beszámoló [koncert]  2008. április 10. csütörtök   10:52

nincsen hozzászólás

  A koncertelőzetes megírásakor olyan vehemenciával kutattam a Tempestt után a neten, hogy még az öreg Indiana Jones is elismerően csettintett volna hiszen a Sao Paulo-i banda teljességgel ismeretlen e féltekén, és bemutatkozó lemezük is csak ez idő tájt jelent meg.
  
  Érdekes koncert-hibrid-ről beszélhetünk ez esetben: nyilván a nyikhaj brazil srácok nem kelhettek volna útra egy önálló turné keretében, kellett a húzónév, hogy közönség is legyen a termekben, ne csak a pultos lányok. Összeborultak Miszter Hard Rock Torokkal, és így utólag azt kell, hogy mondjam, okos és ravasz húzás volt ez egy tejfelesszájú csapattól, nézhetjük akár műélvezeti-, akár PR-szempontból a dolgot bizony jól sült el!
  
  Ám előtte egy hazai formáció, a H.A.R.D. melegítette be a félháznyi közönséget. A pontokkal való elválasztás nem véletlen, tudniillik itt a Kalapács Józsi-féle Hard egyfajta mutációjáról van szó; a muzsika továbbra is Purplesnake-szerű rock, de a mikrofont ezúttal a Wendigo- és After Crying-frontember Bátky-Valentin Zoltán ragadta magához. A dalok sem magyar, hanem angol nyelven szólnak immár, és valljuk be, ez csak jót tett nekik. Az összkép is letisztultabb így, mint az eredeti felállás kissé rágós-avítt ízvilága. Oké, ez az új koncepció is magában hordozza a modorosságot és a plagizálás vádját, mégis egy friss, lendületes produkcióval leptek meg minket. Van új korong (Traveler), van lelkesedés, van kellő tudás, legfeljebb az eredetiséget kellene még jobban kidomborítani, hogy egy Frontiers lemezkiadói bábáskodás már ne tűnjön oly utópisztikusnak egy magyar zenekar számára
  
  Rövid átszerelést követően a semmiből a színpadon termett az est hőse, Jeff Scott, és vigyorogva konferálta fel a tulajdonképpeni főbandát. A Tempestt hülye név, és nem csak azért, mert az angol Word is aláhúzza pirossal. A muzsikájuk már nem ily bárgyú, jóllehet ha K.E.M.É.N.Y.-éket megvádoltam az egyediség hiányával, akkor ezt még inkább megtehetem a dél-amerikaiak esetében is; kellemes, jámbor heavy metálban utaznak, amelyet olykor megbolondítanak progresszív mintákkal, de a saját számaik alatt el-elnyomtam egy sumák ásítást.
  
  Amit mindenképpen ki kell emelnem, az a szemtelenül gyerekarcú brigádból kiemelkedő énekes szemtelenül jó teljesítménye: ez a szőke kölyök olyan mesteri hangot kapott ajándékba a jóistentől, hogy minden korábbi szkepszisem egyszeriben a padlóra pottyant; mintha Jřrn Lande kisöccse keveredett volna a szamba hazájába! És ugye, ez még akkor is óriási bók, ha azért BJ-nek (még) nincs olyan széles érzelmi palettája és kifinomult eszköztára, mint nagynevű kollégáinak például John Lynn Turnernek, Mark Boalsnak vagy éppen Sotónak. Az énekdallamok sem ragadnak úgy a hallójáratba, így eshetett meg az, hogy a harmadik nótát követően a homályba vesztek a refrének Ám amikor elővették tarsolyukból a Deep Purple klasszikusát, a Burn-t, és vérprofi lazasággal eldöngették, akkor már tényleg kisimultak homlokráncaim. Az Insanity Desire-ben pedig már Jeff is mikrofont ragadott (a Tempestt lemezén is vendégeskedett, épp e dalban) és a lábakban lassan beindult a boogie.
  
  A fickó egy hamisítatlan frontember, valószínűleg már hétévesen a Highway Star-t énekelte leckeírás helyett; ahogy a színpadon termett (mert színpadra termett!), kezdetét vette a Nagy Házibuli! Egy pillanat alatt családias klubhangulatot varázsoltak, s ehhez nyilván kellett a hely szelleme és a kiválasztott számok minősége. A brooklyni csalogány azonban nemcsak elsőrangú dalnok, hanem kivételes előadó: egy 190 centi magas, fürtös hajú lurkó, aki képtelen egyhelyben maradni; pörög-forog, gesztikulál, ökörködik, s mindezt persze úgy, hogy közben simán kiénekli a halakat a Dunából. (Főóriásunk mellett BJ, az apróka Tempestt-süvölvény pedig úgy festett, mint egy iskolatejjel bazseváló Vince Neil a Mötley Crüe-ből, aki otthon felejtette a hajtupírt.)
  
  Innentől fogva hirtelen minden más színezetett kapott: zsinórban kaptuk a Jeff Scott Soto-dalokat. Az Eyes Of Love-nál kitört az össznépi Hard Rock Eufória, amely csak duzzadt a Talisman-féle Colour My XTC-nél; itt már mindenki egy csicsás-csajos-limuzinos MTV-klipben érezte magát, szólt a ragacsos funky, a vokálbetétek elszédítettek, takin´ me higher-higher!, komolyan mondom, a dáridó kifejezés mától pozitív színezetet kap. Punktum. A funky-vonal jól áll Sotónak, ahogy a Red Hot Chili Peppersnek is jól áll, de azért a Give It Away daluk beütemezése kissé lehűtötte a fejem, lévén messze elkerülöm az egyébként valóban úttörő gárdát. Azonban az angol Seal halhatatlan Crazy-je egyszerűen lenyűgözött! Nem táplálkozom popzenével, de ez a soul gyöngyszem részemről eredetiben is kalapemelést érdemel, hát még akkor, amikor Jeff Scott vezényelte, elegáns hard rockká operálva! Itt jegyezném meg, hogy Soto világa mily széles spektrumot jár be; ugyanúgy sajátja a napfényes sláger-rock, mint a neoklasszikus power metál, vagy akár a soul meg a funky.
  
  Volt ugye a Rockstar című film, az a Hollywood-ízléshez puhított vérgagyi szamárság, s ezen műremek egyébiránt igencsak harapós dalcsokrát hősünknek (is) köszönhette; két nótát is elhúztak nekünk onnan, az aréna-rock Stand Up And Shout-ot és a (szerintem) kevésbé színvonalas, ámde manowarosan döngető Livin The Life-ot. Ezt lehagytam volna, inkább egy árva Queen-számot szúrok a helyére, hogy még több áll essen le. (Máskülönben 2003-ban dupla koncertanyagot jelentetett meg Soto, ahol egy szekérderéknyi dalt énekelt a Királynőtől, igen nagy fába vágva fejszéjét!) Ehelyett a Talisman Tears In The Sky című melodikus metálja simogatott, majd Jeff kiszúrt egy Yngwie Malmsteen-pólót a közönség soraiban, és egy rögtönzött egyszemélyes show-t kanyarítva elénekelte az I Am A Viking című Malmsteen-opusz egyik strófáját kár, hogy nem zúzták el az egészet, királyi nóta pedig! Mert a viking-himnusz mellőzése révén a mérleg inkább a laza funk felé billent a harapós rock rovására; ízelítőt kaptunk a hamarost megjelenő új szólóalbumról a 21st Century képében. A dicsérő jelzőktől tartózkodnék, hiszen bár élőben kellemes, jól húzó darab, de a myspace-es (feltehetőleg demó-)verzió egész egyszerűen lapos: kisiparos limonádé, szirupos hip-hop- és funky témákkal, idegesítő scratchelésekkel, miegyébbel mérgezve. Persze ez csak az én véleményem
  
  Soto aztán zenekari kíséret nélkül belekezdett az Ill Be Waiting-be (szintén Talisman dalcsoda!), majd a közönség fanatikusabb falkája átvette tőle a stafétabotot, és együtt dörögték az If U need somebody call out my name kezdetű refrént a libabőr persze nem maradt el! Majd a publikumból két srácot is a deszkákra invitált, és megénekeltette őket: volt is nagy örömködés és önjelölt sztendáp-komédia! Az egész koncert hitelességét és spontán jellegét bizonyította, hogy ezt a számot eredetileg nem tették bele a koncertprogramba, de a frenetikus fieszta hatására csak nem fértek a bőrükbe, és ezt is lenyomták a torkunkon hát bánta a fene! Majd a Bon Jovi-féle You Give Love A Bad Name is terítékre került, karöltve süvöltött Jeff és BJ, és én kicsit unom is ezt a nótát, mivel huszonévesen talán túl sokat jártam a pesti rockklubokba, de ott, akkor minden percét magamba ittam! És mivel zártak? Minden idők egyik legbanálisabb, egyik legbárgyúbb, de kétségkívül egyik legnagyobb hatású AOR Slágerével (igen, így, nagy S-sel!), a Separate Ways-szel a Journey-től! Pátosz, házibuli-eufória, Hard Rock-mennybemenetel!
  
  Ahhoz képest, hogy nem egy igazi, teljes értékű Soto-koncert volt, hanem inkább a no-name brazil banda jól kifundált marketing-bulija, egy szavunk sem lehet, azt gondolom, mert minden mozdulatból, minden lefogott hangból sütött az őszinteség és a rocknroll!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: