szerző: UtazóGraham Bonnet 2008. április 17. Avalon Club
Itt járt a hang, a Rainbowban és az MSG-ben megismert nagypapa korú énekeslegenda, akit az évek ugyanúgy nem kíméltek, mint bármelyikünket, mégis talpon, azaz színpadon tudott maradni. És bizony korát meghazudtolva a lehető legjobb formában jött el hozzánk: ez a koncert bizonyíték volt arra, hogy 61 évesen sem kell meggörnyedni és megfutamodni a kortól, hanem lehet könnyedén és emellett profin is tovább nyomni a rockot, melyről tudjuk, hogy örök és elpusztíthatatlan. Bonnet energikus színpadi mozgása, gesztikulációi és énekesi teljesítménye mind magáért beszélt. A remek hangja mellé kaptunk egy kevesek által ismert kétlemezes kísérő csapatot is, a The Taz Taylor Bandet, ami tudta a dolgát, mást viszont nem nagyon.
Bonnet kapcsán persze eszembe jut, hogy milyen jó lett volna őt, Blackmore-t és Glovert, azaz a Rainbow-t látni a legendás Down to Earth albummal. Akkor az ismert okok miatt ez nem történhetett meg, Graham mostani dalai viszont sajnos nyomába sem érnek azoknak a nagyszerű közös szerzeményeknek de cserébe legalább a hangja nem veszített sokat fényéből az évtizedek alatt, úgyhogy mégis öröm volt látni és hallani.
De azért nem sietnék annyira előre, mert az est első fellépője Alapi István és baráti köre volt. Megérkezésünkkor már javában nyomata is a hibátlan Whitesnake-blokkját (többek között a Love Ain´t No Strangert, a Crying In The Raint, a Fool for your Lovingot, stb.), mellyel garantáltan meglepte a szállingózó közönséget. Ezeknek a daloknak a hiteles eljátszása egyáltalán nem rossz ajánlólevél a számára, de mégis úgy érzem, hogy eléggé elaprózza a tudását és kreativitását. Pedig nem kevés spiritusz van még benne, lásd a myspace oldalát: http://www.myspace.com/istvanalapi.
A hazájukban nem, de nálunk annál ismeretlenebb The Roxx következett, hamisítatlan rock produkcióval. Néhány XX-es fekete zászlóval, szakadt fehér ingben és Zorrót idéző hősi pózokba merevedve nyomták le a showt. A négy oktáv boldog tulajdonosa, Billy Itch mondjuk nem kicsit volt komikus és egyben groteszk, de mit számít ez, ha jó állt neki ez a póz. Első hallásra egyszerűnek tűnő produkciójuk nem kevés meglepetést és ötletet tartogatott a közönségnek, a zenéjük pedig túl tudott mutatni a sablonokból építkező rock/metal csapatokon. A csapat motorja, Billy Itch, Alapival ellentétben egyetlen feldolgozást sem választott be műsorukba. A programjuk nagy részét a kétlemezes History Decade One 1984-94 gyűjteményről merítették, mint pl: Hail You, Restless, White Indians, valamint pár dal erejéig a legutolsó 2007-es Unleash Your Demont is felidézték: a nyitószám a Dominator volt, és később elhangzott a Pleasure, valamint a RIP is. Én mégis úgy érzem, hogy valamelyest lendített volna az ügyön, ha egy-egy ismertebb rock klasszikust is beválasztanak a műsorukba.
Nyugodtan megoszthatom veletek, hogy a Rainbow egy kicsit a szívem csücske - úgyhogy nem kicsit csillant fel a szemem, amikor megtudtam, hogy Graham Bonnet ellátogat kis hazánkba. A figura a két legendás énekes, Ronnie James Dio (1975-1978) és Joe Lynn Turner (1980-1984) között ugyan csak egy évet töltött el a Blackmore-Glover páros társaságában a Rainbow élén, mégis egy olyan albumot hagyott maga mögött, amely a mai napig megállja a helyét. Ez az 1979-es Down to Earth. Ezen a fellépésen öt dalt játszott el róla: kezdetnek az Eyes of the Worldöt és a Love´s No Friendet, zárásnak, azaz a ráadásblokkban pedig az All Night Longot, a Since you Been Gone-t és a Lost in Hollywoodot.
Egyébként a legendás hangot jól képzett, de nem kiemelkedő muzsikusok kisérték. Ezt bizonyítja két albumuk is, az instrumentális Caffeine Racer (erről a Pot of Gold és a Chilling Times hangzott el pihentetőképpen), illetve a már Graham közreműködésével készült Welcome to America, amiről a Fighter´s Fist, a Radio Luxemburg, a Happy Hour, a Wall of Sound és a címadó szólalt meg. A fiúk tudták a dolgukat és hibátlanul nyomták le a produkciót, de még így sem éreztem azt a szerzői energiát, amit kellett volna. Pedig Bonnet remek formában volt csak hát ennyi kevés ahhoz, hogy a Rainbow-s vagy az MSG-s időszakot überelni lehessen. Az említett Rainbow-számok messze túlszárnyalták a Taz Taylor Band szerzeményeit, de ugyanez elmondható a Michael Schenker Grouptól elővett Desert songról is. Nem mondom, hogy rossz ez a csapat, csak nem az igazi, és Graham talán többet érdemel, mondjuk Schenker-Blackmore kaliberű szerzőket. Úgyhogy a The Taz Taylor Band nagy kiváltságának tekintheti, hogy egy olyan énekeslegenda társaságát élvezhetik, mint ő, aki garantáltan az áhított fellegekbe repíti őket. Mindenesetre én tárt karokkal várom a további közös dalaikat, némileg jobb eredményre számítva az eddigieknél.
10:33
