordítom a fejem és kinézek a szélvédőn az elsuhanó kockaházakra, az út menti szegélyre, és a tövében sarjadó fűszálakra, és számolni kezdem az aszfaltra festett fehér csíkokat. Azt hiszem volt értelme ennek az estének.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: