beszámoló [koncert] 2008. március 29. szombat 17:57
nincsen hozzászólás
szerző: ArmaGedeonRichie Kotzen 2008. március 11. A38
Több nőre számítottam. Kevesen voltak. A nők. Természetesen nem fogok holmi gyermekded, laikus szociológiába bocsátkozni, de ha nem itt, nem most, akkor mikor tegyem fel az engem régóta foglalkoztató kérdést? Vagyis: a nők miért nem látogatják nagyobb számban a rock (metál) koncerteket? A választ csupán sejtem, de magát a válaszadást rábízom inkább a tisztelt nagyérdeműre egy koedukált fórum keretében.
Szóval. Az imént mindössze azért szegeztem az immár egyre türelmetlenebb olvasónak a nő-kérdést, mivelhogy egy objektíve jóképű zenészről szól e fáma, de ha a hölgyek nem is uralták a gályát annál többen voltak jelen a honi zenészek! Persze ez sem véletlen, hiszen színpadon állt a világ egyik legjobb gitárosa (a legjobb jelző nem pontos, hiszen a leg- azt jelenti: kizárólag egy mindenek felett javított ki engem egyszer egy joghallgató lányka), országunk muzsikusai pedig bizonyára jobban értik, mit és hogyan fog le a Nagy Kéz a húrokon.
A K3 hazai íz, kissé még rágós, de kellemes falat; a trió úgymond progresszív elemekkel tarkított heavy metalban jeleskedik, ének nélkül és sajnos (még) mágia nélkül. Az énekessel operáló könnyűzenei formációk esetében a hallgatónak éppen a vokalista személye, azaz az énekdallamok adnak mankót, ellenben az instrumentális együttesekkel, ahol nem elég szépen alapozni, hanem a hangszerekkel kell ugyanezt az élvezeti fogódzót biztosítani. A K3-mal (számomra) az a baj, hogy a harmadik tétel után már nem igazán tud elvarázsolni, elkezdem figyelni a közönséget, egy repedést a falon, ne adj isten, az idő vonulását; egy szó mint száz, kevés maradandó elemet, kevés ötletet fedeztem fel játékukban. Pedig a kissé erőltettet konferálást leszámítva vérprofi volt az összkép, a lelkesedés, a tudás aztán egyáltalán nem hiányzott (persze, hogy nem, hisz a Dream Theater-billentyűs Jordan Rudess is látott fantáziát bennük, amikor vendég-klimpírozott a lemezükön!) Messze még az út a Liquid Tension Experiment-magaslatokhoz, de Kállai Jánoséknak adott a lehetőség, az alapok már a kezekben vannak!
Én azt mondom, lehet azon élcelődni, hogy Richie Kotzen egy árva hajnali böfögésébe is több muzikalitás szorult, mint egy Poison Best Of CD-be, de egyrészt én csípem az amerikai glamstereket, így nyilván védem is őket, másrészt pedig kit érdekel már az a pár év, amit náluk töltött gitárhősünk? Kilenckor elkezdődött az előadás. Készakarva nem show-t vagy bulit írtam, mivel a koncert inkább bensőséges hangulatával, mint gatyaszaggató hedonizmusával vésődik majd emlékezetünkbe. Kotzen bizony nem festett rosszul (hosszú hullámos haj, 38 évesen is kölykös, megkapó arc, és fekete ing, fekete nadrág és bőrcsizma), de mi férfiak ezt magasról leszarjuk, a gitár sírjon, ne a csajunk, és meg is kaptuk; csikordult a fiatalos blues-rock; görgött a Losing My Mind, az A Love Divine, a Fooled Again, a Bad Things a friss albumról; az irokéz-pitbull basszerosunk a Gene Simmons-féle (KISS) nyelvöltögetést variálta a nagyon gonosz vaddisznó vicsorgással és a többi.
A So Coldban a dobszóló és a gitár felelgetett egymásnak, de csak a hangszerek, A Frontember és A Közönség kevésbé, mert Richie szűkszavú eminenciása volt e concertónak; nem konferált, nem bohóckodott, nem énekeltette meg a bal- illetve a jobboldalt, nem hányt söresőt. Semmi nagyképűség vagy csajokat-a-hotelágyig-bűvölő-dumaláda. De nem is ez hiányzott. Mert hiányzott valami, legalábbis nekem, és tudok még két emberről, akinek. Rutinszag, némi unottság, maszatolás. Vannak olyan vélekedések, miszerint egy frenetikus, odaadó, hiteles koncertet adott a kompánia. Ezen nem veszünk össze, kinek a Poison, kinek a Kotzen. (És kinek a pap Nekem egyébként a kimértség, mint a bunkórokker-szószátyárság, ha már választhatok.) Azt tudjuk, hogy ismeri a húrokat a gitárján, de Ricsi énekelni is nagyon tud: hangjában benne van blues-os, soul-os, elégikus vonal , és A Dög, ahogyan egy lány summázta mellettem. A nők már csak tudják.