szerző: UtazóZucchero 2008. május 5. Petőfi Csarnok
Egy újabb világsztár látogatott el hozzánk, aki a mai napig remek albumokkal örvendezteti meg rajongói millióit, és kifinomult stílusának, briliáns dalainak, valamint védjegyszerű hangjának köszönhetően egy kiváló atmoszférájú koncertet adott, melybe nem fért bele az átlagos, csak a nagyszerű. Zucchero idei turnéján is sorra töltötte, tölti meg fellépési helyeit, sajnos ez alól kivételt pont a budapesti és a pozsonyi koncertje jelentett. Ez minősít bennünket, hisz nem sokszor láthatjuk hazai színpadokon ezt a látszólag elhanyagolt külsejű, Robinson kinézetű úriembert, aki úgy tudott nemzetközi sikereket elérni, hogy saját anyanyelvén írta és énekelte el dalait, és akinek olyan világsztárok is örömmel nyújtották jobbjukat, mint Herbie Hancock. Randy Jackson, Whitney Houston, Miles Davis, Eric Clapton, Luciano Pavarotti, Sting, Jeff Beck, Aretha Franklin, B.B. King, vagy John Lee Hooker. Épp ezért érthetetlen is volt számomra, hogy miért nem voltunk elegen ezen a fellépésén.
Ennek ellenére Zuccheronál a dal ugyanaz marad. Ő megvalósította azt, amiről sokan csak álmodnak: kiváló minőségben egy igazi best of műsort mutatott be, All the Best című tavalyi válogatáslemeze alapján. Minden dal a helyén volt és mindenki megkapta a kedvencét, ebből kifolyólag nem hiszem, hogy a közönség üres kézzel és keserű szájízzel távozott haza. Zucchero egyébként kevés kommentet fűzött átvezetőként a számokhoz, csak néhány cio tutti és mosoly hagyta el a száját ebből is látszik, hogy egy korrekt, profi és nem utolsó sorban ízléses koncertet láthattunk. A hangja pedig semmit sem változott, és vérprofi muzsikusgárda kísérte, akik pont úgy játszották el most is a dalait, ahogy azt lemezeiről megismerhettük. Itt van például Kat Dyson: nem sok hozzá hasonló gitáros hölgyeménnyel találkoztam életemben, úgy gatyába rántotta férfi gitárostársát, Mario Schilirót, hogy ő valószínűleg néhányszor nyelni sem tudott a játékát hallva. Megdöbbentő volt az a technikai tudás, melyből szösszeneteket hallhattunk csupán, hisz ő is jó néhány ismert muzsikussal szűrte össze a levet, köztük volt például Prince, Cyndi Lauper, Mick Jagger, Buddy Guy, BB King, Carlos Santana, és Natalie Cole is De nem kisebb nevekkel játszott a csapat billentyűse, David Sancious sem, aki többek között Eric Clapton, Bruce Springsteen, Santana, Peter Gabriel, Sting, és a hamarosan hazánkba látogató Seal mellett is otthagyta névjegyét. És Polo Jones, az atompontos mikrofonhajú basszeres sem szomorkodhat, hogy 10 évesen hangszert foghatott a kezébe és John Lee Hooker és Larry Graham után Zucchero is bevette a zenekarába. A felsorolásból nem hagyható ki a zenekar szíve, Adriano Molinari dobos sem, aki szintén nagyon korán kezdte a pályát. Úgyhogy ezen a koncerten minden a helyén volt, de tényleg: dörrenő basszusok, pontos alapok, tiszta gitárok, recsegő Rhodes és persze a hamisíthatatlan Zucchero.
A fellépés előtt egy méretes faragott trónus fogadott bennünket a színpad közepén: Zucchero erről énekelte a programja bevezetőtételeit, a gyönyörű melankolikus Iruben Me-t és a Fly-ról az Occhi-t, majd utána felpattant, és gitárjával táncolva végignyomta egészestés produkcióját. Mielőtt agyontömjénezném a maestro-t, annyit azért elmondok, hogy műsorában néhány, számomra nem éppen szalonképes dalát is eljátszotta ilyen volt például a negyediknek hallható Bacco Perbacco, a dinamikus Amen és a hasonlóan vidám Cuba Libre is a Fly-ról. Viszont a következőkben a 2007-es best of albumáról sorra merítette legjobban sikerült andalító szerelmes tételeit: az Il Volo-t, a Blue-t, de a Diamante album címadó dalát is ide kell sorolnom. Ezután a táncoló talpaknak játszotta feloldásként a Baila-t és a Diamanteról az Overdose-t, meg a funkysabb-soulosabb Il Mare-t.
A következőben egy újabb nagyszerű dalt, az Everybody-t hallhattuk, ez se véletlenül került az All the Bestre és a koncert dalai közé, ahogy a 2002-es Besten szerepelt Con le Mani, a Solo una Sana e..., és az utóbbit remekül kiegészítő Diavolo in Me cipőkoptatója sem. Zucchero valószínűleg nem akarta, hogy a jó negyvenes átlagéletkorú vendégsereg végkimerüléssel végezze, ezért egy újabb lírát játszott el, a Menta e Rosmario-t. Emellett még hallhattuk a legutolsó best ofján is megtalálható, Pavarottival készült duettjét, a Miserere-t egyszerűen a földhöz szögelt, ahogy az éterből megszólalt az operagéniusz hangja. A ráadás ráadásának még elhangzott a szintén gyönyörű Senza Una Donna, végül pedig a Per colpad di chi nagyon mókás boogie-ja is. Kell egy ilyen remekül összeállított műsornál több? Csak az, hogy Zuccherótól kapjuk.