beszámoló [koncert]  2002. április 4. csütörtök   12:34

nincsen hozzászólás

   A tavaszi szünet e remek, verőfényes és első szabad napján került megrendezésre az Ignite ez évi első és remélhetően nem utolsó koncertje. Eme napot alaposan ki is használták a diákok, sem az idővel nem kellett gazdálkodniuk és nem kellett hétköznap lévén hazasietni.
   Wigwamba azért nem volt olyan egyszerű bejutni 20 óra előtti percekben. Néhányan azért megpróbálták a lehetetlent. Jutalmuk egy kis várakozás a bejártat előtt. A leleményesebbek nehezen, de azért találtak maguknak megfelelő melegedő helyet a környéken, ha jó irányba indultak el. Ezek között volt igazi tizedosztályú is (ezt személyesen megtapasztaltam).
   Este nyolc óra után megnyíltak az ajtók, igaz csak résnyire. Négyesével és lapjával engedték be kint várakozó rajongókat. Ettől fogva a bejutás az épületbe a megszokott ütemben, probléma nélkül zajlott. A belépésben mindig az egyik legizgalmasabb az, hogy milyen újdonságokkal lepnek meg minket a hely tulajdonosai. A hely szelleme az régi. Egy letűnt indián kultúra hangulatát árasztja magából. Stílusában inkább egy indián múzeumhoz hasonlít. Korabeli fotókkal, festményekkel, rengeteg festett deszkával és gerendával, és sok négyzetméter felfüggesztett vászonnal. Tágas büfé pultok és pihenő a megfáradt táncosnak...
   Ha már eléggé kiszárítottuk a sok beszélgetés után a szájszervűnket és az elnyuvadt lábizmainkat mozgatással akartuk rendbe tenni, akkor járhattunk egy kicsi a Wigwamban. Kis körbejárás után, nem nagyon kellett megerőltetni magunkat, hogy felfedezhettük a barátokból és a zenészekből álló, kis árusok csoportját, akik (Ignite-Dawncore-Superbutt) matricákat, hanghordozókat, ruhaneműket és egyéb ilyesmi csecsebecséket kínáltak a rajongóknak.
   A kezdeti halovány jelenlét élénkülni látszott az est éjszakába való hajlásakor. Mind többen és többen érkeztek és töltötték meg az addig kihasználatlanul álló helyeket. Néhányan üvegfalak mögül, sörözgetés és beszélgetés közben a magasról szemlélték a lenti nyüzsgést és a színpadon zajló hevenyészett mozgást.
  
   Az idő múlásával lassan a színpadon találhattuk a Dawncore hiánytalan, még utoljára a tagkiválások előtti, elementális erejű és gyilkos akciócsoportját. Előzőleg az intenzív energiától túlfűtött Darkes Hour zenekarral járták be és őrjítették meg alig néhány hónapja az EU lakosságát. Az első szám, a Playin enemy lejátszása után részleges, majd teljes áramszünet állt be és tartott megközelítőleg 1/2 órán keresztül. Ezalatt csak néhány reklámhordozó és biztonsági kajütlámpa gyertyafénye törte meg a teljes fénytelenséget. A zenészek és a közönség kissé tanácstalanul szemlélt körül, és türelmesen várták a műsor folytatását. Addig Balázsék (Dawncore) pihentették magukat, és otthagyták a színpadot a hangszereikkel együtt. Sajnos a közben kegyetlenül ketyegő óra eléggé megkurtította a rendelkezésre álló műsoridőt és az eltervezett műsorból csak a First Jelous now Dead, Time of Hurt, Rotten to the Core és a Killing of the Spectators számokat tudták csak előadni. Balázs nagy energiáitól hajtva rohangált a színpad távolabbi végei és a közönség soraiba kinyúló kifutó között, miközben zenésztársai erősen forgácsolták a kezükben lévő hangszertesteket. Akárhogy is nézzük, az idő rövidsége ellenére is egy remek kivonatot láthattunk a Dawncore eddigi tevékenységéből. Az ez utáni fejezet egy kicsit más lesz, de biztosak lehetünk benne, hogy nem fogunk csalódni a folytatásban.
  
   Az est hátra lévő idejében tovább feszítette a hangulatot Vörös András és brigádja a Superbutt. Ők a Dawncore-hoz képest enyhébb és kiszámíthatóbb hangzást produkáltak a publikumnak. A 30-35 perces produkciójukban a meglévő 2 Minutes for Roughing albumról csemegéztek. Béla, Salim, Szabolcs és Zsolt a színpadra érkezésüktől kezdve mozdulatlanságra „ítélve” nyomták végig a műsort. András a jobb látvány érdekében a kifutón különböző pózokban énekelt és eredeti hangján felül még hihetetlenebb hangokat tudott előcsalogatni torkából. Ekkor teljesen átváltozott körülötte minden, s csak sorolta és hadarta a szavakat. A szünetekben magyarázott egy kicsit, de aztán újra töretlen energiával tudta magából a többi zenész társaival együtt kiadni a további szerzeményeket.
  
