beszámoló [koncert]  2008. május 5. hétfő   14:18

nincsen hozzászólás

  Bizony, el kellett morzsolnom egy könnycseppet a szememben, amikor előkerestem a szépemlékű (?) 2003-as Death Angel koncertbeszámolómat! Abban az évben, de sokáig utána is a legemlékezetesebb koncertélmények között volt az a buli mindenki számára, aki csak jelen volt.
  Emlékszem milyen vidáman, nagy reményekkel keltünk útra anno a Mega Pub-ba, és csak a bejutás után vált világossá a szörnyű tény, hogy az eredetileg meghirdetett számos külföldi zenekar koncertje el fog maradni, a határátlépésnél történő vámproblémák miatt. A kiborulás szélén lévő arcokat csak az vigasztalta, hogy maga a Death Angel, és egyik turnétársuk, a Darkane koncertje mégis meg lesz tartva, de továbbra is terjengett a bizonytalanság és a rémhírek.
  Három óra tanácstalan várakozás után a legtöbben már kezdték feladni, de ekkor mégis befutottak az említett csapatok. A Darkane csak egy villámgyors szereplés erejéig állt a színpadra.
  Aztán jött a Death Angel. És a megváltás. Mert az elfásulás szélén álló arcoknak egy olyan frenetikus, energiától és adrenalintól duzzadó bulit nyomtak a képébe, amilyenhez mérhetőre talán azóta sem nagyon volt példa! Egyszerűen hihetetlen volt! Így már talán az is érti, hogy miért volt olyan emlékezetes a 2003-as koncert, aki akkor nem lehetett jelen.
  
  A 2003-as bulin Mark Osegueda énekes bejelentette, hogy a körülmények és a kissé rövidített játékidő miatt jövőre visszajönnek, és le fogják játszani a teljes (addigra megjelenő) új albumukat. Nos, a jó Mark ígérete csak 2008-ra teljesült, de valószínűleg anno ő se gondolta volna, hogy az „új album” fogalma ekkor már a Killing Season című alkotást fogja magába foglalni, és nem az eredetileg tervbe vett The Art Of Dying-ot, annak turnéján ugyanis nem jutott el a banda Magyarországra.
  De mindez nem számított, hiszen rengeteg kiéhezett rajongó várta az A38 hajón a bay area hőseit. Legtöbben minden bizonnyal emlékeztek az ominózus 2003-as koncertre, vagy a legendás buliról szóló suttogó propaganda hatására keveredtek az A38-ra. De aki ilyen-olyan okból, de jelen volt, kétségtelenül jó döntést hozott, mert a Death Angel koncertje ezúttal is elkápráztatta a magyar közönséget.
  
  Az elsőként fellépő olasz Extrema előadása nem volt igazán lehengerlő, ráadásul ekkor még meglehetősen kevesen lézengtek a hajó gyomrában. Pantera-szerű extrém metaljuk nem volt rossznak mondható, de emlékezetesnek sem. Jóval több ötlet kéne ebbe a zenébe ahhoz, hogy valóban figyelemfelkeltő legyen a talján brigád.
  A sógoroktól a Demolition került másodikként a deszkákra. Annyi előnyöm volt már velük kapcsolatban, hogy ismertem a Relict IV című legfrissebb albumukat, amelyet ha nem is kiemelkedőnek, de legalábbis élvezetesnek találtam. Nos, az élő találkozás nem sült el igazán jól, a banda ugyanis meglehetősen pocsék hangzást kapott, így a koncertjüket kiélvezni kvázi lehetetlen volt.
  Nem játszottak volna amúgy rosszul, de az összefüggő zajmassza, az igazán figyelemfelkeltő témák hiánya, és a monitorra ragasztott lábú frontember monoton teljesítménye mégsem volt meggyőző. Egyedül az ordítóan olaszos fejű gitáros (mint később kiderült, tényleg az is volt) próbált némi életet vinni a produkcióba, de ő is kevés volt ehhez.
  
  A dán Mercenary már harmadszor lépett fel hazánkban, ennek és a kiválóbbnál kiválóbb sorlemezeknek köszönhetően ők már egy kisebbfajta saját rajongótábort is kiépítettek nálunk. Jómagam is nagy kedvelője vagyok a csapat munkásságának, így biztos voltam benne, hogy a Mercenary nem fog csalódást okozni.
  A csapat nem bízott semmit a véletlenre, a legjobb albumok legjobb számait vették elő mára, tehát a csalódás eleve kizárt volt. Természetesen főszerepet játszottak a programban a legújabb Architect Of Lies album gyöngyszemei, mint a New Desire, Bloodsong, Isolation (The Loneliness In December), és a The Endless Fall. A The Hours That Remain lemezről a My Secret Window-ra emlékszem, a 11 Dreams albumról pedig a címadó dal került sorra. Utóbbiról hiányoltam egy World Hate Center-t, mondjuk zárószámnak, de a koncert így is elsőrangú volt.
  
  Aki ismerte a Mercenary-t, vagy látta már őket koncerten, az tisztában lehetett a banda erősségeivel. Mikkel Sandager egy hihetetlen torok, önmagáért beszél, hogy a korábbi beszámolóimban is nemegyszer Tim „Ripper” Owens-hez hasonlítottam, mindez szerintem nem igényel további kommentárt... Az új basszeros, René Pedersen szemmel láthatóan beilleszkedett a csapatba, vidáman és nagy beleéléssel zúzott a színpadon, továbbá a hörgős/üvöltős szerepét sem hanyagolta el. Persze kissé más orgánuma van, mint elődjének, Kral-nak, de tökéletesen biztos vagyok benne, hogy René is meg fogja állni a helyét a Mercenary kötelékében.
  A többi tag is példás beleélést produkált, különösen Martin gitárjátéka és Jakob virtuóz dobolása volt kedvemre való. A hangzást elsőrangúnak lehetett nevezni, egyedül a szinti veszett el a mázsás riffek és Mikkel sikoltásai között. Bár stílus szerint nem illettek kifejezetten a Death Angel elé, de aki a kőkemény zúzás mellett nem veti meg a nagyívű dallamokat és a monumentálisan komplex dalszerkezeteket, annak szerintem a Mercenary hatásos és élvezetes felvezetés volt. Várjuk őket legközelebb is, lehetőleg főbandaként!

  És eljött a perc, amire már 2003 óta vártunk! A már kvázi teltháznak megfelelő közönség óriási ovációja közepette színpadra ugrott az öt filippínó, és az A38-at betöltötték a Lord Of Hate hangjai. Ami elsőre feltűnt, hogy a hangzás szinte tökéletes volt (nem kellett a Mega Pub-os kásától tartani), mindössze Mark éneke volt túlzottan halkra véve. Ám ez a probléma is pár dal után helyreállt, és onnantól lemezminőségben élvezhettük a thrash titánjainak újabb és régebbi csapásait egyaránt. A már említett Lord Of Hate pont az újabbakat jeleníti meg, a zsírúj Killing Season lemez nyitónótáját máris százak fújták kívülről.
  Aztán jött egy igazi őrjöngés az Evil Priest képében. A thrash metal minden esszenciája benne van ebben a dalban, Rob és Ted vigyorogva reszelték a szélvész sebességű riffeket, Andy Galeon pedig megszállott módjára püfölte a saját nevével felcímkézett dobokat. Az egész csapat csúcsformában pörgött, de ugyanez elmondható a közönségről is! Zavaró tényezőt mindössze az első sorokban csápoló és kalimpáló két atomrészeg mamóka (!) jelentett, akiknek olyan kilengése volt, mint az Eiffel-torony tetejének... És ezáltal persze lecsaptak és elsodortak mindenkit, aki csak a környékükön volt. Hogy az ilyenek miért éppen thrash metal koncertjegyre költik a nyugdíjukat, meg nem érthetem...!
  
  Ugye mint az elején említettem, anno 2003-ban Mark megígérte, hogy a legközelebbi koncerten a teljes új lemez lejátszásra fog kerülni. Bár az élet úgy hozta, hogy immár a Killing Season album élvezte az aktualitást ebben az évben, de a csapat nem másította meg a szavát, és egy kivételével valóban koncertre vitték az összes számot. Hogy ez kinek volt a szája íze szerint, és ki szeretett volna inkább egy igazi „best of” programot hallani, az persze más kérdés. Én inkább az utóbbi táborba helyezném magam, de mivel senki nem vitathatja, hogy a Killing Season egy rendkívül erős album, így az aktuális szettel is elégedett voltam.
  A Buried Alive, Dethroned, és a Carnival Justice ennek szellemében az új kiadványról lettek kiválogatva, a közönség pedig falta az új slágereket is. Mondjuk tény, hogy a legnagyobb nyomulást a ´80-as évek thrash gyöngyszemei eredményezték, mint például a Voracious Souls.
  
  Tényleg elképesztő, hogy milyen szemtelenül lazán játszották ezeket a vérforralóan húzós témákat. Ted Aguilar és Rob Cavestany ontották a harapós riffeket, utóbbi pedig észbontó szólókkal is tüzelte a hallgatóságot. Dennis Pepa az igazi „mozgalmár” a csapatban, ő sohasem sajnálja az energiáit a fel-alá rohangálásban. Véleményem szerint Andy Galeon is így lenne vele, ha a dob nem kötné helyhez... Mark Osegueda pedig egyszerűen egy imádnivaló ember, neki valóban el lehet hinni, hogy nekik is a legszebb emlékeik között van a fergeteges Mega Pub-os koncertr és ez által szívükbe zárták a magyar közönséget. Az egész hozzáállásuk alátámasztotta, hogy tényleg szívből örültek, amikor megtudták, hogy a Death Angel turnéja Budapestet is el fogja érni.
  
  A koncert közepét szintén az új lemez dalai adták, kár is lett volna kihagyni olyan nótákat, mint a When Worlds Collide, Soulless, vagy a zseniális Sonic Beatdown. Fáradtságnak nyoma sem volt a színpad egyik oldalán sem, sőt a hangulat talán a Seemingly Endless Time-mal hágott a tetőfokára! Sajnos az Act III lemezt egyedül ez a tétel képviselte, noha a közönség reakciója azt mutatta, hogy a debütalbum mellett ez az alkotás a nyerő errefelé.
  Ugyancsak kiválóan sikerült a God vs God prezentációja, majd pedig jött a The Art Of Dying lemez egyik érdekes nótája, egyik személyes kedvencem, a The Devil Incarnate. Bár közeledett a koncert vége, de a hangulat nem ült le, a nép szakadatlanul követelte a további pörölycsapásokat. A Steal The Crown után a korai éra két atomrobbanása, a Frolic Through The Park albumot egyedül képviselő 3rd Floor és az Ultra-violence valóban véragresszív tétele, a Kill As One következett.
  
  A koncert persze még nem érhetett véget, ráadásként megkaptuk az új lemezről a Resurrection Machine-t és az előzőről a fergeteges Thrown To The Wolves dalt. Fáradtság ide vagy oda, elviseltünk volna még néhány nyakszaggató tételt, de a buli most már tényleg véget ért. A bay area filippínó hősei hosszas hálálkodás után levonultak a színpadról, mi pedig egy újabb hatalmas koncertélményt raktározhattunk el a Death Angel-től. Ez nem is lehet vitás. Persze jobban örültem volna (és valószínűleg többen is), ha az Act III-ról és a Frolic-ról nem csak egyetlen árva számot kapunk, jó lett volna még egy Stop vagy egy Bored. Sőt, akkor már a debütalbum óriási thrash csapásait, a Mistress Of Pain-t vagy a Thrashers-t is illett volna koncertre vinni. Szóval én a setlist-en kicsit még variáltam volna, de a buli sikerét senki nem vitathatja el.
  
  Csodálatos estében és permanens nyakfájásban lehetett ma részünk, a kvázi semmitmondó előzenekarok után a Mercenary már alaposan beedzette a közönséget, a Death Angel meg egyszerűen hengerelt! Bár valahogy úgy érzem, hogy a Mega Pub-os koncert valóban földöntúli hangulatát nem érte el (szerintem ilyen nem is lehetséges), de biztos vagyok benne, hogy erre a bulira is még évekig emlékezni fogunk.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: