szerző: PjotrTamási Claudia kettős kiállítása 2008.május 28.- június 21., Ericsson és Godot Galéria - Budapest
Vegyes / Mixture Ericsson Galéria (III. Laborc u. 1.)
Megnyitó: 2008 május 28. 17:00
Hatás-vadász / Sensationalist Godot Galéria (VII. Madách út 8.)
Megnyitó: 2008 május 28. 19:00
Csizmadia Alexa: Tükör által homályosan
Mórickának egy régi vicc szerint mindenről ugyanaz jut eszébe. Tamási Claudia nem esik az önismétlés csapdájába, mégis képes mindig következetesen ugyanarról beszélni; a nő helyéről és társadalmi szerepéről, legyen ez a nő maga a művész, vagy egy baba képében megjelenő allegória.
Az önarckép, ez a többszázéves meg-megújuló műforma az én határainak letapogatására és a társadalomba vetett individuumra való reflexiókra ad alkalmat. Az öndefinícióra irányuló kísérletek Tamási Claudia festményein a privát szféra és a társadalmi identitás metszéspontjában jelennek meg. Így most jó? és Vagy talán ő? című sorozataiban a celebritások által dominált kultúra ikonjaival méri magát, lágy könnyedséggel hasonul a médiában megjelenő reprezentációkkal miközben a fogyasztói kultúrába próbál engedelmesen belesimulni. Az eredmény derűs, fesztelen társadalomkritika, ami a média teremtette nőideál megkerülhetetlenségére és mintaként való megjelenésére hívja fel a figyelmet, és persze arra is, amit a posztmodern óta tudunk; hogy személyiségünk, vagy amit annak vélünk a társadalomban elfoglalt helyünk által alakított és determinált. Környülállásaink, mint megannyi segédfogalmazó, identitásunk fikcióját írják meg.
Jaques Lacan tükör-elmélete szerint a fejlődés korai szakaszában a tükörbe pillantva érzékeljük először testünk egységét, azonban azzal mint ´´másik´´-kal azonosulunk. Később hasonló módon éljük át a mások képeivel történő azonosulást, miközben énképünk az alárendelődések hosszú során keresztül formálódik. Ha Lacan analógiáját kiterjesztjük az Így most jó? és a Vagy talán ő? sorozatok darabjaira, akkor a hírességek bőrébe bújó festőnő képeiben akár önmagunk tükrére ismerhetünk.
Az identitás újradefiniálása, akárcsak a tömegkultúra ikonjainak és az ún. Elit kultúrának egy kereten belül való megjelenése a posztmodern jellegzetességei. Cindy Sherman jól ismert fiktív film-standfotói (Untitled Film Stills 1977-1980) női szerepek filmekben lecsapódó sztreotípiáit dolgozzák fel. Tamási Claudia szatírái megközelítésüket tekintve kapcsolhatók a nagy előd munkáihoz, hiszen hasonló elven működnek; a média közvetítette nőképet használják kiindulópontként, s mintegy magukra húzzák az ezek kínálta szerepeket. Identitásunk kialakításában a média sugározta képek kétségtelenül közrejátszanak, márpedig a média és a bennünket körülvevő vizualitás-dominálta világ még mindíg patriarchális territórium, melyben a nő mozgástere szűk; a médiában jellemzően a férfiagy szülte fiktív idealizált nőkép jelenik meg mint a vágy tárgya a neki leosztott passzív szerepekben. Tamási Claudia portréi esetében a tény, hogy a művész mint nő dolgozza fel a témát, megváltoztatja az olvasatot. Bár Tamásit nem sorolják a (Magyarországon még mindíg gyanakvással övezett) feminista diskurzust képviselő művészek közé az általa felvetett témák joggal tarthatnak számot az ebből az irányból való megközelítésre.
Legújabb, kortárs képzőművészeknek dedikált önarcképein Tamási ismét átváltozóművész, ezúttal azonban játékos ujjgyakorlattal a kiválasztott alkotók stílusjegyeit sajátítja ki, mintegy az ő pozíciójukból festi meg arcképét. Ez a festői ´´így írtok ti´´ a mesterségbeli tudás megcsillantására ad lehetőséget, afféle jutalomjáték, csecse becse mellyel egy kávéházi szegleten meglepi a művész maga magát. S az eredményről is József Attila juthat eszünkbe, vagy legalábbis egy fecsegő felszín. Ez a felszín azonban nem a felületességet jelenti, hanem pusztán magát a felületet, amivel kapcsolatban Andy Warhol egy interjúban úgy fogalmazott: ´´Ha mindent tudni akarsz Warhol-ról, nézd meg a festményeim felületét, a filmjeimet és engem, s máris ott állok előtted. Mindezek mögött semmi sincs.´´ Azaz a felszínre kerül a hangsúly és a mű jelentéstartománya is erre korlátozódik. A Pop Art hadat üzent a szimbolikus jelentéseknek. A társadalomból és a tárgyi kultúrából kiemelt elemekre csupán ráközelít s azokat a felnagyítás vagy az ismétlés révén láttatja új fényben, mindehhez azonban nem járul konceptuális keret és a művész sem áll súlyával a képek mögé, ahogy azt Barthes megfigyelte, ami pedig tényként tárul fel az maga a sztereotípia. A Pop Art jellemzően az érzékelésünket változtatja meg; egyszerűsít, felnagyít, kiemel. Ebben a tekintetben Tamási Claudia a Pop Art örököse, ami Ajkaim sorozatán a legszembetűnőbb. Művészeknek dedikált fekete-fehér festményein azonban újabb csavarral a művészeket is csereszabatos tárgynak tekinti, illetve kézjegyeikké redukálja. Műveikbe nem hatol be, csupán formai jegyeiket, felszínüket tanulmányozza és kezeli mimikriként, azaz a pop szellemiségébe emeli át őket.
Tamási Claudia minden festménye következetesen önarckép, akkor is, ha önmaga helyett babákat vagy érzéki virágokat állít keresőjébe (hogy a kereső, mint fotótechnikai elem megemlítésével a fotorealisztikus ábrázolásmódra való utalást is letudjuk). Míg Így most jó? és Vagy talán ő? sorozatában a celebritások mimikrije mögé rejtőzik, új, művészettörténeti utalásokra építő ujjgyakorlatában nem ´´csupán´´ nőként, hanem művészként teszi ugyanezt, nem feminin, hanem művészi modelleket választva. De minden új festménnyel felerősödik a kérdés; kicsoda is valójában Tamási Claudia?
14:22