   Ezekután az est utolsó fellépője következett, az Ignite. Hogy ki hogy ismerte meg az ismerőseim közül az Ignite-t, arról más és más történet jut eszébe. Valakinek a baráti kör, valakit a kíváncsiság vezérelt, valakinek a Trafó klub, megint másnak az E-klub, ismét másnak az az izzasztó Metal Hammer sátor a Szigeten, ahol ezidáig egyszerre a legtöbben voltak kíváncsiak hazánkban az Ignite-ra. Az eddig megjelent négy albumuk és a több mint 900 000 eladott album bizonyítja azt a sikert, hogy sikerült mindig valami jót létrehozniuk. Zoli és Brett a két elválaszthatatlan barát, akiknek volt erejük létrehozni ezen a zenekaron kívül is még egy újabb formációt. Alkotni tovább egy kicsit mást és egy kicsit finomabbat. Ez a közös formáció a Zoli Band. A várakozásnak megfelelően bejött ez a koncert is, és el mondhatom, hogy olyan teltházféleség lehetett itt a Wigwamban. Még az is időben érkezett, aki a második műszak vége után tudott csak megérkezni. Munka után rohant ide, kiszárítva testét és szervezetét, hogy aztán ismét feltöltse újra hiányzó mennyiségű nedvességgel. A legutóbbi Trafós koncert után röpke fél évet kellett várnunk, hogy ismét itthon köszönthessük Téglás Zoli-t és barátait egy hazai színpadon. Ez a várakozás nagyon feltöltötte az Ignite barátokat és a rajongókat. A színpadra egyszerre érkeztek Zoli, Brett, Alex és Joe. Ettől a pillanattól kezdve már senkivel sem lehetett bírni és senkit nem lehetett visszatartani. Sem az önkéntes kamikaze, színpadról zuhanó arcokat, akik a testükön és a másik testén keletkező sérülésekkel sem törődve hajtották végre attrakcióikat; sem a brutálisan, ősi szokás szerint pogózó tarfejeket sem, akik pillanatok alatt tekintélyt parancsoló helyet csináltak maguk körül. Zoliék a hangulatfokozásban maximálisan élenjárva mindent elkövettek azért, hogy az éppen a bejáratnál állók is érezzék a számokból felszabaduló energiát.
   Az Ignite a tavalyi felálláshoz képest egy kissé csonkábban, tagcserék után lépett aznap este a nagy nyilvánosság elé. Alex a fényvisszaverős csillámsejtekkel ellátott gitárjával vállalt tevékenyen részt a produkció zökkenőmentes lebonyolításában. Brett és Joe biztosan játszott alapjai és időnkénti vokál kíséretük erősítette Zolit az énekes poszton. Ezalatt a rajongók egy-egy pillanatra ideiglenesen megszállták a színpadot. Közben az erre az estére alkalmilag verbuválódott színpadmesterek próbálták összeácsolni az időnként széteső félben lévő színpadi kifutót. Zoli a Sunday Bloody Sunday U2 átiratot egyébként is eljátszotta volna, de ezen a koncerten inkább azoknak szánta, akik a kelleténél is keményebb vonalas táncot űzték, azoknak akik nem csak a zene kedvért jöttek közénk, hanem extrémebb dolgot is szerettek volna csinálni...
   Az Ignite, mintegy 21 számot játszott le a hazai közönségnek. Ezek közül néhány a teljesség igénye nélkül: Who; Embrance; Call on my Brothers; Indefense; Hands on Stance; Epidemic; SundayBloody Sunday; Veteran; Im my Time; In Moderation; Slow; A Place Call Home; Bullets Included No Thought Required.
   Az igen hosszú és kiadós koncert után hajnali egy órára rendeződhetett vissza a színpadkép. Ekkor már csak a technikus személyzet tevékenykedett a színpadon, míg Zoliék visszavonultak aláírásokat adni a rajongók népes táborának.
   Utoljára, kis kitérő gondolatképpen megemlítem, hogy VANS a deszkások kedvelt sportcipő gyártója lemezcéget is alapított. Az első felkért zenekara az Ignite. Náluk fogják kiadni az előkészületekben lévő ötödik lemezűket ebben az évben.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: