szerző: BandiBudapest Blues Fesztivál 2008. április 5. Petőfi Csarnok
Immár ötödik alkalommal rendezték meg Budapesten a blues ünnepét, ebből az alkalomból több külföldi és néhány hazai zenész is tiszteletét tette a közönség előtt.
A programok két színpadon zajlottak, a büfé részen a Kisszínpad volt felépítve, és természetesen a koncertteremben a Nagyszínpad. Kapunyitás öt órakor volt, egy órával a kezdés után a szombat délutáni álmos hangulatban már hallgathattuk a Kisszínpadon a miskolci illetőségű Happy Bluesday-t, akik hagyományos blueszenéjükkel életet leheltek a büfében tolongó közönség bluesra éhes lelkébe.
Megfelelő bemelegítés volt ez így az első sörhöz, ám Póka Angéla és csapata a The Chieffundation biztosította az ígéretes folytatást. Bevallom tévékészülék híján, vajmi keveset tudok a Megasztáros sztárokról, legfeljebb a reggeliző asztalon hagyott pletykamagazinokból alkothattam nem túl hízelgő véleményt, ezért szűz fülekkel és fenntartásokkal kötelességszerűen lehorgonyoztam a Nagyszínpad előtt pár szám erejéig. Aztán ott is ragadtam, mert Póka Angéla és csapata igazán eredeti és minőségi produkciót adott elő. A csapat nem is illik igazán a fesztivál arculatába, mert gyökereik inkább a gospelhez és a soulhoz nyúlnak vissza, a blues ugyan felfedezhető, mégsem ez a fő csapásirány. Ezt a képzavart azonban megbocsáthatónak éreztem, mert Angéla Cserháti Zsuzsához hasonlítható erőteljes bluesos néger hangja és sziporkázó egyénisége élményszámba ment. Egy igazi dívát láthattunk-hallhattunk, aki nem csak elénekli, hanem mint egy színésznő el is játssza a számokat, így még az is értette az üzenetet, aki nem beszél angolul. A produkció másik erőssége az a tehetséges és fiatal csapat, akikkel a művésznő körülveszi magát. A maroknyi közönség kérdőjelekkel a fejük fölött, eleinte téblábolva hallgatta a zenét, aztán úgy döntöttek, hogy tetszik nekik, és a végén hangos ovációval távozhatott a zenekar.
Ezután Happy Bluesday vendégzenészekkel kiegészülve a Kisszínpadon tovább folytatta az örömzenélést, miközben folyt a sör és mindenki találkozott mindenkivel.
Később a Nagyszínpadon a dániai illetőségű csapat a Mike Andersen Band készülődött a produkcióhoz. A zenekar 2000-ben alakult, és viszonylag fiatal tagokból áll. Ügyesen vegyítik a soult és a rockn rollt, melynek eredménye kellemes gitárzene fúvósokkal kiegészülve, ami így együtt mégis bluesos hangzást eredményezett. Jól táncolható buliznivaló muzsikát hallhattunk tehát, ha túl mély nyomokat nem is hagyott.
A Mike Andersenen túljutva újra beültünk a Kisszínpad elé azon csodálkozni, hogy a Little G. Weevil néven fellépő Szűcs Gábor a maga harminc valahány évével hogyan tud ilyen telt érett, bluesra született énekhangot produkálni. Emellett nagyszerű gitáros, aki a Happy Bluesday tagjaival és Pribojszky Mátyás szájharmonikással kiegészülve remek jammelésbe kezdett. Hallgattuk volna őket még sokáig, mert a blues lényegét ezekben a közös örömzenélésekben lehet kitapintani: az együttzenélés szépségét és az improvizáció izgalmát, és persze a közvetlen légkört. Ám szólított a kötelesség és Sugar Blue. A legendás szájharmonikás nem először lép fel nálunk, és úgy tűnik, a közönség szereti a zenéjét. Basszusgitár-gitár-dob kísérettel lépett a közönség elé, nomeg felejthetetlen bohócpólóban a hozzá illő nem kevésbé ízléstelen színes farmerben. A vállán átvetve egy tölténytárra emlékeztető valami látszott, ami mint később kiderült a szájharmonikái tárolására alkalmas eszköz. Sugar Blue tagadhatatlanul briliáns harmonikajátékos, aki virtuozitásával és gyorsaságával képes elbűvölni a közönséget, ám én valami bluesosabb meghittebb koncertet vártam. A produkció a rock és a blues hullámain evezett, és számomra külön öröm volt a basszusgitáros hölgy játéka, vastag, pontos alapot adott a zenéhez rettentő lelkesen, a produkció egésze mégis valahogy poros volt, hiányoltam belőle a frissességet, ám Sugar Blue játéka előtt mégis le a kalappal.
Az estét Duke Robillard Band-el búcsúztattuk, aki már szintén járt nálunk. Derék, hatvanas korosztályból álló csapat remek gitármuzsikát játszott az eddigre erősen megcsappant közönségnek. A banda kicsit az ötvenes évek rockn roll ízeit vegyíti a blues-al. Duke gitárjátéka nem hagy kivetni valót, aki akart, táncolt a pörgősebb muzsikákra, aki pedig elfáradt, megvárhatta a líraibb számokat lazításnak.
Levonva a következtetéseket, változatos, színes produkciókat láthatott a közönség, ám változó minőségben. A nemzetközi sztárokat felvonultató este azonban tátongó űrt hagyott maga után. Nem hinném, hogy a magyar bluesélet kiemelkedő egyéniségeit mellőzni kéne egy ilyen, immár hagyományszámba menő fesztiválon. Az okok nem érdekelnek, mert mint közönség, maga a produkció érdekel, bár tény, a részvétel nem kötelező, és a hazai előadókat akár minden héten hallhatjuk élőben, mégis megérdemelne ez a város egy színes, hazai művészeket is felvonultató bluesfesztivált.
11:30
