beszámoló [koncert]  2008. május 28. szerda   11:19

nincsen hozzászólás

  Michael Landau évtizedek óta a világ egyik legkeresettebb stúdiózenésze: szinte bármilyen stílusban képes ízesen és gyorsan maradandót alkotni. Olyan művészek albumain működött közre, mint a Pink Floyd, Miles Davis, Joni Mitchell, BB King, Seal, Ray Charles és Rod Stewart. A zenészvilág tiszteletét a kilencvenes évek fordulóján vívta ki, amikor tagja volt Vinnie Colaiuta ”Karizma” nevű, azóta legendássá vált csapatának. Ezután természetes volt hogy ő is szólókarrierbe kezd: folyamatosan készíti lemezeit és járja a világot jobbnál jobb zenészek kíséretében. Ezúttal Gary Novak-ot hozta magával, akiről pedig legyen elég ennyi: 1995-ben, ahogy befejezte turnéját a Chick Corea Electric Band-del, két repülőátszállás után Alanis Morrisette zenekarában folytatta (a műsort a repülőn tanulta meg).
  
  Kellemes körülmények között zajlódott le a közel két órás koncert, a pincehelyiségből kialakított Take Five mind atmoszférailag, mind akusztikailag ideális helynek bizonyult. Mikor nagyjából megteltek a székek, színpadra lépett a külsőre Dolák-Saly Róbert formátumú gitáros, s kísérői: a fentebb már méltatott Gary Novak és a még meg nem említett Chris Chaney basszusgitáros. Kinézet (egyszerű póló és farmer) és kor (50-és éveikben járnak) tekintetében Michael és Gary abszolút közös nevezőn volt, míg Chris egy fiatalabb korosztályt képviselt, amolyan deszkás jellegű öltözékkel. Ebből is látszik, egy jazz koncerten nem a külsőségek, a színpadon történtek számítanak, hanem maga a (jó) zene. És abból volt is bőven.
  
  Amint felcsendültek az első hangok, mindenki konstatálhatta, hogy a hangzással semmi probléma nem lesz ezen az estén: Landau gitárja kellemes ércességgel szólalt meg, mely alá Chaney termet megrengető basszusa és Novak dinamikus, fifikás dobolása adta az alapot.
  A programot a változatosság jegyében állították össze, amikor már-már el-elburjánzott a virtuozitás és improvizáció, rögtön beszúrtak egy kellemes blues, rock vagy éppen country szösszenetet, amelyek alatt Michael énekelt, ráadásul nem is rosszul. Landau valahogyan eltalálta azt az egyébként nem könnyen eltalálható határt, amely a direktebb dolgok és az öncélú zsenialitás között húzódik, s azon magabiztosan egyensúlyoz. Hallhattunk jazzbe hajló, látványosan belefeledkezett szólóorgiát, a blues sablonokat nagyon jól feldíszítő témákat. Gary Novak feltűnő jókedve, kedélyessége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a zenei csemege mellett a színpadon történtek is megmaradjanak az emlékezetemben: nagy beleéléssel verte a dobokat, szinte állandóan vigyorgott, a szünetek között pedig Chaney-vel diskurált kedélyesen. A jazzkoncertek sajátossága, hogy minden hangszer kap egy külön szólóblokkot, nem volt ez másképp itt sem: Landau esetében ez nem is csoda, de Chris Chaney és Gary Novak is kitett magáért: előbbi az összes bundot, utóbbi az összes ütőalkalmatosságot bejárta a külön szettje alkalmával ebben a műfajban nincs statisztaszerepre kárhoztatva a ritmusszekció. A két részre tagolt koncert nagyszerű pillanatokat, igazi ínyencségeket tartalmazott, de a körülbelül 2 órás műsor végére egy kicsit elteltem a késő esti jazz vacsorától. Az utolsó, ráadásban elhangzott nóta viszont derekasan meglep(het)ett mindenkit, köztük engem is: vélhetően valamelyik zenész barátnőjeként (vagy másként?) funkcionáló hölgyemény közreműködésével előadtak egy country/rock feldolgozást, megmutatva, nem vaskalapos, viccet, humort nem ismerő zenészek ők. Meglepetés ide, meglepetés oda, ez a szösszenet kapta a legnagyobb az este folyamán, szerény véleményem szerint ez egy jó poénként mindenképpen elment.
  
  Minőségi szórakozást nyújtott a trió a Take Five hallgatóságának, remélhetőleg, ellátogatnak még hozzánk.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: